A Justitia Bizottság manifesztuma a szörnyemlékmű elhelyezéséért
2008-06-03. 13:42

MANIFESZTUM AZ OROSZ FÖDERÁCIÓ, VALAMINT A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ÁLLAMPOLGÁRAIHOZ ÉS ELNÖKEIHEZ

(HÁTTÉRANYAG EGY JOGI INDÍTVÁNYHOZ)
 

MÉLYEN TISZTELT CÍMZETTEK!

A történelmi igazság függvényében, a konszenzusra és megbékélésre való törekvés érdekében, lépéseket kell tennünk a népeink kapcsolatában létrejött (kialakult) - nyílt vagy lappangó – ellentét (szembenállás) maradványainak felszámolására.

Ennek érdekében, szakítani kell az eddigi torzítási és elhallgatási gyakorlattal, foglalkozni kell a legkényesebb kérdésekkel is, hogy közös erővel, mindkét fél számra elfogadható – igazságos – megoldásokkal, gyógyítsuk be az egymáson ejtett „sebeket”.

Az alábbi négy pontban azok a problematikus kérdések szerepelnek, amelyek determinálták a magyar-orosz(szovjet) kapcsolatok alakulását. A felsorolt pontok mentesek a szubjektivitástól és kizárólag valós (bizonyított) tényeket tartalmaznak.

I.

A magyar-orosz(szovjet) történelmi „kapcsolatok” egyik (számunkra fájó) epizódját képezte, és maradandó nyomot hagyott a magyarság érzelmi világában, hogy 1849-ben, az osztrákok megsegítésére, I. Miklós cár,- herceg Iván Fjodorovics Paszkievics tábornagy vezette orosz (kozák) csapatokat küldte hazánkba, leverték a szabadságharcunkat, és - közel hetven évvel – meghosszabbították a Habsburg ház uralmát Magyarországon.

Szabadságharcunk bukását követően, Haynau osztrák császári generális vezetésével kegyetlen megtorlás következett: kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt (a mai Szabadság-tér helyén), 13 tábornokunkat (Aradon), 160 polgári és katona személyt, továbbá - mintegy - kétezer főt ítéltek börtönbüntetésre vagy várfogságra.

II.

Az első világháborúban Magyarország és az Orosz Birodalom (ismét) egymás ellenségeivé váltak, bár az Orosz Birodalomban (1917-ben) és Magyarországon (1918-19-ben) bekövetkezett forradalmi események azt igazolták, hogy nem a két állam népei, hanem azok vezetői voltak a világégést kezdeményezők köreiben.

Az első világháborút követő békeszerződés alapján Magyarországot „feldarabolták”, területének mintegy kétharmadát elszakították az anyaországtól, és magyar ajkú lakosságából 5 milliót rekesztettek ki a környező országokba! Az elvesztett területeken voltak az ország leggazdagabb ásványkincsei, erdő-és vadgazdaságai.

Mindezek betetőzéseként, 200 millió aranykoronát kellett (jóvátétel címén) fizetni a győztes hatalmaknak.
Ezt a „békediktátumot” még V. I. Lenin is az imperialista hatalmak legigazságtalanabb és legdilettánsabb döntésének nevezte.

III.

A második világháborúban ismét frontvonal választotta el egymástól a magyar és a szovet-orosz népet, tovább mérgezve az addig sem „felhőtlen” kapcsolatainkat.

Geostratégia helyzetünkből kifolyólag, a németek oldalán sodródtunk be a háborúba (a legutolsók voltunk, akik hadat üzentünk a Szovjetuniónak), és mint vesztes fél további területekkel lettünk megrövidítve, valamint 300 millió dollár kifizetésére kötelezve (Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának).

Nem vitatva azt a tényt, hogy az első és a második világháborúban is az agresszor oldalán álltunk, bizonyítható, hogy nem volt hódító szándékunk, és a Magyar Királyi Honvédség nem vett részt rablásban, fosztogatásban, katonai vagy polgári személyekkel szembeni - a genfi egyezményben tiltott - cselekményekben.

Ez sajnos nem mondható el a Szovjet (Vörös) Hadseregre, amelyben Zsukov marsall intézkedésére gépjárművekkel és vasúti gördülő eszközökkel rendelkező speciális alakulatokkal (szervezett formában) szállították el gyáraink és üzemeink gépeit, mezőgazdaság termékeinket, haszonállat állományunkat, műkincseinket, nem beszélve a polgári személyek fosztogatásáról, valamint a nőkkel szembeni - tömeges – erőszakoskodásról.

1944-1945-ben a Vörös Hadsereg több százezer polgári személyt (mintegy 300-350 ezer főt) vagonírozott be és irányított a Szovjetunióba, egyes állítások szerint azért, hogy a hadifoglyok számával is igazolják (Sztalin előtt) hőstetteiket. Tekintettel arra, hogy a Rákosi-Kádár érákban agyonhallgatták ezeket az eseményeket, így ma sem tudni, hogy a kiszállítottak közül hányan kerültek vissza hazánkba.

Amikor 1946-ban a Moszkvába érkező magyar kormány delegáció tagjai arról panaszkodtak Sztalin előtt, hogy a német és a magyar fasiszták kirabolták az országot, még Sztalin sem tetszhetett ez a képmutató „színjáték” mert megjegyezte: „Na persze a mi katonáink is ELVITTEK EZT-AZT, ha ezt maguk most nem is említik”,- és hangosan nevetett tulajdon szavain. (Kiemelés: B.I.)

A német csapatok kiűzését követően szovjet megszállás vette kezdetét, mégpedig olyan megalázó módon, hogy a régi sebek felszakadása mellett újak, sőt, súlyosabbak keletkeztek.

Csupán egyetlenegy példával szemléltetve ezt a kérdést: Vorosilov marsall intézkedésére,- a magyar EREKLYÉS ORSZÁGZÁSZLÓT ELTÁVOLÍTOTTÁK a Szabadság térről (ahol Battyhyányt kivégezték) és a helyére felállítottak egy szovjet címerrel, ötágú csillaggal és a felszabadító katonákat magasztaló felirattal ellátott emlékművet (1950. május 1-én).

Ehhez az emlékműhöz ragaszkodnak foggal-körömmel ma is az Orosz Föderáció (egyes) vezetői, képtelenek megérteni, hogy mit sem ér egy olyan emlékmű, amelyet (több mint tíz éve) kordonnal, kamerákkal és rendőrökkel kell védelmezni. És azt sem látják be, hogy ilyen előzmények ismeretében, képmutatás lenne „hozsannázni” az emlékmű előtt.

És ebben az esetben nem arról van szó, hogy bárki is ellenezné egy történelmi emlékmű felállítását, hanem a megoldás mikéntjéről, a győztes arroganciájáról, a magyar emberek önérzetének, hazaszeretetének és igazságérzetének semmibe vételéről!

Magyarország területén több mint kétezer szovjet katonasír van, kulturált temetői környezetben, gondozottan. A magyar nép megadja a hősöknek kijáró tiszteletet minden nép -- háborúban elesett -- fiainak, és ez alól nem kivételek az itt elhantolt szovjet katonák sem.

IV.

A Moszkvából „idetelepített” Rákosi és elvtársai (megközelítőleg) hasonló rémuralmat vezettek be az országban, mint amilyent Sztalin uralkodása alatt a szovjet emberek milliói évtizedeken át elszenvedtek.
A lelki és fizikai terror, a kolhozosítás (kuláküldözés), az esztelen munkaverseny szervezés, az értelmiség mellőzése, a koncepciós perek beindítása (és végrehajtása), nemzeti hőseink és szimbólumaink meggyalázása és nemzeti ünnepeink elvétele oda vezetett, hogy 1956 októberében forradalom robbant ki a rezsim torz elemei, valamint a bűnös vezetői ellen.

A legsúlyosabb szakadás akkor következett be népeink között, amikor az itt diszlokált (megszálló) szovjet különleges hadtest csapatai felléptek a forradalmárok ellen, majd a szovjet kormány a törvényes magyar kormány és a világ közvéleményének megtévesztésével, új csapatokat irányított hazánkba (mintegy 16 hadosztályt), hitszegő módon letartóztatták a Tökölre érkező, Maléter Pál honvédelmi miniszter vezette delegációt, elrabolták Nagy Imre miniszterelnököt és társait, brutálisan leverték a forradalmunkat.

Rommá lőtték Budapest egyes kerületeit (főútvonalait), számos helységben önbíráskodtak, nyakunkra ültették a hazug és hazaáruló Kádár-féle bábkormányt, és közvetlenül is segítették Kádár megtorló akcióit.
A megtorlások messze meghaladták a Haynau vezette megtorlások mértékét: közel ezer embert végeztek ki (köztük Nagy Imrét, Maléter Pált), 50-60 ezer embert börtönöztek be, 700-900 ezret tartottak megfigyelés alatt, és az sem hallgatható el, hogy 200 ezer ember menekült ki az országból a szovjet agresszió miatt.
Ezt követően, a megszálló erők létszámát a duplájára növelték (80-90 ezer főről mintegy 200 ezerre), óriási terheket róva népgazdaságunkra.

I. Miklós cárhoz hasonlóan prolongálták az előző („szocialista”) rendszer kozmetikázott változatát, amely erkölcsi és anyagi csődbe vitte az országot.

Jelcin elnök erről így nyilatkozott 1992-ben a magyar parlament üléstermében: „A magyar forradalom eltiprása örökké lemoshatatlan szégyenfoltja marad a Szovjetunió történelmének”.

EPILÓGUS

Célszerű lenne, ha ezekről a kérdésekről egy tudományos konferencia keretében értekeznének a két állam illetékes történészei, politikusai, katonai szakértői, és jogászai, hogy kialakítsanak egy elfogulatlan szemléletet a megoldás érdekében.

Nem képezheti vita tárgyát, és történelmi tapasztalatokkal is igazolható, hogy a problémák elkendőzése csak átmeneti (ingatag) megnyugvást eredményezhet.

Kétségtelen, hogy a mai generációt nem lehet felelősségre vonni elődeik tetteiért, de az sem megoldás, hogy elhallgassuk (vagy elfogadjuk) a történelemhamisítók tételeit.

A magyar állam kétszer fizetett, mert agressziót követett el másokkal szemben, az oroszok, majd pedig a szovjetek szintén agressziót követtek el ellenünk, az oroszok (szovjetek) területe permanensen növekedett, hazánk területe látványosan csökkent.

Jogosan vetődik fel egy olyan kérdés (kérés vagy igény), hogy ne csak a kis államok fizessenek az agresszióért, hanem a „nagyobbak” is. Ezen felül elvárjuk, hogy szolgáltassák vissza (maradéktalanul) az elrabolt műkincseinket! Jogosnak tartjuk, hogy a nemzeti szimbólumunknak számító ereklyés országzászló visszakerüljön a régi helyére, és a szovjet emlékművet helyezzék el a szoborparkban vagy más megfelelő helyen. Történelmi példákra hivatkozva elvárható, hogy az ’56-os agresszió elkövetéséért térítsék meg a bekövetkezett károkat, különös tekintettel arra, hogy a Kuvait ellen elkövetett iraki agresszió során keletkezett károkért az ENSZ különbizottsága nagy összegű jóvátétel megfizetésére kötelezte Irakot, és az orosz delegáció sem emelt vétót az ENSZ határozat ellen.

Jelcin elnök elismerte a súlyos agresszió tényét. Az Orosz Föderáció vezető személyiségeinek tekintélye csak növekedne, ha a jogosnak tűnő kéréseinket akceptálnák, és ezzel egyszer s mindenkorra megszűnnének a magyar-orosz kapcsolatokat mérgező gócok. .

(Prof. Dr. Bokor Imre)
a Justitia Bizottság elnöke

KÉSZÜLT AZ MVSZ JUSTITIA BIZOTTSÁG KEZDEMÉNYEZÉSÉRE, BIZOTTSÁGI TAGOK ÉS PÁRTOLÓ TAGOK KÖVZETLEN VAGY KÖZVETETT RÉSZVÉTELÉVEL //Szabó Béla alelnök, dr. Léh Tibor nemzetközi jogász, Péteri Attila koordinátor, dr. Csendes László hadtörténész, Hiripi Lajos el.mérnök, Lévay Atilla közíró, Kenessey Csaba nemzetőr dd. tábornok, Csukás Irén POFOSZ elnökségi tag. Az idegen nyelvi fordításokban közreműküdött: dr. Léh Tibor (francia), Kenessey Csaba (német), Lévay Atilla (angol), dr. Bokor Imre (orosz)//.