"A „munka” oroszlánrészét a posztkommunistáknak és a velük „brezsnyevi csókban” összeforrt SZDSZ-nek köszönhetjük. Hogy értékelhetetlen, nemzetromboló teljesítményük mellett háromszor is kormányra kerülhettek 17 év alatt, már a jobboldal szégyene. Ahogy az „antalli örökség” Horn Gyula volt, úgy az orbáni maga Gyurcsány Ferenc."Lassan 20 év telt el a rendszerváltozás óta, szûk emberöltõnyi idõ. Még egy normálisan mûködõ, demokratikus országban is bõven elég ahhoz, hogy egy politikai garnitúra szerephez jusson, megmutassa mire képes, majd az idõ végeztével – megfáradva, kicsit elpiszkolódva – átadja a helyét egy újabb, nála energikusabb, fiatalabb, optimistább generációnak. Pláne igaz kellene, hogy legyen egy olyan, torlódott társadalmi konfliktusok között élõ, abnormális országban, mint amilyen Magyarország.
1990-ben hatalomra került az ún. „rendszerváltó elit”. (Érdekes, hogy saját magukon kívül az elit kifejezés másnak még nem jutott eszébe. A következõkben én inkább a rendszerváltó garnitúra kifejezést fogom használni.) Kiépítette saját pártjait, és mára valóban megmutatta, mire képes. Vagy általában, hogy mire nem. Az eredmény zéró közeli. Ez pedig, belegondolva, hogy elõdje, a Kádár-rendszer a viszonyítási pont, döbbenetes.
A lesújtó helyzet, amelybe Magyarországot lavírozták a jelenlegi pártok, közös felelõsségük. Természetesen a „munka” oroszlánrészét a posztkommunistáknak és a velük „brezsnyevi csókban” összeforrt SZDSZ-nek köszönhetjük. Az viszont, hogy értékelhetetlen, nemzetromboló teljesítményük mellett háromszor is kormányra kerülhettek 17 év alatt, na, ez már a jobboldal szégyene. Ahogy a sokat emlegetett „antalli örökség” valójában Horn Gyula volt, úgy az orbáni maga Gyurcsány Ferenc.
Az egész magyar politika egy nagy, zegzugos, bûzös és összefonódó hazugság. Eleve az alapoknál kell kezdenünk a leleplezést. Volt-e rendszerváltozás és van-e demokrácia? Ki látott már olyan demokratikus (?) rendszerváltozást, ahol a korábbi diktatúra funkcionáriusai – ahelyett hogy távol tartották volna õket a hatalomtól – hálózatuk továbbépítésével, rablóprivatizációval és ki tudja „hány apró trükkel” még jobb pozíciókba kerültek? A rendszerváltozás legfõbb hozadéka pedig a demokrácia kellett volna, hogy legyen. Kellett volna. De hát lehet-e demokráciát építeni demokraták nélkül? A jelenlegi garnitúra ugyanis a 17 év alatt elindult ugyan egyfajta demokratizálódás felé, de a baloldal a féldiktatúra, a jobboldal pedig a féldemokrácia szintjéig jutott csupán. Sõt, mintha egyfajta visszafejlõdés is megindult volna az elmúlt évek elkeseredett állóháborúja alatt. Ez pedig a társadalmi valóságtól egyre távolabb lökte az õ valóságukat. Egyre nagyobbra nyílik az olló az emberek és a politika között.
Ennek két kimenetele lehet. Egy pozitívabb forgatókönyv szerint a magyar politika képessé válik az önkorrekcióra, képessé válik társadalmi kölcsönhatások kialakítására, amelyek révén õ maga közelebb kerül végre a tényleges mindennapokhoz, a társadalomban pedig helyreáll a megbomlott közéleti bizalom. Egy erõs, valódi demokrácia alakul ki. Viszont a másik, pesszimistább forgatókönyv utolsó fejezetének címe: összeomlás. A jelenlegi helyzetben ennek a jelei mutatkoznak. A parlamenti pártok továbbra sem képesek kilépni saját belsõ konfliktus-spiráljukból, minek következtében a társadalom és a közöttük tátongó szakadék végül olyan méretûvé nõ, hogy a politikai rendszer összeomlik, és csak a Jóisten tudja, hogyan sikerül úrrá lenni az anarchián.
Itt meg kell említeni saját generációm, a fiatal felnõtt korosztály felelõsségét. Hogyan is várnánk a jelenlegi garnitúra változását vagy éppen távozását, ha nincs is kihívó, ha nincs is új politikai generáció? Már elnézést a jobbikos elfogultságért, de mondjon valaki egy fiatal politikai mozgalmat rajtunk kívül, amelyik nem vált a meglévõ pártrendszer hû kiszolgálójává? Amelyik kritikus mert és tudott lenni akár a saját oldalával is, ha véleménye és igazságérzete úgy diktálta? Hol vannak a hiteles szociáldemokrata, liberális és konzervatív fiatalok? A saját korosztályomból számos értékes ember ábrándul ki a mostani, álságos politikából, és keres magának más hivatást. Akik pedig maradnak, azok nagyobbrészt belesimulnak a jelenlegi status quo-ba, felveszik annak jegyeit, és válnak húsz-harminc évesen politikai koravénekké.
Így pedig minden megy tovább, egyre mélyebb és mélyebb válságok felé. A baloldalon, a tehetetlenségtõl, újra eluralkodtak az eddig erõvel elnyomott régi reflexek. A korábbiakkal ellentétben most már nem csupán félelmetes anyagi és médiaarzenáljukat vetik be, hanem ha kell, rendõrökkel lövetik ki a szemed, különféle hatóságokat küldenek rád, megfigyeltetnek, egyszóval „egyenként levadásznak mindenkit”. Õszödön, a rendõrterroron és ami azóta folyik, még Rákosi is elpirulna…
A parlamenti jobboldal demokrácia felfogása pedig igencsak extrovertált. Addig terjed, hogy ezt a kormányt le kell váltani, és ezt legjobb, ha mindenki rájuk bízza. A jobboldalon belül ellentétben már nincs helye demokráciának. Vagy beállsz az „egy zászló” mögé, vagy a táboron kívül találod magad. Sõt, ha tovább makacskodsz, az aktuális közhangulat szerint még neonáci vagy éppen kommunistabérenc is lehetsz.
A jelenlegi kormányban pedig Gyurcsány Ferencet, az elszabadult hajóágyút leszámítva már senki sem a baloldal újabb választási sikeréért dolgozik. A privát kis ügyleteiket intézik, készülnek az ellenzéki létre. A zavaros helyzetben pedig az SZDSZ mindent egy lapra tett fel. Mit sem számít már a népszerûség. Mit érdekel egy haldoklót, hogy a szomszéd kórteremben milyen a közhangulat? A lényeg, hogy a bukás elõtt keresztülvigyenek mindent, amit csak lehet. Az egynemûek regisztrált együttélése és a lisszaboni szerzõdés „csont nélkül” sikerült, az egészségügyi átalakítás úgy tûnik, hogy "csonttal" ugyan, de szintén sikerülni fog. Nincs már messze a régóta áhított gyûlöletbeszéd törvény, a droglegalizálás, a még megmaradt állami vagyon privatizációja és a többi.
Ebben a kritikus szituációban a társadalom atomjaira esett. A többség mélán szemléli, ahogy körülötte minden tönkremegy. Mivel az elmúlt évtizedek szocializációja már leszoktatta a cselekvésrõl, elfogadja, hogy ennek így kell lennie, és tovább vegetál. Néhányan aktivizálódnak, és elkeseredésükben, hogy véget érjen a permanens megaláztatás, már bármire képesek lennének. A bukásra is, de az legalább dicsõ legyen…
2007-ben viszont körvonalazódott egy lehetõség, talán az utolsó: a cselekvõ, építkezõ és sikeres magyarság programja. 2008 a próba éve lesz. Ennek a programnak a próbája. Eldõl, hogy van-e még nemzetünkben erõ az önszervezõdésre, hogy képes-e hinni önmaga sikerességében, saját jövõjében? Sorsdöntõ idõszakot bízott ránk a sors. Múltunk és jövõnk tekint feszülten tetteinkre. De bírni fogjuk, mert bírni kell!
Vona Gábor, a Jobbik elnöke
(Barikád)
