Kuruc.info - Korlátlanul magyar: Lovas István: szájon csókolná-e April Foley Vona Gábort?

Másodsorban megkérdőjelezhető, hogy szabad-e kivételezett rokonszenvet mutatnia az emberi jogi bizottság elnökének egy adott, elnyomást szenvedő nép irányában akkor, amikor pontosan nem elvi, hanem pragmatikus okokból nem gondolna például egy palesztin zászló lengetésére annak ellenére, hogy – érzésem szerint – a világ bármely országában a találomra megkérdezettek többsége inkább élné a kommunista Kína által elnyomott tibetiek mindennapjait, mintsem a demokratikus Izrael által naponta, nyúlként tenné ki magát célzott likvidálásnak palesztinként, a világ legnagyobb szabadtéri börtönének tartott Gázai övezetben.

Németh Zsolt
az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke
V.

Tisztelt Elnök Úr!

E hosszú levél célja kísérlet annak több oldalról alátámasztott bizonyítására, hogy pártjának külpolitikája nem szolgálja a leghatékonyabban sem az önök, sem választóik, sem pedig – ami a legfontosabb – a nemzet érdekeit.

A múlt heti események szomorúan és ismételten, de egyre nyomósabban meglehetősen vészterhes adalékokkal szolgálnak arra, hogy a külpolitikai alapvetésükben lefektetett elv, vagyis „az emberi és kisebbségi jogok érvényesítése”, mélyen hibás szemlélet, és annak követése mérhetetlen károkat okoz.

Ha nálunk nyilvános viták folynának alapvetően fontos kérdésekről, mint erről is, akkor egyik érve nyilván az lehetne, hogy külpolitikai irányvonalukat a külpolitikához tapasztalatuk révén is értő személyek dolgozták ki.

Miután ilyen viták nálunk nem folynak, ezt az érvet ön helyett hoztam fel, és arra megpróbálok ellenérvvel válaszolni.

Ennek érdekében megnéztem néhány olyan ország külügyminisztériumainak honlapját, amelyek talán az ön véleménye szerint is nálunk jóval sikeresebb külpolitikát folytatnak, valamint a velünk szomszédos Szlovákiáét, amely velünk szemben konfrontatív politikájában a nemzetközi arénában nálunk sikeresebbek.

Az ön által előnyben részesített „elvi” külpolitikával szemben köztudottan ultrapragmatikus és nagyon sikeres külpolitikát vivő Szingapúr külügyminisztériumának honlapja két mondatban foglalja össze a városállam külpolitikáját.

Idézem:

a) Előmozdítani Szingapúr stratégiai, politikai, gazdasági és egyéb érdekeit, valamint
b) Világszerte konzuli segítséget és védelmet nyújtani a külföldön tartózkodó szingapúriaknak.

E nyílt levelet olvasók talán úgy érezhetik, hogy földi halandó egy kis ország nemzeti érdekeit előmozdító külpolitikát ennél nem igen tud tömörebben és jobban összefoglalni.

Megdöbbentő, hogy ez nincs így: a Szingapúrtól több ezer kilométer távolságban lévő Szlovákia külügyminisztériuma gyakorlatilag ugyanezt vallja és fogalmazza meg, ha lehet még tömörebben, mint ahogyan a pozsonyi külügyminisztérium angol nyelven is elérhető honlapján olvasható:

„A szlovák külügyminisztérium célja az, hogy a szlovák érdekekért és polgárokért dolgozzon egy biztonságos, igazságos és prosperáló világban”.

És még a fentiek helyessége megerősítésére idézem a gyakorlatiasságát bátorsággal ötvöző, és így egyik kedvenc országom, Észtország külügyminisztériuma küldetésének megfogalmazását, amely így hangzik:

„Észtország biztonsága és jóléte megőrzése, valamint Észtország érdekei előmozdítása a világban úgy, hogy a külügyminisztérium tervezi és megvalósítja a nemzet külpolitikáját és koordinálja külkapcsolatait”.

Ez az az Észtország, amely noha mindenben pragmatikusan jár el, az 1,3 milliós észt nép azon alapvető vágyát keresztülvitte a határán tornyosuló, és attól oly sok mindenben függő hatalmas Oroszországgal szemben, hogy eltakarítsák Tallinn kellős közepéből az egykori szovjet elnyomást és barbarizmust jelképező Bronzkatonát.

Vagyis, elnök úr, mint látja, sehol nem értékekről, hanem érdekekről van szó, és az értékek csak kivételesen játszanak szerepet – mégpedig akkor, amikor az értékek és érdekek ütközésénél a kormány a nép lelkének legmélyebb vágyát tartja szem előtt.

És éppen ez az a terület egyébként, ahol önök kormányzati ciklusuk idején pontosan az érték helyett az érdek mellett döntöttek, amikor a magyarok óriási többsége szemében az átélt borzalmakat és a több évtizednyi diktatúrát jelentő Szabadság téri sarló-kalapácsos szovjet obeliszk helyben hagyása mellett döntöttek.

Egyébként – ha már különböző országok külpolitikai stratégiái megemlítésénél tartunk – elriasztásként idézem a szerencsétlen, Göncz Kinga-féle külügyminisztérium honlapjának angol változatán található megfogalmazását Magyarország „külkapcsolati stratégiájának”, amelyet április 8-án a külügyminiszter asszony így fogalmazott meg Budapesten:

„Magyarország külkapcsolati stratégiáját hosszú távra tervezték annak érdekében, hogy az ország szándékait a nemzetközi közösség elé tárják”.

Ami a külföldi érdekektől függővé tett szolgaiság valóban mindent eláruló megfogalmazása. És itt csak abban reménykedhetnénk, hogy a „hosszú táv” már csak legfeljebb két évig tart, ami után jön majd az önök „elvszerű”, „értékvezérelt” külpolitikája, amelyet azonban legalább szavakban nem ajánlanak fel tálcán a „nemzetközi közösségnek”, hogy az döntsön – egyfajta vendéglői ételkínálathoz hasonlóan – annak elfogadásáról vagy elutasításáról.

Most pedig térjünk vissza az elmúlt hétre, mert önök körül olyan gyorsan fogy a levegő, noha – és ez a művészet – ellenzékben vannak, hogy az nagyon, nagyon baljós jeleket vet fel az égre.

Ez volt az a hét, amikor Robert Fico szlovák miniszterelnök nem elégedett meg azzal, hogy összerúgja a port a Gyurcsány-kormánnyal, de előre vetítette annak árnyékát, hogy az önök kormányra kerülésével a Pozsony-Budapest viszony még az eddigieknél is jóval rosszabb fordulatot vesz majd. Ebben én egy pillanatra sem hibáztatom önöket, csupán azt kívánom érzékeltetni, hogy külpolitikai téren milyen rohamosan szigetelődnek el még a választások előtt, és milyen életbevágóan fontos lenne legalább a nagyhatalmakkal nem szándékosan rontani a viszonyt akkor, amikor szinte már nagyítóval kell keresni azon fővárosokat, amelyeket az oldalukon tudnak.

Erről már szó volt, de egy mondatban ismétlem: azt csak önök hiszik, hogy Washington önöket részesíti előnyben a posztkommunistákkal szemben, míg Moszkvával ellenzéki helyzetükben sikerült teljesen felesleges módon – nem egy kívülálló szemében e területen is hiábavalóan keresve a washingtoni kormány kegyét – megrontani a viszonyt.

Így a világ legnépesebb országával, Kínával az eddig sem különlegesen jó viszonyukat sikerült a múlt héten tovább rontaniuk. Mégpedig úgy, hogy ebből ismét a jelenlegi kormány jött ki jól.

Mint tudja és nyilván helyeselte, az Országgyűlés emberi jogi bizottsága a múlt kedden határozatot fogadott el a Tibetben élő állampolgárok jogainak védelméről. Előtte e bizottság elnöke, Balog Zoltán, aki messze – és teljes joggal – a legnépszerűbb és a választói által leginkább szeretett képviselőik egyike, még egy tibeti zászlót is meglengetett a Parlament előtt.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az emberjogi bizottság nem egyenlő a külügyi bizottsággal.
És azzal is, hogy Balog Zoltán teljesen őszintén, a tibeti nép iránti rokonszenvtől vezéreltetve lengette a lobogót.
Csakhogy.
Egyrészt nehezen tudom elképzelni, hogy például Herta Däubler-Gmelin, a német Bundestag emberjogi bizottságának elnök asszonya lengetné-e a földkerekségen elnyomott etnikumok zászlait Berlinben, ugyanis ez esetben a lengetés elvenné az idejét az érdemi munkától, tekintettel a világon elnyomott népek nagy számára.

Másodsorban megkérdőjelezhető, hogy szabad-e kivételezett rokonszenvet mutatnia az emberi jogi bizottság elnökének egy adott, elnyomást szenvedő nép irányában akkor, amikor pontosan nem elvi, hanem pragmatikus okokból nem gondolna például egy palesztin zászló lengetésére annak ellenére, hogy – érzésem szerint – a világ bármely országában a találomra megkérdezettek többsége inkább élné a kommunista Kína által elnyomott tibetiek mindennapjait, mintsem a demokratikus Izrael által naponta, nyúlként tenné ki magát célzott likvidálásnak palesztinként, a világ legnagyobb szabadtéri börtönének tartott Gázai övezetben.

Harmadsorban – és e levél témája miatt ez a legfontosabb – a messzi Peking nem egészen különíti el a Fidesz különösen heves Tibet-párti megnyilvánulásait a szerint, hogy az külpolitikai vagy emberjogi szerveződésből érkezik. Hogy ezt a kormányoldal mennyire érti, arra jellemző: az emberi jogi bizottság ülésére a Bem rakpartról meghívott szakértő „meggyőződésének adott hangot ugyanakkor, hogy ezt a kérdést (a tibetiek jogait) békés úton, tárgyalásokkal kell rendezni”, majd kijelentette: hogy „a kormány nem tartja időszerűnek, hogy az Országgyűlés Tibettel kapcsolatban a napokban határozatot fogadjon el”.
Az erről beszámoló MTI-jelentés azután tartalmaz még egy olyan mondatot, hogy aki azt elolvassa, kétségbeesésében tényleg nem tudja, miként reagáljon. Idézem azt, amit a KDNP-s Szászfalvi László, az emberi jogi bizottság alelnöke mondott: „a magyar diplomácia számára ’mankót jelentene’, ha megszavaznák a Tibetről szóló határozatot, mert a későbbiekben a kormány tárgyalásai során tudna rá hivatkozni”.
Mely sorok olvastán elképzelem önöket, amint már kormányzati pozícióban Pekingben egy számunkra előnyös egyezmény aláírása érdekében azzal érvelnek, hogy „de uraim, a Fidesz és a KDNP már 2008 májusában szorgalmazta az önök elítélését...” Szomorú vicc ez.

Talán nem véletlen, hogy a tibeti állampolgárok jogainak védelméről szóló emberi jogi bizottsági határozatot beterjesztésében egyetlen MSZP-s sem vett részt.

Az itt hetente rendelkezésre álló hely sajnos sokszor igen csak szűkösnek bizonyul. Mielőtt azonban az e heti folytatást befejezném, egyetlen példa nem egy hozzánk hasonló kis ország, de a világ legnagyobb hatalma, az Egyesült Államoknak az ön számára talán elképesztő rugalmasságáról és áldozatáról a pragmatizmus oltárán, noha Washington önökkel szemben megengedhetné magának, hogy egy apró országgal szemben az általa vallott „értékekhez” ragaszkodjon.

A Nepáli Királyságról van szó, ahol a szörnyű terrorcselekményeket elkövető maoista mozgalom, a Nepáli Maoista Kommunista Párt győzött a választásokon, egyébként megcáfolva Maónak azt az egykori mondását, hogy a győzelem a puskacsőből származik.

A totalitariánus ideológiát hirdető mozgalom és párt az amerikaiak globális terrorszervezetek listáján szerepelt. És mit tettek az amerikaiak? Levették őket a terrorlistáról, és Nancy Powell, a katmandui amerikai nagykövet asszony kezet rázott a véreskezű terroristák vezető politikusaival. Ami – gondoljon bele – jóval többet jelent, mint ha April Foley budapesti amerikai nagykövet asszony szájon csókolná Vona Gábort, a Magyar Gárda első emberét.

(Folyt. a jövő héten)