- Jó napot, Rácz Kálmán urat keresem.
- Rácz Kálmán vagyok kérem, hagyjuk az urazást, az urakkal mindig baj van.
- Nos, úgy tudom, hogy Ön ismerte Belénessy Csabát...
- Ó, Belénessy elvtárs, hát hogyne. Igazi jó bajtársunk volt, nagyon fájt neki a munkásőrség feloszlatása, de fontos őrhelyet kapott, be kellett épülnie az akkori politikai ellenzékbe, a néphatalom ellenségei közé.
- Mennyi idős lehetett akkoriban?
- Jaj, hát fiatal volt, lelkes, ragyogott a szeme, amikor azt mondta: ”Igenis... értettem... a dolgozó népet szolgálom!”.
- Mennyire érezte, hogy szívből van önök közt?
- Azt feltétlenül. Neki még gyakorlaton is ragyogott a bakancsa, sőt ha ő jelen volt, akkor az őrmesterünké is. Tudom, hogy később újságíró lett, de akkoriban igaz, ami igaz, nem nagyon lehetett kiigazodni a jelentésein, mert minden bekezdésbe négy öt Leninnel meg három-négy Szibériával többet beleszőtt, hát kérem, ahogy az ifjú szíve diktálta.
- Most főszerkesztőként négy papot távolított el a Vasárnapi Újságból.
- Na jó, hát ahogy hallom, az egyik klerikális volt, a másik meg tőkés. Egy ilyen kiforrott elvtársnak két ellensége van, a klerikális meg a tőkés.
- Most viszont egy állítólag jobboldali médiacég igazgatója lesz. Hogy fér ez össze a régi múlttal?
- Jól, kérem. Ez az ő mostani őrhelye.
- Vállalja a nyilvánosság előtt az interjúban elmondottakat?
- Hát persze kérem, a proletáriátusnak mindig szüksége van példaképekre.

Peischl Alfréd