Diktatúrák, politikai berendezkedések, vagy egyszerűen csak bizonyos irányelvek és nézetek áldozati számai jelentős szerepet játszanak a történetírásban, illetve a fősodratú politikai aktivizmusban. Oka van annak, hogy az ún. zsidó holokauszt áldozati számának merő kisebbítése is bűncselekmény hazánkban, és számos más országban. Mialatt a zsidóság vélt vagy valós áldozatainak száma törvényileg védett, felelősségük feszegetése is „közösség elleni izgatás” – a Tett és Védelem zsidó szervezet szerint, amint arról már szó esett. Bár mindenféle tragédia revizionizmusa tudományosan legitim, amennyiben azt a kutatás eredményei jogossá teszik, látni fogjuk alább, hogy a bolsevizmus áldozatai és elkövetői esetében filoszemita célzatú ferdítés uralja a fősodrat történetírását.
Tanulmányuk vezérfonáljához visszatérve, az Amikor Izrael a király című könyvben a Tharaud fivérek megkerülhetetlenül kitérnek a Lenin-fiúk aktivitására. Említik, hogy Kun Béla „Moszkvába küldte [Csernyt], hogy a terrorista szervezkedést tanulmányozza. Cserny nagyon rövid időn belül visszatért, miután beavatták a helyes módszerekbe, és nyolcvan hivatásos hóhért hozott magával a magyarok további oktatására. Egy orosz zsidót, Borisz Grunblattot és egy szerb betörőt, név szerint Azeriovicsot utasította, hogy Budapesten toborozzanak neki embereket” (Tharaudék, 2024, 123–124. o.).
A vörös terror áldozatainak számát illetően Csunderlik (2022) a Népszavában megjelent írásában az 1923-as hivatalos 590-es számot idézi, amely szerinte „más országokéval összevetve viszonylag alacsonynak mondható” (figyelmen kívül hagyva, hogy „csak” 133 napról beszélünk), miközben azt is megjegyzi, hogy az áldozatok között találjuk a „tűzharcban elesetteket vagy a bűnelkövetés miatt kivégzett köztörvényes bűnözőket is”, és „380–365”-re módosítja a számot (hozzáteszi, hogy ez ma is magasnak tűnhet, de „1918–1920-ban még lényegében nem ért véget a világháború Közép- és Kelet-Európában”). Ha eljönnek érted, és hagyod, hogy megöljenek, ez a történész nagyvonalúan áldozatnak tekint majd – ha ellenállsz, még arra sem vagy érdemes, hogy halálod bekerüljön a mártírok listájába. Te csak egy halott militáns vagy, úgy tűnik. Értelemszerűen, ha valaki meghal, miközben megvédi magát, a családját és a közösségét az illegálisan alakult terrorcsoportoktól, áldozattá – és hőssé – válik, de Csunderlik vállat von, és csökkenti a számot, mivel ezek az emberek valahogy nem voltak áldozatok. Az, hogy elfogadja a bűncselekmények miatt végrehajtott kivégzésekre vonatkozó állításokat, amelyeket egy olyan rezsim állított, amely terrorcsoportokat küldött körbe az országban, és pusztán gyanú alapján, bírósági eljárás nélkül végeztek ki embereket (amint arról szó volt már), itt is aggályokat vethet fel a szerző történetírói mércéjével kapcsolatban. Kíváncsiak lehetünk, vajon Csunderlik alkalmazná-e ezt a fajta szigort az úgynevezett zsidó holokauszt hivatalos narratívájának (amely, ellentétben a mi témánkkal, Magyarországon valóban törvényileg védett a kritikától) áldozati számát illetően, és vajon kihúzna-e nagyszámú zsidót azoknak a listájáról, akiket például az Einsatzgruppen partizántevékenység miatt lelőtt... (Esetleg azért, mert „nem volt zsidó identitásuk”, hiszen partizánként bizonyára „internacionalisták” voltak, ugye.)
Itt érdemes megjegyezni, hogy, bár nem kommunisták már, de a Népszava akkoriban az a lap volt, amely talán a legnagyobb élvezettel közölte a Kun-rezsim bolsevik vezetőinek írásait az uralmuk alatt, más propagandadarabokkal együtt.
Csunderlik (2023) nem csak az áldozatok „viszonylag alacsony” számát csökkenti – a zsidó szerep tagadása mellett –, hanem a szemtanúk beszámolóit is szokása egy kézlegyintéssel elutasítani. Egy újabb, pontosan ugyanazokat a kliséket megismétlő írásában, mint amelyekkel fentebb már megismerkedhettünk (olykor hosszabb szakaszokon keresztül, szóról szóra ugyanaz, csak kisebb kiegészítésekkel), azzal vádolja Tormay Cécile-t, hogy „rengeteg álhírt, rémhírt és valótlan pletykát” terjeszt (i. m., 22., 23. o.), és azt állítja, hogy „bizonyíthatóan kitalált történetekben bővelkedő” mű a Bujdosó könyv (uo.), anélkül, hogy állítását példával illusztrálná, „horrorregény”-nek nevezi a művet. A holokauszt tényellenőrző revizionistájként nagyon is tisztában vagyok az érzelmileg érintett – és talán traumatizált – szemtanúk megbízhatatlanságra való hajlamával, ezért ezt az elvet Tormay művére (vagy Tharaudék művére) is alkalmazom, ahogy minden józan ember tenné. Lehetséges, hogy a történetek és részletek egy része pontatlan vagy valótlan, és Tormay kiemeli, hogy ezek közül néhány dolgot elmondás alapján tolmácsol.
Tanulmányuk vezérfonáljához visszatérve, az Amikor Izrael a király című könyvben a Tharaud fivérek megkerülhetetlenül kitérnek a Lenin-fiúk aktivitására. Említik, hogy Kun Béla „Moszkvába küldte [Csernyt], hogy a terrorista szervezkedést tanulmányozza. Cserny nagyon rövid időn belül visszatért, miután beavatták a helyes módszerekbe, és nyolcvan hivatásos hóhért hozott magával a magyarok további oktatására. Egy orosz zsidót, Borisz Grunblattot és egy szerb betörőt, név szerint Azeriovicsot utasította, hogy Budapesten toborozzanak neki embereket” (Tharaudék, 2024, 123–124. o.).
A vörös terror áldozatainak számát illetően Csunderlik (2022) a Népszavában megjelent írásában az 1923-as hivatalos 590-es számot idézi, amely szerinte „más országokéval összevetve viszonylag alacsonynak mondható” (figyelmen kívül hagyva, hogy „csak” 133 napról beszélünk), miközben azt is megjegyzi, hogy az áldozatok között találjuk a „tűzharcban elesetteket vagy a bűnelkövetés miatt kivégzett köztörvényes bűnözőket is”, és „380–365”-re módosítja a számot (hozzáteszi, hogy ez ma is magasnak tűnhet, de „1918–1920-ban még lényegében nem ért véget a világháború Közép- és Kelet-Európában”). Ha eljönnek érted, és hagyod, hogy megöljenek, ez a történész nagyvonalúan áldozatnak tekint majd – ha ellenállsz, még arra sem vagy érdemes, hogy halálod bekerüljön a mártírok listájába. Te csak egy halott militáns vagy, úgy tűnik. Értelemszerűen, ha valaki meghal, miközben megvédi magát, a családját és a közösségét az illegálisan alakult terrorcsoportoktól, áldozattá – és hőssé – válik, de Csunderlik vállat von, és csökkenti a számot, mivel ezek az emberek valahogy nem voltak áldozatok. Az, hogy elfogadja a bűncselekmények miatt végrehajtott kivégzésekre vonatkozó állításokat, amelyeket egy olyan rezsim állított, amely terrorcsoportokat küldött körbe az országban, és pusztán gyanú alapján, bírósági eljárás nélkül végeztek ki embereket (amint arról szó volt már), itt is aggályokat vethet fel a szerző történetírói mércéjével kapcsolatban. Kíváncsiak lehetünk, vajon Csunderlik alkalmazná-e ezt a fajta szigort az úgynevezett zsidó holokauszt hivatalos narratívájának (amely, ellentétben a mi témánkkal, Magyarországon valóban törvényileg védett a kritikától) áldozati számát illetően, és vajon kihúzna-e nagyszámú zsidót azoknak a listájáról, akiket például az Einsatzgruppen partizántevékenység miatt lelőtt... (Esetleg azért, mert „nem volt zsidó identitásuk”, hiszen partizánként bizonyára „internacionalisták” voltak, ugye.)
Itt érdemes megjegyezni, hogy, bár nem kommunisták már, de a Népszava akkoriban az a lap volt, amely talán a legnagyobb élvezettel közölte a Kun-rezsim bolsevik vezetőinek írásait az uralmuk alatt, más propagandadarabokkal együtt.
 Népszava-cikk élteti a „hősies” Kun-rezsimet (1919. július 18.) |
Csunderlik (2023) nem csak az áldozatok „viszonylag alacsony” számát csökkenti – a zsidó szerep tagadása mellett –, hanem a szemtanúk beszámolóit is szokása egy kézlegyintéssel elutasítani. Egy újabb, pontosan ugyanazokat a kliséket megismétlő írásában, mint amelyekkel fentebb már megismerkedhettünk (olykor hosszabb szakaszokon keresztül, szóról szóra ugyanaz, csak kisebb kiegészítésekkel), azzal vádolja Tormay Cécile-t, hogy „rengeteg álhírt, rémhírt és valótlan pletykát” terjeszt (i. m., 22., 23. o.), és azt állítja, hogy „bizonyíthatóan kitalált történetekben bővelkedő” mű a Bujdosó könyv (uo.), anélkül, hogy állítását példával illusztrálná, „horrorregény”-nek nevezi a művet. A holokauszt tényellenőrző revizionistájként nagyon is tisztában vagyok az érzelmileg érintett – és talán traumatizált – szemtanúk megbízhatatlanságra való hajlamával, ezért ezt az elvet Tormay művére (vagy Tharaudék művére) is alkalmazom, ahogy minden józan ember tenné. Lehetséges, hogy a történetek és részletek egy része pontatlan vagy valótlan, és Tormay kiemeli, hogy ezek közül néhány dolgot elmondás alapján tolmácsol.
Csunderlik ezután gúnyolja Tormayt, amiért az azt gondolta, hogy a Galilei Kör képes volt befolyásolni a háborús erőfeszítéseket, ami a vereséghez vezetett (mert könyvének egy szegmense a Kör által terjesztett hadseregellenes röplapokkal kapcsolatos), „nevetséges” szerinte, hogy ennek bármilyen befolyása lehetett volna, figyelmen kívül hagyva, hogy a körhöz tartozók az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság élvonalában is jelen voltak, így hatásuk jelentős. Csunderlik még egy idézetet is fabrikál tőle, amikor azt állítja, hogy Tormay számára „A képzelt »judeobolsevik világösszeesküvés« hazai ágenseit az írónő az ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör háborúellenes röplapokat készítő tagjaiban találta meg” (uo.). Az idézett szöveget sehol nem mondja ki a művében az írónő, de Csunderliknál fixa idea, hogy ezt az idézőjelben közölt „világösszeesküvés” témát azzal cáfolja, hogy hangsúlyozza, mennyire nem voltak vallásosak ezek a zsidók, és így minden „judeo-” előtag magától értetődően abszurddá válik az előadásában, a zsidóságot vallási keretek között próbálja tartani, kényelmesen – amivel már foglalkoztunk. (Hogy a Kör tagjai, mellesleg, szó szerint szovjetbolsevik ügynökökkel dolgoztak együtt, „ágenssé” téve így magukat is, szintén bemutatásra került korábban orosz archív anyagból.)
Magyarországon a „nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása” bűncselekmény. A 2010-ben módosított 1978. évi IV. törvény szerint, aki nagy nyilvánosság előtt ezen rendszerek által elkövetett „népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel”, az „bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” (269/C. §). Bár csak a „holokauszt” kapcsán merül fel, hogy aki a zsidó áldozatok „méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel”, bűntényt követ el. Alkalmazva azt a rendkívül alacsony mércét, ami az országban „holokauszttagadásnak” számít, Csunderlik talán éppen „kétségbe vonja” a bolsevik terror egy részét, és így áldozatainak „méltóságát sérti”, nem számítva őket áldozatoknak. Persze köztudott, hogy Magyarországon valójában senki sem kerül bajba a kommunista bűnök bagatellizálásáért vagy tagadásáért, sem pedig a jelképeik nyilvános mutogatásáért – ami állítólag szintén illegális cselekedet (269/B. §). (A Kun-rezsim kikiáltásának évfordulóján bolsevikok egy kis csoportja nyilvánosan emlékezett meg a Tanácsköztársaságról, a rendőrség által védve, amikor nacionalisták egy csoportja jelent meg.) Bár a kutatás kriminalizálása nem visz előbbre, a fentiekkel mindössze azt kívánom szemléltetni, miért tart ott a fősodratú diskurzus, hogy a zsidó szerep máig tabu egy ilyen részrehajló berendezkedésben, hiszen – ha már létezik ilyen szabályozás – ahelyett, hogy jogi problémákkal nézne szembe a szerző, Csunderlik cikkét az államilag finanszírozott Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjjal támogatta. Tekintve, hogy a fiatal történész nem hisz „abban, hogy a történelemben »az igazság« megismerhető” a kutatók alapvető elfogultságai miatt (megjegyezve még, hogy „már ha van »igazság«, hiszen a posztmodern történetelmélet ezt is tagadja”), a neoliberális, posztmodern berendezkedésben nincs oka aggodalomra. Ezzel a hozzáállással a karrierje nagy valószínűséggel tovább fog fejlődni – ami számára is nyilván világos.
Ebbe a sorba illeszthető, hogy Csunderlik szerint például a francia forradalom előtti időszakból (beleértve az Árpád-kort) nem is beszélhetünk magyar nemzetről, mert modern nemzetek csak a forradalom után jöttek létre – ami egy, a fentiek fényében, úgy hiszem, kimondottan tipikus logikai manipuláció részéről ismét, és megint egy kiszámítható világnézettel. Természetesen elődeink a mi elődeink, és hogy mennyi közünk van hozzájuk, azon a francia forradalom nem változtat semmit. A nemzetkép ezer év alatt némiképp módosul ugyan, de ősi gesztáink, mind a 12. századi Gesta Hungarorum és Gesta Hunnorum et Hungarorum, egyaránt hangsúlyozzák a közös felmenőket, ami az azonos tőről fakadó nemzés, a natio fontossága – a művek tulajdonképpen nemzeti eposzok. (Genetikailag is van közünk őseinkhez, lásd több ilyen irányú genetikai kutatás ismertetését korábbi írásomban.) Kristó Gyula (1990, 430–431. o.) az Árpád-kori magyarság kutatója is kijelenti, hogy „a 11–12. század fordulójától kezdve — nagy bizonyosságal megállapíthatóan — kialakult az a magyar öntudat, amely a közös (magyar) nyelven és a közös eredethagyományon alapult”, majd kifejezetten a „magyar” etnikum védelmét célzó intézkedéseket is említ.
Megtudtuk az eddigiekből tehát, hogy a zsidó csoport nem zsidó csoport, mert ateista, a magyarság történelme pedig – ezek szerint – nem magyar, mert a mai nemzetfogalom az idő egy későbbi pontján alakult ki. Ha pedig jövőre dominánssá válik egy másik értelmezés, azt is megtudjuk talán, hogy idén sem voltunk magyarok. Hogy a történész a zsidóságnak is el fogja-e magyarázni, hogy nincs közük saját múltjukhoz, nem valószínű – az efféle szemantikai félrebeszélést feltehetően más célzattal alkalmazza, pedig a Pew Research (2013, 54–55. o.) adatai szerint a mai zsidók túlnyomó többsége számára a „holokausztra való emlékezés egy alapvető része annak, hogy mit jelent zsidónak lenni” – tehát a modern zsidó identitás egy poszt-holokauszt identitás, amivel a holokauszt előtti zsidók nem rendelkezhettek: beszélhetünk mi egyáltalán így „zsidó” áldozatokról, ha a mai zsidó önkép valamelyest más az akkorinál, szigorúan a csunderliki logikát követve? Mindenesetre, ha a fiatal történész előszeretettel csökkent áldozati számokat, és az ateizmus, illetve internacionalizmus miatt szerinte egy zsidó nem zsidó, akkor egy történészi feladat lehetne ezeket immár levonni a mágikus „hatmillió” számából – a logikai és etikai elvhűség mentén.
Áldozatok és elkövetők
Kétségbeesetten próbálva mosdatni a zsidóság szerepét, Komoróczy Géza is manipulál a szokásos, infantilis módon (a zsidó kommunisták nem voltak zsidók, mert kommunisták voltak stb.), például hangsúlyosan megjegyzi, hogy a „nem (!) zsidó” Cserny József volt a Lenin-fiúk parancsnoka (Komoróczy, 2012, 361. o.), feltehetően magyar származása miatt, tehát láthatóan nem szükséges az etnikai identitást kijelentő, lepecsételt és közjegyző által jóváhagyott bizonylat, a merő származás elegendő ahhoz, hogy személyeket etnikai csoportokhoz soroljunk – kivéve, ha a zsidók zsidóságát kell maszatolni. Ezzel szemben közismert, hogy – bár némi autonómiája lehetett – Kun Béla, Vágó Béla, Seidler Ernő, Korvin Ottó és Szamuely Tibor parancsoltak a Cserny-féle különítménynek, illetve még Chlepkó Ede is, lásd például: „Chlepkó Hantos Ede még e napon meghívatta Cserny Józsefet és arra utasította, hogy nevezetteket tartóztassa le és végeztesse ki” – olvashatjuk Donáth Péter munkájában (2012, 153. o.), ahol több hasonlót is találunk, köztük Cserny és mások nyílt beismerését azt illetően, hogy többnyire Chlepkótól kaptak parancsokat (i. m., 166–172. o.). Konok Péter (2010, 77. o.) is úgy fogalmaz, hogy a Korvin és Szamuely által vezetett szervek „a Cserny-féle csoportot is a belföldi ellenforradalmi erők ellen vetették be” – tehát ők irányítottak. Az itt megnevezet parancsnokok mind zsidók (Korvint emiatt később ki is végezték). Cserny és a nem zsidó Lenin-fiúk megvetették talán Magyarországot és annak kultúráját? Pszichopaták lehettek esetleg? Megjegyzendő, hogy az oroszországi bolsevik terrorszezvezetben, a Csekában (ahol kiemelkedő volt a nem oroszok száma) jellemzően szadisztikus pszichopaták és bűnözők voltak (Werth, 1999, 62. o.; Wolin és Slusser, 1957, 6. o.) – tehát olyanok, akik valószínűleg nem rendelkeznek nemzetük iránti elkötelezettséggel, s nem is azonosulnak azzal. Valóban, Donáth alapos tanulmánya egy ilyen képet fest a Cserny-csoportról, bőségesen idézve a tárgyalásaikból. Böhm Vilmos (1923, 382. o.) maga is megjegyezte: „Cserny jellemét illusztrálja, hogy a forradalom bukása után szádisztikus kéjjel árulta el a fogházban társait, sőt denunciálásával számtalan ártatlan embert is akasztófára juttatott.” (Komoróczy aztán maga is megkísérli az ismert, félmondatos Kun-idézettel való megtévesztést, amit már helyére tettünk korábban, ahogy az internacionalista nem lehet zsidó gyermeteg logikáját is beveti, melyet szintén alaposan körüljártunk már.)
Komoróczy (2012, 363. o.) aztán a zsidók áldozati szerepét igyekszik hangsúlyozni, amihez három adatot említ: az egyik a közismertebb 590, melyből 44 van számontartva zsidóként; illetve a 626-os számot, melyből elvileg 32 volt zsidó. Egy további adat, amit felhoz, egy 1936-ban állított Kossuth téri emlékmű, és az azon szereplő 497 név, melyek közül 32 zsidó. Ha a filoszemita, hebraista szerző adatait vesszük alapul, akkor a bolsevikok zsidó áldozatainak arányát 7,4, 5,1 és 6,4 százalékra tehetjük. Ez a társadalmi arányuknak megfelelt akkoriban, mint ismert, 1910-ben a teljes népesség 5 százalékát tették ki. Sőt, mivel a zsidók a burzsoázia köreiben erős felülreprezentáltsággal rendelkeztek, azt várná a kutató, hogy a zsidó áldozati arány egy proletárdiktatúrában a teljes társadalmi arányukhoz képest kiemelkedő lesz emiatt, de ezek szerint nem így volt (inkább a szegény, vidéki magyar parasztot és munkást gyilkolta a rezsim). Ezzel szemben a diktatúráért elsöprő mértékben voltak felelősek a zsidók, így a felelősségüket ezzel mosdatni szégyenteljes tett...
Bosnyák Zoltán (1905–1952) a maga idejében az egyik legkiemelkedőbb szakértője volt a zsidókérdésnek, s a Magyarországon élő zsidókról szóló, az 1930-as években írt alapos tanulmányában csak Csonka-Magyarországról is mutat be adatokat, ahol a zsidók a népesség 6,2 százalékát tették ki 1910-ben (Bosnyák, 1937, 10. o.). A Kun-rezsim főként erre a területre koncentrált, így számunkra ez a szám a leglényegesebb. A „felső tízezer”-re vonatkozó adatai szerint (akik elvileg a „proletár”-diktatúra legfőbb ellenségei) a zsidóság súlyos szerepet kap. Bosnyák összegzése: „a felső tízezer egyharmada zsidó (plutokrácia), a második harmada vérségi rokonságban van a zsidósággal (arisztokrácia), végül az utolsó harmada zsidóbarát, mert a zsidóktól függ és zsidóknak van lekötelezve (szellemi arisztokrácia)” (i. m., 80. o.). Ezekre támaszkodva ismét azt láthatjuk, hogy a zsidó áldozatok száma arányos a társadalmi jelenlétükhöz mérten – mindaddig, amíg számításba nem vesszük a felső rétegekben betöltött kiemelkedő szerepüket, amikor is a zsidók ezzel együtt inkább alulreprezentáltak az áldozatok között. Bosnyák akként vonta le a következtetést, hogy „a zsidókérdés végleges megoldásának egyik legfontosabb előfeltétele egy új, önérzetes, fajtudatos, zsidómentes, vezetésre hivatott magyar közép- és felsőosztály kialakulása” (uo.). Mélyen tragikus, hogy később az a zsidóság tért vissza a hatalomba 1945 után, melynek ilyetén hatalomszerzésétől nemzetét Bosnyák szenvedélyesen féltette – és amely zsidóság ebbéli munkássága miatt őt aztán halálra ítélte. Kivégzésére 1952. október 4-én került sor a Rákosi-Rosenfeld Mátyás, Farkas-Lőwy Mihály, Gerő-Singer Ernő, Révai-Lederer József és társaik újabb zsidó diktatúrájában.
Ha a Lenin-fiúkra vonatkozó adatokat vesszük szemügyre, ott egy mostanra már könnyen előrelátható képet kapunk. A történész Bödők Gergely (2018, 134. o.) így fogalmaz: „A katolikusok 58%-a közelít az egész népességen belüli országos átlag(uk)hoz (67%) és ezzel a legnagyobb vallási csoportot alkotják. »Második helyre« sorolhatók a maguk 21%-ával a zsidó felekezethez tartozók, akik az összlakosság 5–6%-át adták, a »Lenin-fiúk« között arányuk tehát ennek közel a négyszerese, így ők a leginkább felülreprezentáltak. Ez azonban messze elmarad a zsidó származású népbiztosok arányától, amely 60–70%-ra becsülhető”. Eszerint a katolikusok alulreprezentáltak voltak (mellesleg 1. táblázata 57, és nem 58 százalékot mutat), de az áldozatokhoz képest a zsidók itt négyszer akkora arányban voltak gyilkosok, és 12–14-szeres valószínűséggel voltak népbiztosok, akik a rezsimet lendületben tartották (nem is szólva itt arról, hogy a Lenin-fiúkat kizárólag zsidók irányították, amint láthattuk már). Szintén volt még 13% evangélikus, 4% református, 3% görög katolikus, és 1-1% ortodox és unitárius, de 129 főnél nem lett rögzítve vallás. A fentiek vallásos adatokra hagyatkoznak, ami nem a legpontosabb számunkra, hiszen jellemzően ezek a fiatalemberek ateisták voltak, és szintén szem előtt érdemes tartanunk, hogy sok zsidó hivatalosan áttért a kereszténységre a korábbi évtizedekben, hogy azzal segítség szociális mobilitásukat. Az arányuk tehát még ennél is feltehetően magasabb.
Az ún. zsidó holokauszt szimbolikus jelképe a Duna-parti cipők emlékműve, és a „dunábalövetés” története – kevésbé ismert, hogy a dunábaölés módszerével először a Lenin-fiúk éltek. A Tharaud fivérek is leírják a Hollán Sándor (1846–1919) és fia, ifj. Hollán Sándor (1873–1919) esetét:
Magyarországon a „nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása” bűncselekmény. A 2010-ben módosított 1978. évi IV. törvény szerint, aki nagy nyilvánosság előtt ezen rendszerek által elkövetett „népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel”, az „bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” (269/C. §). Bár csak a „holokauszt” kapcsán merül fel, hogy aki a zsidó áldozatok „méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel”, bűntényt követ el. Alkalmazva azt a rendkívül alacsony mércét, ami az országban „holokauszttagadásnak” számít, Csunderlik talán éppen „kétségbe vonja” a bolsevik terror egy részét, és így áldozatainak „méltóságát sérti”, nem számítva őket áldozatoknak. Persze köztudott, hogy Magyarországon valójában senki sem kerül bajba a kommunista bűnök bagatellizálásáért vagy tagadásáért, sem pedig a jelképeik nyilvános mutogatásáért – ami állítólag szintén illegális cselekedet (269/B. §). (A Kun-rezsim kikiáltásának évfordulóján bolsevikok egy kis csoportja nyilvánosan emlékezett meg a Tanácsköztársaságról, a rendőrség által védve, amikor nacionalisták egy csoportja jelent meg.) Bár a kutatás kriminalizálása nem visz előbbre, a fentiekkel mindössze azt kívánom szemléltetni, miért tart ott a fősodratú diskurzus, hogy a zsidó szerep máig tabu egy ilyen részrehajló berendezkedésben, hiszen – ha már létezik ilyen szabályozás – ahelyett, hogy jogi problémákkal nézne szembe a szerző, Csunderlik cikkét az államilag finanszírozott Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjjal támogatta. Tekintve, hogy a fiatal történész nem hisz „abban, hogy a történelemben »az igazság« megismerhető” a kutatók alapvető elfogultságai miatt (megjegyezve még, hogy „már ha van »igazság«, hiszen a posztmodern történetelmélet ezt is tagadja”), a neoliberális, posztmodern berendezkedésben nincs oka aggodalomra. Ezzel a hozzáállással a karrierje nagy valószínűséggel tovább fog fejlődni – ami számára is nyilván világos.
 Csunderlik Péter (forrás: hirklikk.hu) |
Ebbe a sorba illeszthető, hogy Csunderlik szerint például a francia forradalom előtti időszakból (beleértve az Árpád-kort) nem is beszélhetünk magyar nemzetről, mert modern nemzetek csak a forradalom után jöttek létre – ami egy, a fentiek fényében, úgy hiszem, kimondottan tipikus logikai manipuláció részéről ismét, és megint egy kiszámítható világnézettel. Természetesen elődeink a mi elődeink, és hogy mennyi közünk van hozzájuk, azon a francia forradalom nem változtat semmit. A nemzetkép ezer év alatt némiképp módosul ugyan, de ősi gesztáink, mind a 12. századi Gesta Hungarorum és Gesta Hunnorum et Hungarorum, egyaránt hangsúlyozzák a közös felmenőket, ami az azonos tőről fakadó nemzés, a natio fontossága – a művek tulajdonképpen nemzeti eposzok. (Genetikailag is van közünk őseinkhez, lásd több ilyen irányú genetikai kutatás ismertetését korábbi írásomban.) Kristó Gyula (1990, 430–431. o.) az Árpád-kori magyarság kutatója is kijelenti, hogy „a 11–12. század fordulójától kezdve — nagy bizonyosságal megállapíthatóan — kialakult az a magyar öntudat, amely a közös (magyar) nyelven és a közös eredethagyományon alapult”, majd kifejezetten a „magyar” etnikum védelmét célzó intézkedéseket is említ.
Megtudtuk az eddigiekből tehát, hogy a zsidó csoport nem zsidó csoport, mert ateista, a magyarság történelme pedig – ezek szerint – nem magyar, mert a mai nemzetfogalom az idő egy későbbi pontján alakult ki. Ha pedig jövőre dominánssá válik egy másik értelmezés, azt is megtudjuk talán, hogy idén sem voltunk magyarok. Hogy a történész a zsidóságnak is el fogja-e magyarázni, hogy nincs közük saját múltjukhoz, nem valószínű – az efféle szemantikai félrebeszélést feltehetően más célzattal alkalmazza, pedig a Pew Research (2013, 54–55. o.) adatai szerint a mai zsidók túlnyomó többsége számára a „holokausztra való emlékezés egy alapvető része annak, hogy mit jelent zsidónak lenni” – tehát a modern zsidó identitás egy poszt-holokauszt identitás, amivel a holokauszt előtti zsidók nem rendelkezhettek: beszélhetünk mi egyáltalán így „zsidó” áldozatokról, ha a mai zsidó önkép valamelyest más az akkorinál, szigorúan a csunderliki logikát követve? Mindenesetre, ha a fiatal történész előszeretettel csökkent áldozati számokat, és az ateizmus, illetve internacionalizmus miatt szerinte egy zsidó nem zsidó, akkor egy történészi feladat lehetne ezeket immár levonni a mágikus „hatmillió” számából – a logikai és etikai elvhűség mentén.
Áldozatok és elkövetők
Kétségbeesetten próbálva mosdatni a zsidóság szerepét, Komoróczy Géza is manipulál a szokásos, infantilis módon (a zsidó kommunisták nem voltak zsidók, mert kommunisták voltak stb.), például hangsúlyosan megjegyzi, hogy a „nem (!) zsidó” Cserny József volt a Lenin-fiúk parancsnoka (Komoróczy, 2012, 361. o.), feltehetően magyar származása miatt, tehát láthatóan nem szükséges az etnikai identitást kijelentő, lepecsételt és közjegyző által jóváhagyott bizonylat, a merő származás elegendő ahhoz, hogy személyeket etnikai csoportokhoz soroljunk – kivéve, ha a zsidók zsidóságát kell maszatolni. Ezzel szemben közismert, hogy – bár némi autonómiája lehetett – Kun Béla, Vágó Béla, Seidler Ernő, Korvin Ottó és Szamuely Tibor parancsoltak a Cserny-féle különítménynek, illetve még Chlepkó Ede is, lásd például: „Chlepkó Hantos Ede még e napon meghívatta Cserny Józsefet és arra utasította, hogy nevezetteket tartóztassa le és végeztesse ki” – olvashatjuk Donáth Péter munkájában (2012, 153. o.), ahol több hasonlót is találunk, köztük Cserny és mások nyílt beismerését azt illetően, hogy többnyire Chlepkótól kaptak parancsokat (i. m., 166–172. o.). Konok Péter (2010, 77. o.) is úgy fogalmaz, hogy a Korvin és Szamuely által vezetett szervek „a Cserny-féle csoportot is a belföldi ellenforradalmi erők ellen vetették be” – tehát ők irányítottak. Az itt megnevezet parancsnokok mind zsidók (Korvint emiatt később ki is végezték). Cserny és a nem zsidó Lenin-fiúk megvetették talán Magyarországot és annak kultúráját? Pszichopaták lehettek esetleg? Megjegyzendő, hogy az oroszországi bolsevik terrorszezvezetben, a Csekában (ahol kiemelkedő volt a nem oroszok száma) jellemzően szadisztikus pszichopaták és bűnözők voltak (Werth, 1999, 62. o.; Wolin és Slusser, 1957, 6. o.) – tehát olyanok, akik valószínűleg nem rendelkeznek nemzetük iránti elkötelezettséggel, s nem is azonosulnak azzal. Valóban, Donáth alapos tanulmánya egy ilyen képet fest a Cserny-csoportról, bőségesen idézve a tárgyalásaikból. Böhm Vilmos (1923, 382. o.) maga is megjegyezte: „Cserny jellemét illusztrálja, hogy a forradalom bukása után szádisztikus kéjjel árulta el a fogházban társait, sőt denunciálásával számtalan ártatlan embert is akasztófára juttatott.” (Komoróczy aztán maga is megkísérli az ismert, félmondatos Kun-idézettel való megtévesztést, amit már helyére tettünk korábban, ahogy az internacionalista nem lehet zsidó gyermeteg logikáját is beveti, melyet szintén alaposan körüljártunk már.)
Komoróczy (2012, 363. o.) aztán a zsidók áldozati szerepét igyekszik hangsúlyozni, amihez három adatot említ: az egyik a közismertebb 590, melyből 44 van számontartva zsidóként; illetve a 626-os számot, melyből elvileg 32 volt zsidó. Egy további adat, amit felhoz, egy 1936-ban állított Kossuth téri emlékmű, és az azon szereplő 497 név, melyek közül 32 zsidó. Ha a filoszemita, hebraista szerző adatait vesszük alapul, akkor a bolsevikok zsidó áldozatainak arányát 7,4, 5,1 és 6,4 százalékra tehetjük. Ez a társadalmi arányuknak megfelelt akkoriban, mint ismert, 1910-ben a teljes népesség 5 százalékát tették ki. Sőt, mivel a zsidók a burzsoázia köreiben erős felülreprezentáltsággal rendelkeztek, azt várná a kutató, hogy a zsidó áldozati arány egy proletárdiktatúrában a teljes társadalmi arányukhoz képest kiemelkedő lesz emiatt, de ezek szerint nem így volt (inkább a szegény, vidéki magyar parasztot és munkást gyilkolta a rezsim). Ezzel szemben a diktatúráért elsöprő mértékben voltak felelősek a zsidók, így a felelősségüket ezzel mosdatni szégyenteljes tett...
Bosnyák Zoltán (1905–1952) a maga idejében az egyik legkiemelkedőbb szakértője volt a zsidókérdésnek, s a Magyarországon élő zsidókról szóló, az 1930-as években írt alapos tanulmányában csak Csonka-Magyarországról is mutat be adatokat, ahol a zsidók a népesség 6,2 százalékát tették ki 1910-ben (Bosnyák, 1937, 10. o.). A Kun-rezsim főként erre a területre koncentrált, így számunkra ez a szám a leglényegesebb. A „felső tízezer”-re vonatkozó adatai szerint (akik elvileg a „proletár”-diktatúra legfőbb ellenségei) a zsidóság súlyos szerepet kap. Bosnyák összegzése: „a felső tízezer egyharmada zsidó (plutokrácia), a második harmada vérségi rokonságban van a zsidósággal (arisztokrácia), végül az utolsó harmada zsidóbarát, mert a zsidóktól függ és zsidóknak van lekötelezve (szellemi arisztokrácia)” (i. m., 80. o.). Ezekre támaszkodva ismét azt láthatjuk, hogy a zsidó áldozatok száma arányos a társadalmi jelenlétükhöz mérten – mindaddig, amíg számításba nem vesszük a felső rétegekben betöltött kiemelkedő szerepüket, amikor is a zsidók ezzel együtt inkább alulreprezentáltak az áldozatok között. Bosnyák akként vonta le a következtetést, hogy „a zsidókérdés végleges megoldásának egyik legfontosabb előfeltétele egy új, önérzetes, fajtudatos, zsidómentes, vezetésre hivatott magyar közép- és felsőosztály kialakulása” (uo.). Mélyen tragikus, hogy később az a zsidóság tért vissza a hatalomba 1945 után, melynek ilyetén hatalomszerzésétől nemzetét Bosnyák szenvedélyesen féltette – és amely zsidóság ebbéli munkássága miatt őt aztán halálra ítélte. Kivégzésére 1952. október 4-én került sor a Rákosi-Rosenfeld Mátyás, Farkas-Lőwy Mihály, Gerő-Singer Ernő, Révai-Lederer József és társaik újabb zsidó diktatúrájában.
 Bosnyák Zoltán |
Ha a Lenin-fiúkra vonatkozó adatokat vesszük szemügyre, ott egy mostanra már könnyen előrelátható képet kapunk. A történész Bödők Gergely (2018, 134. o.) így fogalmaz: „A katolikusok 58%-a közelít az egész népességen belüli országos átlag(uk)hoz (67%) és ezzel a legnagyobb vallási csoportot alkotják. »Második helyre« sorolhatók a maguk 21%-ával a zsidó felekezethez tartozók, akik az összlakosság 5–6%-át adták, a »Lenin-fiúk« között arányuk tehát ennek közel a négyszerese, így ők a leginkább felülreprezentáltak. Ez azonban messze elmarad a zsidó származású népbiztosok arányától, amely 60–70%-ra becsülhető”. Eszerint a katolikusok alulreprezentáltak voltak (mellesleg 1. táblázata 57, és nem 58 százalékot mutat), de az áldozatokhoz képest a zsidók itt négyszer akkora arányban voltak gyilkosok, és 12–14-szeres valószínűséggel voltak népbiztosok, akik a rezsimet lendületben tartották (nem is szólva itt arról, hogy a Lenin-fiúkat kizárólag zsidók irányították, amint láthattuk már). Szintén volt még 13% evangélikus, 4% református, 3% görög katolikus, és 1-1% ortodox és unitárius, de 129 főnél nem lett rögzítve vallás. A fentiek vallásos adatokra hagyatkoznak, ami nem a legpontosabb számunkra, hiszen jellemzően ezek a fiatalemberek ateisták voltak, és szintén szem előtt érdemes tartanunk, hogy sok zsidó hivatalosan áttért a kereszténységre a korábbi évtizedekben, hogy azzal segítség szociális mobilitásukat. Az arányuk tehát még ennél is feltehetően magasabb.
Az ún. zsidó holokauszt szimbolikus jelképe a Duna-parti cipők emlékműve, és a „dunábalövetés” története – kevésbé ismert, hogy a dunábaölés módszerével először a Lenin-fiúk éltek. A Tharaud fivérek is leírják a Hollán Sándor (1846–1919) és fia, ifj. Hollán Sándor (1873–1919) esetét:
A házmesterük jelentette fel Hollánt és fiát (az egyik volt államtitkár, a másik vasúti igazgató), mivel bolsevistaellenes tendenciákkal gyanúsították őket, és nevük szerepelt a túszok listáján, amelyet a baljós Ottó Klein-Corvin [Korvin] állított össze. Egy éjszaka egy vörösgárdisták által vezetett teherautó állt meg az ajtajuk előtt. „Ennek a kettőnek forróvá teszem a helyzetét” – jelentette ki egy bizonyos Lázár Andre [Andor Endre], aki az expedíciót irányította, és akinek az idősebb Hollán egyszer már megtagadta, hogy aláírja a katonai szolgálat alóli felmentését kérő kérvényt. A terroristák bementek Hollánék házába, letartóztatták és a járműbe kényszerítették őket. (Tharaudék, 2024, 126. o.)
Ezután a Széchenyi lánchídra vitték őket, ahol hátulról a Dunába lőtték, de legalábbis holttestüket dobták a vörös terroristák. (Nincs információ arról, hogy esetleg ellenáltak-e, így a Csunderlik-félék is kénytelenek az áldozatok között számontartani őket.)
Blinkenék, Böhm és a bolsevikok
A már körülírt narratívát terjeszti természetesen a zsidó George Soros-féle Közép-európai Egyetemhez tartozó Nyílt Társadalom Archívum (OSA), melyet egy kiemelkedő adomány után átneveztek Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívummá – az adományozók itt Anthony Blinken amerikai külügyminiszter apja és annak felesége (mindketten zsidók). Az OSA maszatolása szerint a zsidók felülreprezentáltsága azzal is magyarázható, hogy akkoriban uralkodott egy „merev politikai rendszer, amely gyakorlatilag kizárta őket a politika tartományából”, így a zsidók vonzódtak egy új rendszer iránt (ami önmagában zsidó motiváció, de ez lehet, nem világos az OSA számára). A judeobolsevizmus koncepcióját azzal igyekeznek félremagyarázni, hogy a rendszernek voltak zsidó áldozatai is (ahogy a német nemzetiszocialistáknak is voltak német áldozataik, mégsem vitatja senki, hogy német érdekek és identitás hajtotta őket), illetve azzal érvelnek, hogy a zsidók között is voltak hazafiasak, akik például ellenezték az ország területvesztését. Erre példaként Böhm Vilmost említik, a Berinkey-kormány hadügyminiszterét, de elmulasztják hozzátenni, hogy – többek között – Böhm a bolsevik hatalomszerzés egyik elősegítője volt a velük történt összefogással, majd később a Vörös Hadsereg főparancsnokává lett. Ebben a szerepében a hagyományellenes bolsevik országátformálás részeként őt hazafiasnak beállítani ismét egy szégyentelen tett.
Ami Böhm hazafiasnak tűnő kijelentéseit illeti, érdemes felidézni, hogy a Két forradalom tüzében című 1923-as könyvében világosan fogalmaz arról, mennyire tartott az új hatalom a többezres székely hadosztálytól, s emiatt beletörődés helyett inkább a nyugati hatalmak elleni agitálással a magyarságot a szovjetek irányába kívánták tolni. Miután felismerték, hogy „a [Vix-]jegyzék elfogadása olyan vihart támaszt az országban, amely elpusztít minden kormányzatot, amely a jegyzékben foglalt követeléseket teljesíti”, úgy döntöttek, hogy „Föl kell hívni fegyveres védekezésre az egész országot, a nyugati orientáció helyébe az Oroszország felé szóló keleti orientációt kell a programunkba fölvenni”, majd a szociáldemokratáknak „meg kell egyeznie a kommunista párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjetcsapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen” (Böhm, 1923, 240–241. o., hangsúly az eredetiben). Mivel a beszámolók egyértelművé tették, hogy „a székely csapatok és tisztek semmi körülmények között harc nélkül helyüket el nem hagyják, vissza nem vonulnak” (uo.), Böhm így fogalmaz: „Ennek a csapatnak hangulatával és elhatározásával számot kellett vetnünk. Ha a kormány megkérdezésük nélkül egyszerű paranccsal visszarendeli őket a határról és ezzel megpecsételi sorsukat és lemond arról a lehetőségről, hogy hazájukat fölszabadíthassák, ebben az esetben ez a kétségbeesett fegyveres erő a nacionálista izgatás hatása alatt kétségtelenül a kormány és forradalom ellen fordul és győzelme a véres ellenforradalom győzelméhez vezet.” (Uo.) A székelyeknek adott hazafiaskodó beszédéből Böhm magyar Wikipédia-szócikke is idéz, de a fenti motiváció ott se kerül kifejtésre... Meg is jegyzi az: „Az őszirózsás forradalom túlzott pacifizmusától 1919 márciusára tehát eljutott a haza fegyveres védelmének gondolatáig” – szavakban, legalábbis, hogy pár nap múlva átadja a kilincset a bolsevikoknak, majd a haza védelme helyett a hadsereget vörös színben a magyarok ellen fordítsa. Ő tehát a zsidó Blinken OSA Archívum pozitív példája...
Ami az északi hadjáratot illeti, az is a bolsevizmus terjesztésére, semmint területek visszaszerzésére irányult, ami hamar világossá vált, a katonák lelkesedése így alábbhagyott, a haderő pedig összeomlott – a Szlovák Tanácsköztársaság nem is élt egy hónapig sem. A zsidó Szántó Zoltán, a Vörös Hadsereg ezredparancsnoka Az I. Nemzetközi Vörösezred szerepe az északi hadjáratban című írásában úgy fogalmaz a címbéli esemény kapcsán, hogy abban „internacionalisták milyen áldozatot hoztak a magyar tanácshatalom fennmaradása érdekében...” – tehát nem a területi egység érdekében... (idézve itt: Csizsova és Józsa, 1973, 274. o.).
Ellenforradalom és vörös bukás
Ha már az áldozatok témája terítéken van, érdemes rámutatni, hogy a magyarok nem csak passzív tűréssel viseltettek a bolsevik terror iránt, de újra és újra ellenálltak. Releváns irodalom ehhez Magyar Endre Lénárd (2020) könyve a szentendrei ellenforradalmi események történetéről, vagy Prónay Pál (1963), a talán legkiemelkedőbb ellenforradalmár feljegyzéseinek gyűjteménye... Amikor a román csapatok előretörésével a bolsevik hatalom összeroppant, ezt az ellenforradalmi lendületet már nem fogták vissza a Lenin-fiúk hordái. Marschalkó Lajos így eleveníti fel a magyar ellenállás mozgolódását:
 Papp József elítélése és kivégzése a Lenin-fiúk által Sátoraljaújhelyen (Északkelet-Magyarország), 1919. április 22. (Magyar Nemzeti Múzeum) |
Blinkenék, Böhm és a bolsevikok
A már körülírt narratívát terjeszti természetesen a zsidó George Soros-féle Közép-európai Egyetemhez tartozó Nyílt Társadalom Archívum (OSA), melyet egy kiemelkedő adomány után átneveztek Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívummá – az adományozók itt Anthony Blinken amerikai külügyminiszter apja és annak felesége (mindketten zsidók). Az OSA maszatolása szerint a zsidók felülreprezentáltsága azzal is magyarázható, hogy akkoriban uralkodott egy „merev politikai rendszer, amely gyakorlatilag kizárta őket a politika tartományából”, így a zsidók vonzódtak egy új rendszer iránt (ami önmagában zsidó motiváció, de ez lehet, nem világos az OSA számára). A judeobolsevizmus koncepcióját azzal igyekeznek félremagyarázni, hogy a rendszernek voltak zsidó áldozatai is (ahogy a német nemzetiszocialistáknak is voltak német áldozataik, mégsem vitatja senki, hogy német érdekek és identitás hajtotta őket), illetve azzal érvelnek, hogy a zsidók között is voltak hazafiasak, akik például ellenezték az ország területvesztését. Erre példaként Böhm Vilmost említik, a Berinkey-kormány hadügyminiszterét, de elmulasztják hozzátenni, hogy – többek között – Böhm a bolsevik hatalomszerzés egyik elősegítője volt a velük történt összefogással, majd később a Vörös Hadsereg főparancsnokává lett. Ebben a szerepében a hagyományellenes bolsevik országátformálás részeként őt hazafiasnak beállítani ismét egy szégyentelen tett.
Ami Böhm hazafiasnak tűnő kijelentéseit illeti, érdemes felidézni, hogy a Két forradalom tüzében című 1923-as könyvében világosan fogalmaz arról, mennyire tartott az új hatalom a többezres székely hadosztálytól, s emiatt beletörődés helyett inkább a nyugati hatalmak elleni agitálással a magyarságot a szovjetek irányába kívánták tolni. Miután felismerték, hogy „a [Vix-]jegyzék elfogadása olyan vihart támaszt az országban, amely elpusztít minden kormányzatot, amely a jegyzékben foglalt követeléseket teljesíti”, úgy döntöttek, hogy „Föl kell hívni fegyveres védekezésre az egész országot, a nyugati orientáció helyébe az Oroszország felé szóló keleti orientációt kell a programunkba fölvenni”, majd a szociáldemokratáknak „meg kell egyeznie a kommunista párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjetcsapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen” (Böhm, 1923, 240–241. o., hangsúly az eredetiben). Mivel a beszámolók egyértelművé tették, hogy „a székely csapatok és tisztek semmi körülmények között harc nélkül helyüket el nem hagyják, vissza nem vonulnak” (uo.), Böhm így fogalmaz: „Ennek a csapatnak hangulatával és elhatározásával számot kellett vetnünk. Ha a kormány megkérdezésük nélkül egyszerű paranccsal visszarendeli őket a határról és ezzel megpecsételi sorsukat és lemond arról a lehetőségről, hogy hazájukat fölszabadíthassák, ebben az esetben ez a kétségbeesett fegyveres erő a nacionálista izgatás hatása alatt kétségtelenül a kormány és forradalom ellen fordul és győzelme a véres ellenforradalom győzelméhez vezet.” (Uo.) A székelyeknek adott hazafiaskodó beszédéből Böhm magyar Wikipédia-szócikke is idéz, de a fenti motiváció ott se kerül kifejtésre... Meg is jegyzi az: „Az őszirózsás forradalom túlzott pacifizmusától 1919 márciusára tehát eljutott a haza fegyveres védelmének gondolatáig” – szavakban, legalábbis, hogy pár nap múlva átadja a kilincset a bolsevikoknak, majd a haza védelme helyett a hadsereget vörös színben a magyarok ellen fordítsa. Ő tehát a zsidó Blinken OSA Archívum pozitív példája...
Ami az északi hadjáratot illeti, az is a bolsevizmus terjesztésére, semmint területek visszaszerzésére irányult, ami hamar világossá vált, a katonák lelkesedése így alábbhagyott, a haderő pedig összeomlott – a Szlovák Tanácsköztársaság nem is élt egy hónapig sem. A zsidó Szántó Zoltán, a Vörös Hadsereg ezredparancsnoka Az I. Nemzetközi Vörösezred szerepe az északi hadjáratban című írásában úgy fogalmaz a címbéli esemény kapcsán, hogy abban „internacionalisták milyen áldozatot hoztak a magyar tanácshatalom fennmaradása érdekében...” – tehát nem a területi egység érdekében... (idézve itt: Csizsova és Józsa, 1973, 274. o.).
Ellenforradalom és vörös bukás
Ha már az áldozatok témája terítéken van, érdemes rámutatni, hogy a magyarok nem csak passzív tűréssel viseltettek a bolsevik terror iránt, de újra és újra ellenálltak. Releváns irodalom ehhez Magyar Endre Lénárd (2020) könyve a szentendrei ellenforradalmi események történetéről, vagy Prónay Pál (1963), a talán legkiemelkedőbb ellenforradalmár feljegyzéseinek gyűjteménye... Amikor a román csapatok előretörésével a bolsevik hatalom összeroppant, ezt az ellenforradalmi lendületet már nem fogták vissza a Lenin-fiúk hordái. Marschalkó Lajos így eleveníti fel a magyar ellenállás mozgolódását:
Amidőn a népbiztosok kincsekkel rakott vonata elhagyta Magyarországot, már három hónappal korábban készen állott a magyar nemzeti hadsereg magja, amely Szegeden francia megszállás alatt, elsősorban Gömbös Gyula vezérkari százados szervező munkája révén jött létre, hogy aztán élére hívja Horthy Miklós ellentengernagyot. Amikor 1919 április végén Szegedre érkezik, Gömbös Gyula új világról prófétál... (Marschalkó, 1975, 193. o.)
Tharaudék (2024, 154. o.) szerint Kun Béla „hitt abban is, hogy ugyanazon a napon, július 20-án egyszerre fog kitörni egy általános forradalom Németországban, Angliában, Olaszországban és Franciaországban. Ezért választotta ezt a dátumot az offenzíva megindítására [a románok ellen]. De az a katasztrofális nap, 1919. július 20-a egész Európában a legbékésebb volt. A világforradalom, amelyben Kun Béla ugyanolyan naivan hitt, mint Károlyi nem sokkal korábban, nem következett be. És megaláztatását megkoronázva nagyon hamar rá kellett döbbennie, hogy katonái használhatatlanok”. Egyes vezetők aztán Oroszországba menekültek, mások, mint Korvin Ottó, fogságba estek, majd ki lettek végezve, míg Szamuely Tibor nem várta ki, hogy sorra kerüljön: az osztrák határnál öngyilkos lett. Ligeti Dávid (2019, 35. o.) emlékeztet: „Azok a politikusok, akik a harmincas években a Szovjetunióban éltek, többségükben a sztálini tisztogatások áldozataivá váltak, vagyis a bolsevik diktátor parancsára végezték ki őket – Kun Béla mellett említhetjük Pogány József vagy Vágó Béla esetét.”
A Tharaud fivérek krónikás munkájuk vége felé aztán sajgó együttérzéssel összegzik a vihar utáni nyomasztó hangulatot:
 Az Ébredő Magyarok plakátja figyelmeztet a Tanácsköztársaság bukása után is: a zsidó befolyás nem tűnt még el |
A Tharaud fivérek krónikás munkájuk vége felé aztán sajgó együttérzéssel összegzik a vihar utáni nyomasztó hangulatot:
Ezek a brutális jelenetek ma már nem játszódnak le, de a zsidókérdés továbbra is fennáll. Egész Magyarország a zsidók elnyomására lázadt fel. Ki akarják űzni azt az ötszázezer galíciai zsidót, aki a háború alatt érkezett az országba. Az egyetemre felvehető zsidók számát korlátozták, hogy a szabad foglalkozásokban betöltött pozíciójukat csökkentsék; a szabadkőműves páholyokat, amelyek szinte teljesen zsidóvá váltak, bezárták; mindenütt keresztény bankokat és szövetkezeteket hoznak létre a héber közvetítők helyett. Kiadókat és újságokat alapítanak, amelyeknek az a feladatuk, hogy megvédjék a nemzeti értelmiséget. Két szellem és két faj között heves küzdelem kezdődött. (Tharaudék, 2024, 160. o.)
Árulás, vagy – ha ragaszkodunk a udvariassághoz – hiba volt azok részéről, akik a magyar nemzetért voltak felelősek a mindezt megelőző évtizedekben, avagy inkább évszázadokban, hogy engedték ezt a csoportkonfliktust idáig jutni. Az új 1849-es Magyar Állam, mely már tervezte a zsidók emancipációját, majd a bekövetkezett 1867-es katasztrofális egyenjogúsítás – melynek törvényét Andrássy Gyula (1823–1890) miniszterelnök terjesztette be, és amit mind a képviselőház és a főrendiház messzemenően elfogadott – már sínre helyezte mindezt. Nem lehetett kifogás az, hogy nem látták előre, hova vezet mindez – Istóczy Győző látta tisztán, ahogy azok is, akik besegítették őt a parlamentbe, hogy ott képviselje ezt a növekvő aggályt. A vidéki magyarság kizsigerelése, a kulturális és szellemi sorvasztás, majd a véres tömeggyilkosságok, mind ennek tulajdoníthatók – hogy aztán egy újabb elvesztett háború után, 1945-öt követően ismét zsidó terror alá kerüljön a magyarság, melyből az ismét kitört 1956-ban, és a kör forog tovább napjainkig, amikor adófizetők pénzén hizlalt szektás zsidók jelentgetnek fel magyarokat, amiért a diktatúrájukkal való szembenézést merik azok kérni, vagy álnevek alatti bujkálásra kényszerítenek magyart annak saját hazájában, ha az mitikus áldozatszerepüket kérdőre meri vonni – hiszen áldozat csak zsidó lehet ebben a dinamikában, elkövető pedig a magyar (akinek „identitása” kapcsán szélsőséges szintű mércét nem állít fel egyik filoszemita sem, mondván, nem tudni, magyarok voltak-e ezek vagy azok, csak mert magyar volt a származásuk). Ha ezeknek az eleinknek nem lehetett mentsége másfél évszázaddal ezelőtt, akkor nekünk már végképp semmi ilyenünk nincsen. Istóczy a következőképp próbálta cselekvésre sarkallni honfitársait mindössze egy évtizeddel a zsidóterror előtt:
Azok pedig, a kik tehetik, tegyenek már egyszer valamit az ügyért, ha egyéb okból nem is, hát azért, mert mi, a mostani generáczió, még ügygyel-bajjal valahogyan csak elleszünk, amig élünk; de, hogy micsoda sors vár a gyermekeinkre és unokáinkra, ha a dolgok tovább is ugy folynak, mint ahogyan eddig folytak és folynak, az más kérdés. (Istóczy, 1906, 20. o.)
Érdemes lenne tehát hallgatni azokra, akik előre látták, merre tartanak a dolgok: az Istóczykra, a Bosnyákokra, a Tormaykra, a Marschalkókra, és sok más nemzetét féltő, igazságmondó magyarra – vagy franciákra, mint a Tharaud fivérek, jelen esetben. Évezredek óta zajlik ugyanaz már, ideje levonni a következtetést, ha kellemes, ha nem. Ebben segítség egy új-régi adalékként a francia fivérek munkája is.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Bosnyák Zoltán. Magyarország elzsidósodása. Budapest, 1937.
• Bödők Gergely. Vörös- és fehérterror Magyarországon (1919–1921). Doktori értekezés, Eszterházy Károly Egyetem. Eger, 2018.
• Böhm Vilmos. Két forradalom tüzében: Októberi forradalom, proletárdiktatúra, ellenforradalom. München: Verlag für Kulturpolitik, 1923.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter. A 133 napos „vörös farsang” – Mi volt a Tanácsköztársaság? Népszava, 2022. március 27.
• Csunderlik Péter. "A Tanácsköztársaság és a »judeobolsevik összeesküvés« mítosza." BBC History: A Világtörténelmi Magazin 2023.10 (2023): 19–23.
• Donáth Péter. A Cserny-különítmény rémtettei „Mozdony-utcai laktanyájukban” 1919 júliusában. Fery Oszkár és tiszttársai halálának körülményei, következményei, utóélete. Donáth Péter szerk.: Sorsfordító mozzanatok a magyarországi kisgyermekkori nevelőképzés, a Budapesti Tanítóképző Főiskola, az ELTE TÓK és épülete történetéből. Budapest, Trezor Kiadó (2012): 144–254.
• Istóczy Győző. A magyar antiszemitapárt megsemmisitése s ennek következményei. 2. bőv. kiad. Budapest, 1906.
• Jérôme Tharaud, Jean Tharaud. When Israel is King. Antelope Hill Publishing, 2024.
• Komoróczy Géza. A zsidók története Magyarországon. II. 1849-től a jelenkorig. Pozsony: Kalligram, 2012.
• Konok Péter. "Az erőszak kérdései 1919–1920-ban. Vörösterror–fehérterror." Múltunk – Politikatörténeti Folyóirat 55.3 (2010): 72–91.
• Kristó Gyula. "Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon. L'idée de la Pureté et de L'antagonisme Ethniques dans la Mentalité Hongroise Médiévale." Irodalomtörténeti Közlemények: a magyar tudományos akadémia irodalomtudományi intézetének folyóirata 94.4 (1990): 425–443.
• Ligeti Dávid. "Hazánk első totális diktatúrája: a Tanácsköztársaság a centenárium fényében." Somogy 47.2 (2019): 30–35.
• Magyar Endre Lénárd. „A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni”? Perjessy Sándor és a Tanácsköztársaság elleni felkelés Szentendrén (1919. június 24–25.). Budapest, Clio Intézet, 2020.
• Marschalkó Lajos. Országhódítók. München: Mikes Kelemen Kör, 1975.
• Pew Research Center. "A portrait of Jewish Americans: Findings from a Pew Research Center Survey of U.S. Jews." Washington, DC: Pew Research Center (2013).
• Prónay Pál; Szabó Ágnes, Pamlényi Ervin (szerk.). "A határban a halál kaszál: fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből." Budapest: Kossuth, 1963.
• Werth, N. “A State against Its People: Violence, Repression, and Terror in the Soviet Union.” Itt: Courtois, S., Werth, N., Panné, J., Paczkowski, A., Barto±ek K., & Margolin, J. The Black Book of Communism: Crimes, Terror, Repression, J. Murphy (ford.), M. Kramer (szerk.). Cambridge: Harvard University Press, 1999.
• Wolin, S., & Slusser, R. M. The Soviet Secret Police. New York: Praeger, 1957.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Bosnyák Zoltán. Magyarország elzsidósodása. Budapest, 1937.
• Bödők Gergely. Vörös- és fehérterror Magyarországon (1919–1921). Doktori értekezés, Eszterházy Károly Egyetem. Eger, 2018.
• Böhm Vilmos. Két forradalom tüzében: Októberi forradalom, proletárdiktatúra, ellenforradalom. München: Verlag für Kulturpolitik, 1923.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter. A 133 napos „vörös farsang” – Mi volt a Tanácsköztársaság? Népszava, 2022. március 27.
• Csunderlik Péter. "A Tanácsköztársaság és a »judeobolsevik összeesküvés« mítosza." BBC History: A Világtörténelmi Magazin 2023.10 (2023): 19–23.
• Donáth Péter. A Cserny-különítmény rémtettei „Mozdony-utcai laktanyájukban” 1919 júliusában. Fery Oszkár és tiszttársai halálának körülményei, következményei, utóélete. Donáth Péter szerk.: Sorsfordító mozzanatok a magyarországi kisgyermekkori nevelőképzés, a Budapesti Tanítóképző Főiskola, az ELTE TÓK és épülete történetéből. Budapest, Trezor Kiadó (2012): 144–254.
• Istóczy Győző. A magyar antiszemitapárt megsemmisitése s ennek következményei. 2. bőv. kiad. Budapest, 1906.
• Jérôme Tharaud, Jean Tharaud. When Israel is King. Antelope Hill Publishing, 2024.
• Komoróczy Géza. A zsidók története Magyarországon. II. 1849-től a jelenkorig. Pozsony: Kalligram, 2012.
• Konok Péter. "Az erőszak kérdései 1919–1920-ban. Vörösterror–fehérterror." Múltunk – Politikatörténeti Folyóirat 55.3 (2010): 72–91.
• Kristó Gyula. "Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon. L'idée de la Pureté et de L'antagonisme Ethniques dans la Mentalité Hongroise Médiévale." Irodalomtörténeti Közlemények: a magyar tudományos akadémia irodalomtudományi intézetének folyóirata 94.4 (1990): 425–443.
• Ligeti Dávid. "Hazánk első totális diktatúrája: a Tanácsköztársaság a centenárium fényében." Somogy 47.2 (2019): 30–35.
• Magyar Endre Lénárd. „A rémuralom készséges szolgája kívánt lenni”? Perjessy Sándor és a Tanácsköztársaság elleni felkelés Szentendrén (1919. június 24–25.). Budapest, Clio Intézet, 2020.
• Marschalkó Lajos. Országhódítók. München: Mikes Kelemen Kör, 1975.
• Pew Research Center. "A portrait of Jewish Americans: Findings from a Pew Research Center Survey of U.S. Jews." Washington, DC: Pew Research Center (2013).
• Prónay Pál; Szabó Ágnes, Pamlényi Ervin (szerk.). "A határban a halál kaszál: fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből." Budapest: Kossuth, 1963.
• Werth, N. “A State against Its People: Violence, Repression, and Terror in the Soviet Union.” Itt: Courtois, S., Werth, N., Panné, J., Paczkowski, A., Barto±ek K., & Margolin, J. The Black Book of Communism: Crimes, Terror, Repression, J. Murphy (ford.), M. Kramer (szerk.). Cambridge: Harvard University Press, 1999.
• Wolin, S., & Slusser, R. M. The Soviet Secret Police. New York: Praeger, 1957.
