A szélsőballib Hírszerző túlnyomórészt cigányfajvédő írógárdával rendelkezik. Náluk ír a szégyenletesen buta díszcigány Balog Artúr, aztán a zsIndexeseknek ismerős, szintén szélsőbalos-fajvédő Hitetlentamáska stb. Papp László Tamás cikkeinek jó része is ebbe a vonulatba tartozott/tartozik – kettő kivétellel (lásd EZT). Most egy harmadikkal örvendeztette meg a Nagyérdeműt. Teljes egészében idézzük; bár bizonyos (kisebb horderejű) kérdések esetében nem értünk vele egyet, összességében nagyon jónak tartjuk.
Az, hogy egy szélballib lapban a kormány és az azt támogató cigányfajvédők politikiájával nyíltan szembeszálló cikk jelent meg, eleve mutatja azt, hogy, bizony, Monok és a cigánysegílykézés tekintetében is nekünk van igazunk, nem a kúrmánynak, a fajvédőknek, a Czirok Pétereknek, Klecska Ernőknek és a többi takonynak.
"A vulgárszociológia nyomorúsága, avagy követeljük a naplopás szabadságát!
Hatalmas üzletág épült a bűntudatos nyomorfetisizálásra. Tudományoskodva szociologizáló iskolák, projektek, kutatócsoportok, alapítványok. Nyomást gyakorolnak az államra: pumpálja csak a száz- és ezermilliárdokat egy fenntarthatatlan rendszerbe. Lesz itt ellentámadás. Nem számít, mi az ára. Hogy világboldogításba csomagolt egoizmusuknak a hús-vér szegények gyerekei isszák a levét, arra ők süketek. Körülbelül annyira foglalkoztatja őket, mint a proletárdiktatúra megvalósítóit a proletárok igazi gondjai.
Honi közéletünk nem sok okot ad a felszabadult vidámságra. De afölötti örvendezését, hogy düledezésnek indult a balliberális szociálpolitikai kánon főoszlopa, a cikkíró nemigen tudná magában tartani. A monoki példa "segélyügyi láncreakciót" indított be.
Fenti község gyakorlatához csatlakozva egy sor településvezető nyilatkozta: szándékukban áll feltételekhez - példának okáért közmunkavégzéshez - szabni az eddig kikötések nélkül (és bárminemű ellenszolgáltatás hiányában) is járó szociális juttatások folyósítását.
Mindeddig, ha valaki ilyesfélét bátorkodott felvetni, érzékeny lelkű társadalomkutatók úgy hajigálták rá végletesen negatív jelzőiket, akár imámok a kődarabokat egy jól sikerült fatva után. Kategorikusan leszögezvén: aki ilyet javasol, bizony kirekesztő, szociáldarwinista, gettósításban utazik, társadalompolitikai apartheid bevezetésére gyúr. Amellett gonosz, hiperérzéketlen, továbbá csőlátása és szemtengelyferdülése van.
S mivel az ilyen ötleteket - néhány kivétellel - mindeddig kizárólag (szélső)jobbosok védelmezték, a dolog pofonegyszerű volt. Szimplán felfűzték a "szegénygyűlölő, urizáló fasiszták - lecsúszottakat gyámolító szoclib oldal", illetve a "kódolt cigányozás - befogadó kisebbségvédelem" ellentétpárját asszociációs láncba, utána pedig nem is kellett érvelni. Aki még eztán is ugrált, csípőből lefasiztázták, avval helyre is volt téve.
Csakhogy minden ilyesfajta ledorongoló vudu-diskurzus alaptulajdonsága pont az, amivel másokat vádol: a beszűkült látómező. Így, ha nem a megszokott irányból jön a támadás, bedől, akár vodkát nyakalt medve a tajga sűrűjébe. Bele is került egy jókora döglégy a mainstream szocpolicy-levesbe.
"Ezt a mozgalmat nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról azzal, hogy demagógia, esetleg még némi rasszizmus is megbújhat mögötte. Az valóban irritáló, hogy nem kevesen kizárólag a jogaikat ismerik, kötelességekről még harangozni sem hallottak, és az is nehezen kifogásolható indok, hogy a gyermekeknek az iskolában a helyük" - írta az újság Monok apropóján. Hisz "a támogatás kifizetését egyre több önkormányzat ahhoz is kötné, hogy a szülők rendszeresen járassák iskolába tanköteles lurkóikat". Márpedig ez a lap nem a Demokrata, hanem a Népszava volt. Ezt pedig megelőzte Csányi Vilmos - ultrajobbos beütéssel nemigen vádolható etológusprofesszor - kezdeményezést üdvözlő hozzászólása a Népszabadságban. (Kuruc.info: lásd EZT)
Maga a kormány sem kívánta az indítványt rögtön lesöpörni. Nem csoda, hogy zavar támadt a politikailag korrekt erőtérben. Volt pillanat, amikor úgy tűnt, csóró TGM egyedül maradt a vártán. Bizisten megsajnáltuk. Aztán persze felmentő sereg gyanánt jött a publicisztikai deszantegység. Viszont láthatóan csekélyebb tűzerővel, mint hat-nyolc évvel korábban. Aminek okairól lentebb bőven szót ejtünk. Előbb azonban - félreértések megelőzése végett - tisztázzunk pár részletkérdést.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk: az érintett kistelepülések polgármestereinek döntése jogsértő. Mindezt kézséggel elismerjük. Ugyanis a jelenlegi szabályozás nem teszi lehetővé eme konkrét, szóban forgó segélytípusok feltételessé tételét. Ténykérdés: helytelen a paragrafusokba ütköző - így önkényes - rendeletalkotási mód. De a javaslat tartalma támogatható, és legfőbb ideje volna a törvények ez irányú felülírásának. Hisz otromba csúsztatás, hogy a népjóléti juttatások feltételhez kötése általában jogot csorbítana. Például ha valakinek nincs állása, és bemegy a Munkaügyi Központba, "csak úgy" nem kap segélyt. Rendelkeznie kell hozzá egy minimális, aktív dolgozóként eltöltött szolgálati idővel. És minél többet volt foglalkoztatva, annál tovább jogosult rá. Azért, mivel adófizetőként hozzájárult a szociális alapok feltöltéséhez. Vagyis előre kifizette saját jövőbeli segélyét.
De ha ez lehetséges, akkor miért világbotrány, amennyiben azok, akik úgy kérnek másfajta segélyt, hogy nincs korábbi munkaviszonyuk, nem előzetes adóforintokkal, hanem utalólagos közmunkával fizetik ki azt? Újabb példának okáért a szociális bérlakás sincs feltétel nélkül. Aki oda beköltözik, köteles állagmegóvóan használni, rendszeresen takarítani, stb.
Ha pedig ezt lehet, akkor miért ne szabadna arra kérni, hogy a segélyért cserébe pedig tágabb környezetének tisztántartásához járuljon hozzá? Mondjuk vizes árkot kaszáljon, parkot füvesítsen, közterület-rendezésben segédkezzen? Természetesen, aki önhibáján kívül munkaképtelen - maga súlyosan rokkant vagy beteg hozzátartozóját ápolja - orvosi igazolással mentesítést kaphatna. Amellett nem kéne, hogy ez mindenkinél fizikai munkát jelentsen. Ha valaki magasabb képesítéssel lesz segélyes, ledolgozhatja a falusi kultúrházban, könyvtárban, orvosi rendelőben is. Munkaerő-piaci szakértők körében evidencia, hogy a tartós dologtalanság legnagyobb veszélye a munkabírási potenciál csökkenése, a melótól való elszokás. A közmunka pont abban segít, hogy az embert aktívan tartja. TGM szerint azonban ez a - józan észen, ráción, emberiességen nyugvó indítvány - maga a barbár osztályharcmodor.
Mint kinyilatkoztatta, a "'monoki' kezdeményezésen túl megindult az általános világnézeti támadás a szegények, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a kisgyermekes anyák (tehát a kisgyerekek) ellen (vö. a gyes folyósítási időtartamának tervezett megrövidítésével, ami megfosztja a kisgyerekeket az édesanyjuktól akkor, amikor a legnagyobb szükségük volna rá, és növeli a munkaerőpiaci keresletet akkor, amikor a kínálat szűkül). Két-hárommillió ember elemi megélhetése van veszélyben, miközben a mérvadó médiák ingyenélőkről, bűnözésről vartyognak".
Ettől valószínűleg még Ribánszki Róbert elvtárs (az 1989-es MSZMP Marxista Egységplatformba tömörült fundamentalistáinak vezére) szeme is könnybe lábadt volna. Hasonló baromságokat a Munkáspártból kivált óhitű, ortodox kádáristák Munkásjövő c. lapocskájában olvashattunk. (Ők voltak, akik - mivel Thürmert megalkuvónak tartották - 1993-ban újjáalakították az MSZMP-t.) Szerintük a kormányzat a "'békés átalakítás' jelszavával osztályháborút folytat a dolgozók ellen, fokozatosan felszámolja az általuk hosszú évek munkájával teremtett vívmányokat. A jelenlegi országgyűlés a burzsoá jogállamra jellemző módon osztálytörvényeket hoz…".
Ha TGM nekik írta volna cikkét (esetleg az ATTAC vagy Indymedia honlapjának szánná) szavunk nem lenne. Akkor ugyanis emberünket helyén kezelné az írástudók céhe. Sokat elmond médiánk állapotáról, hogy egy, lényegét tekintve szélsőbalos illető a főáramú sajtótermékek kiemelt, felkért és ünnepelt vendégpublicistája.
Az őáltala kárhoztatottak mellett nyilván az is a szegényalázó ideológiai offenzíva tobozódásának jele, hogy bizonyos elvetemültek még a családi pótlékot is iskolalátogatáshoz kötnék. Mert olyan szemetek, hogy úgy vélik: ez a juttatás nem alanyi jogon dukáló zsebpénz. Hanem az állam hozzájárulása a gyerek rendeltetésszerű, normakövető felneveléséhez. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, akkor - a gyámügyi törvény alapján - nemcsak a pénz, de a gyerek is elvehető. Magyarországon tankötelezettség van. Aki ezt megszegi, büntethető. És miért bátorítsa a közhatalom pénzzel a törvényszegést?
Visszatérve a közmunkához: nem hinnénk, hogy a dolgozó rétegeket az irritálná legjobban, hogy bizonyos közösségek ingyért jutnak a segélyhez, vagyis nem tesznek érte semmit. Nagyságrendekkel inkább zavarja a közteherviselőket, hogy a tartósan szociális juttatásokból élők jelentős része mire költi a pénzt.
Vajon mit érezhet egy, nyugdíj mellett is dolgozó takarítónő, szobafestő vagy portás, amikor reggel, a városba igyekezvén dolgozni, a falu kocsmájából látja kijönni a segélyeseket? Akik bent pálinkáztak, játékgépeztek, szájukban pedig cigaretta füstölög? Persze tudjuk, vannak jóhiszemű, becsületes eltartottak is, akik nem vetemednek ilyesmire. Ők nyilván nem is tiltakoznának ellene, ha közmunkájukért nem pénzt, hanem jegyrendszerű utalványt kapnának. Amelyet csak élelmiszerre, ruhaneműre, gyógyszerre, iskolára, közüzemi számlára, tömegközlekedésre, kultúrcikkre fordíthatnának. Piára, bagóra, szerencsejátékra nem.
Senki nem büntethető (sújtható joghátránnyal) pusztán azért, mert szegény. De ahogy a beteg is csak akkor jogosult a terápiára, ha együttműködik az orvossal, betartja az utasításait (és nem zavarja erőszakos, garázda viselkedésével a doktor urat - és a többi beteget - a gyógyításban és gyógyulásban), ugyanez a helyzet a lecsúszottakkal. Segíts magadon, a társadalom is megsegít.
Természetesen nem igaz, hogy minden szegény önhibájából lett nyomorult. De az sem áll, hogy egyikük sem tehet róla. Van ilyen is, olyan is. A szegényvilág is sokszínű. Ha valakiben nincs meg a kilábalási akarat minimuma, azt a legbőkezűbb állam se tudja pozitív irányba lökni. A fejlett kapitalizmus természetes egyenlőtlenségen alapul, de egyben opciót is kínál a státusváltásra.
Divatos azon hipokrita, pszeudofilantróp nézőpont, melyből kiindulva a hátrányoktól szenvedő rétegek nyavalyáiért egyedül a gonosz, lelkiismeretlen társadalom a felelős - ők maguk soha. Csakhogy az effajta felfogás infantilizálja a személyiséget. Megszabadítja a döntések után vállalandó felelősség és lelkiismeretvizsgálat terhétől. Hisz amennyiben a társadalom sáros benne, hogy munkaközvetítő helyett kocsmába járok, akkor nyilván a kegyetlen többség bűne az is, hogy leépült alkoholistaként naponta összeverem a családtagjaimat.
A nyomorba születők áldozatnak indulnak - de aztán igen gyakran tettes (is) válik belőlük. Mivel a tudatos családtervezés hiányában, ész nélkül világra hozott gyerekeikkel elszenvedtetik ugyanazt, ami nekik osztályrészként jutott. Ha valaki kínozza, éhezteti, magára hagyja öngondoskodásra képtelen utódait, felmenthető-e pusztán azért, mivel annakidején vele is ezt csinálták a szülei? Igenis elvárható a magánembertől, hogy ne vállaljon gyereket addig, míg önmagáról sem tud gondoskodni. A közhatalomtól pedig, hogy ne támogassa a felelőtlen életvitelt.
Lakosságunk oroszlánrészének tele van a hócipője a szociális járandóságok mostani elosztásával. Mely neki hatalmas terhet jelent, haszonélvezői viszont a "mélytársadalom" rosszhiszemű, deviáns rétegéből verbuválódnak. Ergo, a változtatás csöppet sem lenne népszerűtlen, sőt. Egy olyan kormánynak, amelynek támogatottsága a politológiai bányászbéka végbélnyílása alatt van, kapni kéne a ziccer után, hogy javítson renoméján.
De nem teszi (vagy ha igen, akkor csigalassan, tétovázva, örökösen retirálva.) Miért? Ennek nem politikai, hanem ideológiai okai vannak. Ahogy a jobboldal fétise a vidékmajmoló parasztromantika, a határon túli magyarok sematikusan idealizáló beállítása, úgy megvan a balliberális értelmiségnek is a maga irracionális bálványa: a szegénység.
A lecsúszottak az ő filmjeikben, regényeikben, cikkeikben - tisztelet a kivételnek - brosúraszagúan rokonszenves, jó fejek, akik csak az esélyre, a lehetőségre várnak. Mindannyian tudjuk, hogy a deviáns mélyszegénységben élők többnyire nem ilyenek. Hogy két "szegénypárti" ősbaloldalit idézzünk: "…Nem képzeltem, hogy minél lejjebb ereszkedünk a társadalmi ranglétrán, annál magasabb rendű erkölcsöket találunk. Tudtam azt is, hogy a szegények szándékaik szerint gazdagok lennének, csak épp a pénzük hiányzik hozzá és a többi szegény embert szeretik a legkevésbé" – írja Moldova György. (Az utolsó töltény 2. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2005. 59-60. o.) Makszim Gorkij a bolsevizmust azért tartotta gyanús dogmának, mert aszerint a proletárok "kellemesek és értelmesek voltak - soha nem ismertem senkit, aki valóban ilyen lett volna". (Idézi: Brian Moynahan – Az orosz évszázad. Kossuth Könyvkiadó, 1995. 48. o.)
A dologtalan lumpen - függetlenül attól, hogy tehet-e negatív státuszáról - bolygónk minden országában szenvedélybeteg, durva, műveletlen, családja és az állam nyakán élősködő valaki. De nekik jobb ezt - a világnézeti farkasvakság jegyében - letagadni. Vagy, ha elismerik, tagadni a szegények egyéni felelősségét, mindent rákenni az önző elitre. Ezen intellektueleknek - akiknek bálványa TGM - fogalmuk sincs a nyomor valódi természetéről. Legtöbben középosztálybéli vagy elitértelmiségi családban nőttek fel. A társadalmat életidegen, vulgárszociológiai doktrínák szűrőjén át látják. Öngyűlölő polgársarjak. Akár a ’70-es évek bankárgyerekei, akik bankot raboltak zavaros ideológiák jegyében.
Természetesen az altruizmusuk mögött ugyanúgy önzés húzódik meg. Hatalmas üzletág épült a bűntudatos nyomorfetisizálásra. Tudományoskodva szociologizáló iskolák, projektek, kutatócsoportok, alapítványok. Melyek nyomást gyakorolnak az államra: pumpálja csak a száz- és ezermilliárdokat egy közép- és hosszútávon életképtelen, fenntarthatatlan rendszerbe. És ofkorsz, folyósítsa nekik is az ösztöndíjakat, kísérleti pénzeket, satöbbi. A mostani közírászati hiszti csak tüzérségi előkészítés volt. Szőnyegbombázás akkor jön, ha ráeszmélnek: a hatalom - látván a perspektívátlanságot - tényleg "véget vet a zenének". Lesz itt ellentámadás. Nem számít, mi az ára. Hogy világboldogításba csomagolt egoizmusuknak a hús-vér szegények gyerekei iszzák a levét, arra ők süketek. Körülbelül annyira foglalkoztatja őket, mint a proletárdiktatúra megvalósítóit a proletárok igazi gondjai. Szóval lövészárokba, piacpártiak! Csatát nyertünk, nem háborút."
"A vulgárszociológia nyomorúsága, avagy követeljük a naplopás szabadságát!
Hatalmas üzletág épült a bűntudatos nyomorfetisizálásra. Tudományoskodva szociologizáló iskolák, projektek, kutatócsoportok, alapítványok. Nyomást gyakorolnak az államra: pumpálja csak a száz- és ezermilliárdokat egy fenntarthatatlan rendszerbe. Lesz itt ellentámadás. Nem számít, mi az ára. Hogy világboldogításba csomagolt egoizmusuknak a hús-vér szegények gyerekei isszák a levét, arra ők süketek. Körülbelül annyira foglalkoztatja őket, mint a proletárdiktatúra megvalósítóit a proletárok igazi gondjai.
Honi közéletünk nem sok okot ad a felszabadult vidámságra. De afölötti örvendezését, hogy düledezésnek indult a balliberális szociálpolitikai kánon főoszlopa, a cikkíró nemigen tudná magában tartani. A monoki példa "segélyügyi láncreakciót" indított be.
Fenti község gyakorlatához csatlakozva egy sor településvezető nyilatkozta: szándékukban áll feltételekhez - példának okáért közmunkavégzéshez - szabni az eddig kikötések nélkül (és bárminemű ellenszolgáltatás hiányában) is járó szociális juttatások folyósítását.
Mindeddig, ha valaki ilyesfélét bátorkodott felvetni, érzékeny lelkű társadalomkutatók úgy hajigálták rá végletesen negatív jelzőiket, akár imámok a kődarabokat egy jól sikerült fatva után. Kategorikusan leszögezvén: aki ilyet javasol, bizony kirekesztő, szociáldarwinista, gettósításban utazik, társadalompolitikai apartheid bevezetésére gyúr. Amellett gonosz, hiperérzéketlen, továbbá csőlátása és szemtengelyferdülése van.
S mivel az ilyen ötleteket - néhány kivétellel - mindeddig kizárólag (szélső)jobbosok védelmezték, a dolog pofonegyszerű volt. Szimplán felfűzték a "szegénygyűlölő, urizáló fasiszták - lecsúszottakat gyámolító szoclib oldal", illetve a "kódolt cigányozás - befogadó kisebbségvédelem" ellentétpárját asszociációs láncba, utána pedig nem is kellett érvelni. Aki még eztán is ugrált, csípőből lefasiztázták, avval helyre is volt téve.
Csakhogy minden ilyesfajta ledorongoló vudu-diskurzus alaptulajdonsága pont az, amivel másokat vádol: a beszűkült látómező. Így, ha nem a megszokott irányból jön a támadás, bedől, akár vodkát nyakalt medve a tajga sűrűjébe. Bele is került egy jókora döglégy a mainstream szocpolicy-levesbe.
"Ezt a mozgalmat nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról azzal, hogy demagógia, esetleg még némi rasszizmus is megbújhat mögötte. Az valóban irritáló, hogy nem kevesen kizárólag a jogaikat ismerik, kötelességekről még harangozni sem hallottak, és az is nehezen kifogásolható indok, hogy a gyermekeknek az iskolában a helyük" - írta az újság Monok apropóján. Hisz "a támogatás kifizetését egyre több önkormányzat ahhoz is kötné, hogy a szülők rendszeresen járassák iskolába tanköteles lurkóikat". Márpedig ez a lap nem a Demokrata, hanem a Népszava volt. Ezt pedig megelőzte Csányi Vilmos - ultrajobbos beütéssel nemigen vádolható etológusprofesszor - kezdeményezést üdvözlő hozzászólása a Népszabadságban. (Kuruc.info: lásd EZT)
Maga a kormány sem kívánta az indítványt rögtön lesöpörni. Nem csoda, hogy zavar támadt a politikailag korrekt erőtérben. Volt pillanat, amikor úgy tűnt, csóró TGM egyedül maradt a vártán. Bizisten megsajnáltuk. Aztán persze felmentő sereg gyanánt jött a publicisztikai deszantegység. Viszont láthatóan csekélyebb tűzerővel, mint hat-nyolc évvel korábban. Aminek okairól lentebb bőven szót ejtünk. Előbb azonban - félreértések megelőzése végett - tisztázzunk pár részletkérdést.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk: az érintett kistelepülések polgármestereinek döntése jogsértő. Mindezt kézséggel elismerjük. Ugyanis a jelenlegi szabályozás nem teszi lehetővé eme konkrét, szóban forgó segélytípusok feltételessé tételét. Ténykérdés: helytelen a paragrafusokba ütköző - így önkényes - rendeletalkotási mód. De a javaslat tartalma támogatható, és legfőbb ideje volna a törvények ez irányú felülírásának. Hisz otromba csúsztatás, hogy a népjóléti juttatások feltételhez kötése általában jogot csorbítana. Például ha valakinek nincs állása, és bemegy a Munkaügyi Központba, "csak úgy" nem kap segélyt. Rendelkeznie kell hozzá egy minimális, aktív dolgozóként eltöltött szolgálati idővel. És minél többet volt foglalkoztatva, annál tovább jogosult rá. Azért, mivel adófizetőként hozzájárult a szociális alapok feltöltéséhez. Vagyis előre kifizette saját jövőbeli segélyét.
De ha ez lehetséges, akkor miért világbotrány, amennyiben azok, akik úgy kérnek másfajta segélyt, hogy nincs korábbi munkaviszonyuk, nem előzetes adóforintokkal, hanem utalólagos közmunkával fizetik ki azt? Újabb példának okáért a szociális bérlakás sincs feltétel nélkül. Aki oda beköltözik, köteles állagmegóvóan használni, rendszeresen takarítani, stb.
Ha pedig ezt lehet, akkor miért ne szabadna arra kérni, hogy a segélyért cserébe pedig tágabb környezetének tisztántartásához járuljon hozzá? Mondjuk vizes árkot kaszáljon, parkot füvesítsen, közterület-rendezésben segédkezzen? Természetesen, aki önhibáján kívül munkaképtelen - maga súlyosan rokkant vagy beteg hozzátartozóját ápolja - orvosi igazolással mentesítést kaphatna. Amellett nem kéne, hogy ez mindenkinél fizikai munkát jelentsen. Ha valaki magasabb képesítéssel lesz segélyes, ledolgozhatja a falusi kultúrházban, könyvtárban, orvosi rendelőben is. Munkaerő-piaci szakértők körében evidencia, hogy a tartós dologtalanság legnagyobb veszélye a munkabírási potenciál csökkenése, a melótól való elszokás. A közmunka pont abban segít, hogy az embert aktívan tartja. TGM szerint azonban ez a - józan észen, ráción, emberiességen nyugvó indítvány - maga a barbár osztályharcmodor.
Mint kinyilatkoztatta, a "'monoki' kezdeményezésen túl megindult az általános világnézeti támadás a szegények, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a kisgyermekes anyák (tehát a kisgyerekek) ellen (vö. a gyes folyósítási időtartamának tervezett megrövidítésével, ami megfosztja a kisgyerekeket az édesanyjuktól akkor, amikor a legnagyobb szükségük volna rá, és növeli a munkaerőpiaci keresletet akkor, amikor a kínálat szűkül). Két-hárommillió ember elemi megélhetése van veszélyben, miközben a mérvadó médiák ingyenélőkről, bűnözésről vartyognak".
Ettől valószínűleg még Ribánszki Róbert elvtárs (az 1989-es MSZMP Marxista Egységplatformba tömörült fundamentalistáinak vezére) szeme is könnybe lábadt volna. Hasonló baromságokat a Munkáspártból kivált óhitű, ortodox kádáristák Munkásjövő c. lapocskájában olvashattunk. (Ők voltak, akik - mivel Thürmert megalkuvónak tartották - 1993-ban újjáalakították az MSZMP-t.) Szerintük a kormányzat a "'békés átalakítás' jelszavával osztályháborút folytat a dolgozók ellen, fokozatosan felszámolja az általuk hosszú évek munkájával teremtett vívmányokat. A jelenlegi országgyűlés a burzsoá jogállamra jellemző módon osztálytörvényeket hoz…".
Ha TGM nekik írta volna cikkét (esetleg az ATTAC vagy Indymedia honlapjának szánná) szavunk nem lenne. Akkor ugyanis emberünket helyén kezelné az írástudók céhe. Sokat elmond médiánk állapotáról, hogy egy, lényegét tekintve szélsőbalos illető a főáramú sajtótermékek kiemelt, felkért és ünnepelt vendégpublicistája.
Az őáltala kárhoztatottak mellett nyilván az is a szegényalázó ideológiai offenzíva tobozódásának jele, hogy bizonyos elvetemültek még a családi pótlékot is iskolalátogatáshoz kötnék. Mert olyan szemetek, hogy úgy vélik: ez a juttatás nem alanyi jogon dukáló zsebpénz. Hanem az állam hozzájárulása a gyerek rendeltetésszerű, normakövető felneveléséhez. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, akkor - a gyámügyi törvény alapján - nemcsak a pénz, de a gyerek is elvehető. Magyarországon tankötelezettség van. Aki ezt megszegi, büntethető. És miért bátorítsa a közhatalom pénzzel a törvényszegést?
Visszatérve a közmunkához: nem hinnénk, hogy a dolgozó rétegeket az irritálná legjobban, hogy bizonyos közösségek ingyért jutnak a segélyhez, vagyis nem tesznek érte semmit. Nagyságrendekkel inkább zavarja a közteherviselőket, hogy a tartósan szociális juttatásokból élők jelentős része mire költi a pénzt.
Vajon mit érezhet egy, nyugdíj mellett is dolgozó takarítónő, szobafestő vagy portás, amikor reggel, a városba igyekezvén dolgozni, a falu kocsmájából látja kijönni a segélyeseket? Akik bent pálinkáztak, játékgépeztek, szájukban pedig cigaretta füstölög? Persze tudjuk, vannak jóhiszemű, becsületes eltartottak is, akik nem vetemednek ilyesmire. Ők nyilván nem is tiltakoznának ellene, ha közmunkájukért nem pénzt, hanem jegyrendszerű utalványt kapnának. Amelyet csak élelmiszerre, ruhaneműre, gyógyszerre, iskolára, közüzemi számlára, tömegközlekedésre, kultúrcikkre fordíthatnának. Piára, bagóra, szerencsejátékra nem.
Senki nem büntethető (sújtható joghátránnyal) pusztán azért, mert szegény. De ahogy a beteg is csak akkor jogosult a terápiára, ha együttműködik az orvossal, betartja az utasításait (és nem zavarja erőszakos, garázda viselkedésével a doktor urat - és a többi beteget - a gyógyításban és gyógyulásban), ugyanez a helyzet a lecsúszottakkal. Segíts magadon, a társadalom is megsegít.
Természetesen nem igaz, hogy minden szegény önhibájából lett nyomorult. De az sem áll, hogy egyikük sem tehet róla. Van ilyen is, olyan is. A szegényvilág is sokszínű. Ha valakiben nincs meg a kilábalási akarat minimuma, azt a legbőkezűbb állam se tudja pozitív irányba lökni. A fejlett kapitalizmus természetes egyenlőtlenségen alapul, de egyben opciót is kínál a státusváltásra.
Divatos azon hipokrita, pszeudofilantróp nézőpont, melyből kiindulva a hátrányoktól szenvedő rétegek nyavalyáiért egyedül a gonosz, lelkiismeretlen társadalom a felelős - ők maguk soha. Csakhogy az effajta felfogás infantilizálja a személyiséget. Megszabadítja a döntések után vállalandó felelősség és lelkiismeretvizsgálat terhétől. Hisz amennyiben a társadalom sáros benne, hogy munkaközvetítő helyett kocsmába járok, akkor nyilván a kegyetlen többség bűne az is, hogy leépült alkoholistaként naponta összeverem a családtagjaimat.
A nyomorba születők áldozatnak indulnak - de aztán igen gyakran tettes (is) válik belőlük. Mivel a tudatos családtervezés hiányában, ész nélkül világra hozott gyerekeikkel elszenvedtetik ugyanazt, ami nekik osztályrészként jutott. Ha valaki kínozza, éhezteti, magára hagyja öngondoskodásra képtelen utódait, felmenthető-e pusztán azért, mivel annakidején vele is ezt csinálták a szülei? Igenis elvárható a magánembertől, hogy ne vállaljon gyereket addig, míg önmagáról sem tud gondoskodni. A közhatalomtól pedig, hogy ne támogassa a felelőtlen életvitelt.
Lakosságunk oroszlánrészének tele van a hócipője a szociális járandóságok mostani elosztásával. Mely neki hatalmas terhet jelent, haszonélvezői viszont a "mélytársadalom" rosszhiszemű, deviáns rétegéből verbuválódnak. Ergo, a változtatás csöppet sem lenne népszerűtlen, sőt. Egy olyan kormánynak, amelynek támogatottsága a politológiai bányászbéka végbélnyílása alatt van, kapni kéne a ziccer után, hogy javítson renoméján.
De nem teszi (vagy ha igen, akkor csigalassan, tétovázva, örökösen retirálva.) Miért? Ennek nem politikai, hanem ideológiai okai vannak. Ahogy a jobboldal fétise a vidékmajmoló parasztromantika, a határon túli magyarok sematikusan idealizáló beállítása, úgy megvan a balliberális értelmiségnek is a maga irracionális bálványa: a szegénység.
A lecsúszottak az ő filmjeikben, regényeikben, cikkeikben - tisztelet a kivételnek - brosúraszagúan rokonszenves, jó fejek, akik csak az esélyre, a lehetőségre várnak. Mindannyian tudjuk, hogy a deviáns mélyszegénységben élők többnyire nem ilyenek. Hogy két "szegénypárti" ősbaloldalit idézzünk: "…Nem képzeltem, hogy minél lejjebb ereszkedünk a társadalmi ranglétrán, annál magasabb rendű erkölcsöket találunk. Tudtam azt is, hogy a szegények szándékaik szerint gazdagok lennének, csak épp a pénzük hiányzik hozzá és a többi szegény embert szeretik a legkevésbé" – írja Moldova György. (Az utolsó töltény 2. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2005. 59-60. o.) Makszim Gorkij a bolsevizmust azért tartotta gyanús dogmának, mert aszerint a proletárok "kellemesek és értelmesek voltak - soha nem ismertem senkit, aki valóban ilyen lett volna". (Idézi: Brian Moynahan – Az orosz évszázad. Kossuth Könyvkiadó, 1995. 48. o.)
A dologtalan lumpen - függetlenül attól, hogy tehet-e negatív státuszáról - bolygónk minden országában szenvedélybeteg, durva, műveletlen, családja és az állam nyakán élősködő valaki. De nekik jobb ezt - a világnézeti farkasvakság jegyében - letagadni. Vagy, ha elismerik, tagadni a szegények egyéni felelősségét, mindent rákenni az önző elitre. Ezen intellektueleknek - akiknek bálványa TGM - fogalmuk sincs a nyomor valódi természetéről. Legtöbben középosztálybéli vagy elitértelmiségi családban nőttek fel. A társadalmat életidegen, vulgárszociológiai doktrínák szűrőjén át látják. Öngyűlölő polgársarjak. Akár a ’70-es évek bankárgyerekei, akik bankot raboltak zavaros ideológiák jegyében.
Természetesen az altruizmusuk mögött ugyanúgy önzés húzódik meg. Hatalmas üzletág épült a bűntudatos nyomorfetisizálásra. Tudományoskodva szociologizáló iskolák, projektek, kutatócsoportok, alapítványok. Melyek nyomást gyakorolnak az államra: pumpálja csak a száz- és ezermilliárdokat egy közép- és hosszútávon életképtelen, fenntarthatatlan rendszerbe. És ofkorsz, folyósítsa nekik is az ösztöndíjakat, kísérleti pénzeket, satöbbi. A mostani közírászati hiszti csak tüzérségi előkészítés volt. Szőnyegbombázás akkor jön, ha ráeszmélnek: a hatalom - látván a perspektívátlanságot - tényleg "véget vet a zenének". Lesz itt ellentámadás. Nem számít, mi az ára. Hogy világboldogításba csomagolt egoizmusuknak a hús-vér szegények gyerekei iszzák a levét, arra ők süketek. Körülbelül annyira foglalkoztatja őket, mint a proletárdiktatúra megvalósítóit a proletárok igazi gondjai. Szóval lövészárokba, piacpártiak! Csatát nyertünk, nem háborút."
Kuruc.info - Arppi S.
