Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad társadalommal - hangsúlyozta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján. (MTI)
Augusztus 23-án – az úgynevezett Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján – a történelemhamisítók ismét sorompóba léptek. A legtöbbet hangoztatott lózung a következő volt: "a nemzetiszocializmus és a kommunizmus egymás ikertestvérei", "nincs közöttük alapvető különbség", mivel mindkét eszme "semmibe vette az emberi élet és méltóság értékét".
 |
A valóságban persze elképzelni sem lehet két egymástól távolabb álló ideológiát. A két nagyhatalom között eleve természetes érdekellentét állt fenn, az ideológiai szembenállás pedig tovább mélyítette a Berlin és Moszkva között húzódó árkokat. Az 1939. augusztus 23-án megkötött egyezmény a két hatalom pillanatnyi érdekeinek egybeeséséből született: Németország el kívánta kerülni a kétfrontos háborút, a Szovjetunió pedig ki akarta terjeszteni befolyását a balti államok és Finnország fölé. Mindkét fél pontosan tisztában volt azzal, hogy csupán rövid ideig tartó érdekazonosság áll fenn közöttük, mivel aligha lehetséges a tartós megbékélés. Talán a két hatalmas erejű birodalom megegyezhetett volna Kelet-Európa felosztásában (melyre nézve az oroszok még 1940-ben is tettek kísérletet), csakhogy egy nemzetiszocialista és egy kommunista birodalom aligha létezhetett volna hosszabb időn keresztül egymás mellett. És nem pusztán azért, mert a Führer "Lebensraumra" vágyott (hogy milyen mértékben voltak komolyak és megalapozottak a nemzetiszocialista vezetőknek az "élettérre" vonatkozó elméletei, meglehetősen homályos kérdés), hanem mert a nemzetiszocialista Németország irányítása alatt álló európai civilizáció aligha maradhatott volna fenn a kommunista barbárság tőszomszédságában.
A történelem meghamisítása tehát, amikor manapság – jól körülírható érdekek jegyében – a két "totalitárius" ideológiát a "hasonlóságokat" hangoztatva összemossák. 1941-től kezdődően egyébként éppen a nyugati demokráciák szövetkeztek a kommunista nagyhatalommal, és küzdöttek 4 éven keresztül a "náci fenevad" legyőzése érdekében. És persze ne feledjük, összefogtak volna vele már 1939-ben is, amikor valóságos versenyfutás zajlott a nyugati hatalmak és Németország között a vörös cár kegyeiért. Sztálin roppant szerencsés helyzetben volt: páholyból szemlélhette, ki ajánl neki több területet Kelet-Európában. A németek végül, fogcsikorgatva bár, de hozzájárultak ahhoz, hogy az orosz medve benyomuljon Kelet-Lengyelországba, a balti államokba és Besszarábiába. A Nyugat ekkor még kevesebbet ígért a németeknél, és természetesen nem áldozhatták fel a szövetséges Lengyelországot, mely a Németország bekerítésére irányuló diplomáciai (és reményeik szerint idővel katonai) művelet nélkülözhetetlen és kiemelten fontos eleme volt. Ne felejtsük el azonban, hogy amikor 1940 őszén Sztálin újabb területeket és befolyási övezetet követelt Kelet-Európában, Hitler határozott nemet mondott neki. (És ekkor született meg a végleges döntés a Szovjetunió megtámadásáról, melyre a Führer már 1940 nyara óta készült.) Később viszont éppen a "liberális demokráciák" voltak azok, amelyek készek voltak az egész Lengyelországot, sőt Kelet-Közép-Európát és a Balkán egy részét is Sztálin lábai elé dobni. Valójában tehát a háború alatt a nyugati hatalmak sokkal nagyobb területeket engedtek át a vörös birodalomnak, mint tette azt Adolf Hitler 1939. augusztus 23-án.
A Führer a német-szovjet szerződés megkötésekor abban is bízhatott, hogy Anglia és Franciaország a paktum hírére magára hagyja Lengyelországot, mely utóbbi kénytelen lesz teljesíteni a német követeléseket. Az egyezménnyel Hitler három legyet ütött volna egy csapásra: visszaszerezhette volna Danzig városát (és esetleg más, Lengyelországhoz tartozó németek lakta területeket), széttörte volna a Németországot körülölelő koalíciót, végül pedig elhárította volna a háború kitörését. Az első két célját elérte, az utolsót azonban nem. Az angol és francia hadüzenetet Adolf Hitler kudarcként könyvelte el, ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalán nem akart minden áron háborúzni a nyugati hatalmakkal. Csakhogy mivel követeléseinek teljesítése elől Anglia és Franciaország elzárkózott, úgy érezte, nem maradt más választása, mint Lengyelország megtámadása.
De amíg a Nyugattal a háborút Adolf Hitler elkerülhetőnek tartotta, az összeütközést a kommunista birodalommal aligha úszhatta volna meg. A nemzetiszocialista Németország - nagyhatalmi státuszának helyreállítása után - együtt tudott volna élni a Brit Birodalommal, sőt Franciaországgal is, a kommunista Szovjetunióval azonban semmiképpen sem. Az ugyan valószínű, hogy 1941-ben Hitler elsősorban azért támadta meg Sztálin birodalmát, mert úgy akarta kiegyezésre bírni Nagy-Britanniát, hogy megfosztja egyedüli lehetséges szövetségesétől a kontinensen. Sokatmondó tény azonban, hogy Hitler hadseregét az orosz hadjárat előtt egy "új típusú", minden korábbinál kegyetlenebb háborúra készítette föl, melyben az ideológiai agymosáson átesett ellenség a hadviselés normáit gátlástalanul meg fogja szegni. Így is történt: míg a nyugati fronton a háborúskodás szabályait a szemben álló felek többé-kevésbé betartották, addig az orosz hadszíntéren valóban elszabadult a pokol.
A nemzetiszocializmus és a kommunizmus jelentős különbségét mutatja az is, hogy Németország polgárai (a zsidókat leszámítva természetesen) sokkal nagyobb szabadságban és jólétben éltek, mint a vörös birodalom jogfosztott alattvalói. A nemzetiszocialista kormányzat nem folytatott irtó hadjáratot a saját népe ellen, ezzel szemben a kommunizmus több milliós tömegeket gyilkolt le vagy küldött munkatáborokba. Németországban virágzott a kultúra, a Szovjetunióban pedig lényegében lefejezték az értelmiséget, és tűzzel-vassal irtották a múlt értékeit. A nemzetiszocialista Németország polgárai (legalábbis a háború kitöréséig) bíztak a jövőjükben (amit a házasságkötések és születések rohamosan növekvő száma is bizonyít), míg a kommunista állam lakóinak mindennapjait a rettegés és a bizonytalanság mérgezte meg.
Természetesen a nemzetiszocializmus és a kommunizmus emberképe és filozófiai alapjai is szöges ellentétben állnak egymással. Az az unalomig ismert érv, miszerint mindkét ideológia az "emberek egy csoportját halálra ítéli a boldog jövő megteremtése érdekében", nem tűnik túlságosan megalapozottnak. Hiszen még a hivatalos történészek sem állítják, hogy 1941/42 előtt Németországban tömegesen gyilkolták volna a zsidókat. (Megkülönböztető törvényeket hoztak ellenük rendkívüli befolyásuk letörése érdekében, és emigrációba akarták őket kényszeríteni. Ami pedig később történt, annak inkább a háborúhoz van köze, és kevésbé a nemzetiszocializmushoz. Sztálin birodalmában viszont békeidőben is tombolt a terror.) Továbbá érdemes feltenni a kérdést: létezik egyáltalán olyan eszme, amely, miközben megjelöli a nagyszerű célokat, nem mutat rá az elérésük útjában álló akadályokra is? Vajon az egyedül üdvözítőként beállított liberalizmus és a vele szövetséges cionizmus nem jelöl meg olyan embercsoportokat, amelyeket "karanténba kell zárni", le kell tartóztatni, súlyosabb esetben pedig meg kell ölni? (Két ilyen csoport létezik: az egyik a fasiszták-nácik-antiszemiták csoportja, a másik pedig a "muzulmán fundamentalistáké". A cionisták számára ráadásul létezik egy etnikailag is körülírható "nem kívánatos" közösség: a palesztinok, illetve általában az arabok.)
A nemzetiszocializmus és a kommunizmus összemosása azt a célt szolgálja, hogy - miközben piedesztálra emelik napjaink "új világrendjének" hivatalos ideológiáját jelentő liberalizmust - a milliókat nyomorba és szenvedésbe taszító kommunizmus szintjére rángassák le azt az ideológiát, mely példátlanul rövid idő alatt virágoztatta fel Németországot.
Bővebben erről:
Perge Ottó
