Blogin elszontyolodott írása: Elfáradtam, elég volt 2008-05-09. 12:09
Szép nap ez a mai ahhoz, hogy én is beszóljak valamit. Nem az aktuális, teljesen értelmetlen harcoskodásról szeretnék beszélni, hanem minden olyasmiről, ami erről az eszembe jut.
Én nem szeretnék az átkokban hinni. A spiritualizmust, a természetfölöttiséget én mindig hideg távolságtartással, de nem előítéletekkel, inkább érdeklődéssel szemléltem. De nálunk, magyaroknál nincsen jobb példa arra, hogy létezhet valami, amit átoknak is nevezhetünk: hagytuk, hogy a fejünkre üljenek, nem egyszer, nem kétszer, engedtünk, nyeltünk, bírtuk, húztunk, még kértünk. Ez a nettó hülyeség, eufemisztikusan a turáni átok. Érdekes, csak nagyon unom már.
Nem tudom átlátni, hogy mekkora hatást tudunk gyakorolni. Napi rendszerességgel kapunk forró kézfogásokat, mégis sokszor úgy látom, hogy elveszik a tenni akaró ember a hétmillió robot között, akik hazánkban szintén szavazójoggal rendelkezhetnek. Biztosan túlértékelem, de nem tudok mit tenni: elegem van a jogtalan számonkérésekből.
Nekem csak az a tanárom, akit annak fogadtam. Vannak egynehányan, de biztosan nem azok, akik a névtelenség biztonságot jelentő jótékony homályából hangos szóval kiszólnak. Elegem van. Elegem van abból, hogy az mindig szórakoztató, ha olyat teszünk, ami hasznos vagy szórakoztató. Az már keveseket érdekel, hogy milyen áldozatok vagy munka van emögött. Nem érdekel senkit, hogy arccal, névvel vállalni a kellemetlen eladatokat komoly következményeket vonz maga után. Mondjuk, el kell menni az országból, kérem szépen. Már előre látom: lesz ám köpködés a fotelből, jó mélyről, garatból. Hát, ha vállalta, miért nem csinálja?
Mert nem megy, kérem szépen. Mert nincs segítség. Pofázás, az van, meg heves ölelés néhány pohár bor után. Abból annyi van, hogy már nem lehet hová tenni. Aztán az nem ingyen van. Elég nagy az ára! Akármikor, a legkisebb hiba, ha nem úgy viselkedsz, ahogyan ő elvárja, jön a hideg-meleg. Lepereg, mert tudod, hogy te azért mész előre, mert van valami cél.
Ködfátylat látok már csak egy ideje. Azért hadakozom úgy összevissza. Gyerekek, én már nem látom a célt! Harcolni? Miért? Mivel? Kivel? Már azok sem értik a szavam, akikkel szeretjük egymást. Már azokat sem értem, akiket szeretek. Egyetlen rossz szó, egyetlen hibás gondolat, egy fejfájós nap... és már nem a simogatás, az oktatás és a borogatás, de az ütleg és epe zúdul feléd. Azért, mert magyar vagy. Mintha meg lennél átkozva.
Úgyhogy egyre fáradtabb vagyok. Már nem előre megyünk, egy helyben magyarázzuk azt, amit nem is kellene magyarázni. Hány embernek mondjam még el, hogy nem, azt nem én és nem úgy. Nem, én ott voltam, és úgy volt, hogy... Hányszor? Minek? Mi lesz attól jobb?
A jövő héten majd lefejelek egy politikust. Hú, mennyi kézfogás jön majd. Én is megtettem volna, mondják majd, de épp fájt a lábam. Mások azt mondják, micsoda hülye vagyok, hiszen ilyet nem szabadna tenni. Egy hétre rá már mind elfeledtük Magyarország legszórakoztatóbb bulvártémájának aktuális epizódját. Színészek vagyunk mi, vagy inkább bohócok. Csak mi már nem röhögünk.
Állandóan bírálnak ezért vagy azért. Hogy rosszul mondtál valamit, pedig mindig a csúcson kellene lenned. Hogy rosszul gondolsz valamit, pedig mindent jól kellene gondolnod. Hogy áruló vagy, pedig téged szoktak elárulni. Az elmúlt években túl sok barátot és családtagot vesztettem el és túl kevés újat kaptam. Csak e-maileket, amelyekben névtelen bátorítók köszönés nélkül, tőmondatokban szidnak vagy magasztalnak, engem vagy másokat. Hol az eredmény?
Mindenütt. Az elmúlt évek hihetetlen változásokat hoztak, és most döntjük el a magyarság sorsát az elkövetkező ötven vagy még több évre. Elkúrtuk, lassúak, gyöngék voltunk, most kapkodunk. Nincs már olyan sok időnk, 2012-ig kell eldőlnie mindennek. Sokan még nem tudják, hogy miért, de így igaz.
És sok változás is történt, látjuk magunk körül, érezzük, szinte a tüdőnkbe szívjuk az ébredő emberek leheletét. De nincsen a változásokon apró papírdarab: ezt ő hozta, amazt meg a másik. A közös munkában az a jó, hogy mindenki a magáénak tudja, és bárki kizárható belőle. Szintek próbálnak kialakulni, emberek helyezkednek, mintha valamilyen őrült verseny lenne ez. Közben vállal egymást szorítjuk ki, pedig gyerekek, azok, akik ellen versenyzünk, végig a kilátón ültek, és röhögnek!
Sok titkunk van egymásról. Jobb ma az összetartás, mint korábban volt. Hallgat a szánk, de a szívünk is zárt. Kihez fordulnál, ha bajba kerülnél? Megállna valaki, ha meglátná a kabátodon azt a jelzést, amelyet ő az autóján hord? Nyugodt szívvel fogadnád a kézfogását?
El kell fogadni, hogy mindannyian mást tudunk és látunk. Sokan sokkal többet, mint amennyit mondanak vagy mutatnak. Mások meg sokkal kevesebbet, mint amennyit mondanak és mutatnak. Utóbbiak törik-zúzzák az idegeinket, pedig szükség van a kitartásunkra, talán most még inkább, mint valaha.
Vicces: évek óta a jó úton vagy? Megnevettetlek: most kezdődik az út. Eddig csak ösvények voltak, amelyek nagyjából, látszólag összefutottak. Állunk egymás mellett, ismerkedünk, nézzük, hogy a másik miért mondja ugyanazt, amikor ő teljesen másmilyen.
Én már régen szórakoztam. Úgy felhőtlenül. Régen ez az írás is móka volt: a spontán írás azért jó, mert itt az író nem hibáztatja magát, ha nem értik. Ő se biztos, hogy érti. Csak akkor, ha visszaolvassa, akkor tudja meg, mit is érez igazán. Az író önmagának ír. Az se semmi, művészet lenne, ha máshová írná meg.
Mindig azt látom magam előtt, hogy mit kellene még megtenni, mit rontottunk el, milyen eladatok vannak előttünk. Ilyenkor támogatás kellene, mire azt látom, hogy igazából nem sokakat érdekel. Mindenki kis harcokat vív a saját életében: a barátait átfordítja, tanítja, a munkahelyén eléri, hogy ne vessék meg és így tovább. De valahogyan ezek a kis munkák mintha nem adódnának össze, ha magyarokról van szó. Tényleg érthetetlen, de nem vagyunk türelmesek egymással. Én se, hát én még most türelmesebb vagyok, mint néhány éve.
Hosszan folytathatnám, de minek? A lényeg: elfáradtam az ezerszer megismételt kritikáktól, az üres locsogásról, attól, hogy ki kell válogatnom a métely közül a hasznos tanácsot. Elegem van abból, hogy mindenki úgy érzi, az igazság és minden tudás birtokában van, hogy egy nyelvet beszélünk, de valamiért nem értjük a másik szavát.
Csináljátok tovább, én pihenek. Jövök majd, ha hasznom lesz, ha hívnak. Akkor, ha megtanulom és mások is megtanulják az értékeket fölismerni és elismerni. Ma a fiatalokban reménykedtünk, és nem értettük, miért csak olyan kevesen bátrak: előbb kellett megtanulnunk, hogy mi az irracionális, hő szeretet az egység, az élet, a béke és a valódi, tehát intellektuális szabadság iránt, mint önmagunk iránt. Fogalmazzuk meg a célt, aztán menjünk tovább végre egy oszlopban, mert most még rongyos ez a csapat.
(Blogin - Bombagyár) |