A Szabad Föld tegnapi számában – 2011. július 15. – Borzák Tibor írása tudósít arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának osztályvezetője miként tagadta le Petőfi Sándornak az MTA kézirattárában őrzött hajtincsét. Sokatmondó, hogy a Kéri Edit követeléséig a Petőfi-hajtincs létéről „semmit nem tudó” MTA-vezető máris félti a külső segítséggel megtalált ereklyét, és nem „áldozná” fel egyetlen szálát sem azért, hogy a Petőfi Sándornak tulajdonított, Barguzinban feltárt csontvázat azonosítani lehessen.
Alább teljes egészében közzétesszük a Szabad Föld helyenként krimibe illő részleteket tartalmazó riportját - írja az MVSZ Sajtószolgálat.
Borzák Tibor: Hová tűnt Petőfi hajfürtje?
Százhatvankét éve veszett nyoma Segesvárnál, és huszonkét esztendővel ezelőtt ásták ki állítólagos földi maradványait Barguzinban. Petőfi Sándor ennyi idő után is izgalomban tartja a kutatókat. Nemrég tudomásunkra jutott, hogy a nemzeti ereklyének számító hajszálai eltűntek. Magunk is nyomozásba kezdtünk.
Petőfi Sándor hajfürtje először az 1989-es szibériai expedíció után került reflektorfénybe, amikor Morvai Ferenc csapata a költő csontjait vélte felfedezni Barguzinban. Az elején még együttműködőnek mutatkoztak az érintett hivatalok, például a kulturális tárca 1989 augusztusában egyebek közt szorgalmazta a maradványok összehasonlítását a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában őrzött Petőfi-hajszálakkal.
Ezt a relikviát egy borítékban őrzik, melyet annak idején piros viasszal – rajta Petőfi pecsétgyűrűjének mintázata rajzolódik ki – zárták le, feliratul pedig ez olvasható: „Petőfi Zoltánnak tízéves korában”. Szendrey Júlia írta rá mintegy végrendeletül. Benne egy levél rejlik, melyet a feleségek felesége akkor fogalmazott meg másfél éves fiának későbbi hagyaték gyanánt, amikor Petőfi eltűnése után, 1850 áprilisában öngyilkosságot fontolgatott. Két hajtincset is mellékelt, a sötétbarna Petőfié, a gesztenyebarna pedig az övé.
Nos, erre a relikviára volt kíváncsi nemrég Beszédesné Kéri Edit, aki hosszú ideje kutatja Görgey, Széchenyi és Petőfi életének fehér foltjait, és részt vett a szibériai ásatásokon is. A kézirattárban Horányi Károly kutatótermi felügyelő (akinek akkor még nem tudta a nevét) közölte vele, hogy nem tudja megmutatni, mert azt szigorúan megtiltották.
– Összehozott a sors a Kosáry Domokos által vezetett Akadémia titkárságának hajdani munkatársával, akitől megtudtam, hogy a barguzini felfedezés után a Petőfi-hajat kivették a helyéről, és elvitték vizsgálatra, de ezt nem dokumentálták, még az ilyenkor szokásos őrjeggyel sem – meséli Kéri Edit. – Az általam megszólított Horányi Károly azt mondta, ő is hallott arról, hogy el akarták vinni laborba, de tudomása szerint az akkori igazgató nem járult hozzá. Később újra visszamentem, ekkor Babus Antal osztályvezetővel beszéltem, aki írásba is adta nekem, hogy az MTA-n nincsen semmiféle Petőfi-hajtincs.
Aztán előkerült a második emeleti raktár vaskazettájában őrzött tárgyak lajstromát tartalmazó füzet, melyben többek között Szendrey Ignácné hajfürtje is megtalálható. De nem azt kereste a kutató! Egy másik alkalommal Kéri Edit kikérte a Kalla Zsuzsa–Ratzky Rita könyvéből ismert, K 377/128 leltári számú anyagot, vagyis Petőfi és Júlia hajtincsét, de e helyett a 127-es számú dossziét vitték ki neki, melyben csak Szendrey Júlia levele leledzik – hajtincsek nélkül. (Valaha ez a két anyag egybe tartozott, melyeket valaki valamikor különválasztott!) Reklamálás után Tóth Gábor osztályvezető-helyettes megmutatta végre az először kért dokumentumot. Szándékosan variálták volna át a nyilvántartást? Aki hajat keres, az csak Szendrey Ignácné vagy Szendrey Júlia haját találja meg a katalógusban. Petőfi Sándor neve egyáltalán nem szerepel sehol sem, azt pedig csak a gyűjtemény alapos ismerői tudhatják, hogy a költő hajszálai is abban a borítékban lapulnak, ami jelenleg Szendrey Júlia hajtincse néven van bejegyezve. Ezt Kéri Edit okirathamisításnak tartja, és feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen.
– Én tisztelem Beszédesné kutatói szenvedélyét, de értse meg, itt semmiféle összeesküvésről nincs szó – szögezi le Babus Antal, az MTA Könyvtára Kézirattárának osztályvezetője. – Azt mondtam neki, ha megadja a raktári jelzetet, megkapja a kért anyagot. Ez így is történt. A Szendrey Júlia-féle levél katalóguscéduláján nem volt feltüntetve, hogy hajtincseket is tartalmaz a boríték. Negyedszázada dolgozom itt, de sosem hallottam róla, de még az a kolléga sem, aki több mint negyvenéves szolgálat után ment innen nyugdíjba.
– Nehezen hihető, hiszen ismert ereklyéről van szó!
– Senki kedvéért nem fogok hazudni. Tényleg nem tudtunk róla.
– Nem szerepel Petőfi neve a relikvia megnevezésében?
– Jöjjön el, és nézze meg: nem radíroztuk le róla. Egy ilyen hatalmas gyűjtemény katalógusában előfordulhatnak hiányosságok. Ha hatvan évvel ezelőtt nem írták oda, akkor hogyan tudhatnánk, hogy milyen megnevezésnek kellene ott szerepelnie?
– Pedig a barguzini lelet azonosítása idején már felmerült, hogy az Akadémián őrzött Petőfi-hajfürttel lehetne azonosítást végezni…
– Elképzelhetetlennek tartom, hogy 1989-ben tudtak volna róla.
– Most lehetne azonosítást végezni a hajszállal?
– A csontok és a haj DNS-azonosításra gondol? Elvben nincs akadálya, de ennek eldöntésében nem én vagyok az illetékes. Nem akadályozzuk meg senkinek sem a kutatását, de azt nem várhatják el tőlünk, hogy egy hajszálat „feláldozzunk” a tincsből.
Babus Antal végezetül megjegyzi, hogy hálával tartozik Beszédesné Kéri Editnek, amiért felhívta a figyelmüket a „hajproblémára”. Természetesen megváltoztatják a nyilvántartásban a bejegyzést, így a jövőben Petőfi Sándor és Szendrey Júlia hajfürtje néven fogják szerepeltetni a relikviát.
Ami különben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum két munkatársa, Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita Beszélő tárgyak – A Petőfi család relikviái című, 1997-ben és 2006-ban kiadott könyvében így szerepel. Van még a költőének tulajdonított hajfürt az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában is, amit egy másik feljegyzés gyermektől vett mintának tart, így származhat esetleg Zoltánkától is. Ugyanitt viszont teljes bizonyossággal őriznek egy négy centis hajköteget Petőfi fiától.
– Ön milyen néven talált rá a kettős hajfürtre? – kérdezem Ratzky Rita irodalomtörténészt, Petőfi-kutatót.
– Tizenöt év távlatából ezt nem tudom megmondani. De meglétüket nehéz lenne letagadni, hiszen fotó készült róluk, szerepel a könyvben. Sok tárgy a Kisfaludy Társaság gyűjtéséből került az MTA Könyvtára Kézirattárába a XX. század második felében, így feltehetőleg Petőfi Sándor és Szendrey Júlia hajfürtje is.
– Csakhogy Petőfi neve időközben „eltűnt” a nyilvántartásból!
– Ettől függetlenül mindig is ismert relikvia volt. Ami ugyancsak fontos: nem lehet kétségbe vonni a hitelességét. Maga Szendrey Júlia hitelesítette őket Petőfi Zoltánhoz írott levelében.
– Vizsgálták valaha a hajszálakat?
– Nem lett volna indoka. Ha most a szégyenteljes, tudománytalan szibériai expedíció „eredményeit” akarja felmelegíteni, ne is folytassuk a beszélgetést. Mesterem, Kiss József és jómagam is részt vettünk az MTA felkérésére az expedíció munkájának véleményezésében.
– Maradjunk inkább a hajfürtöknél!
– Örülök, hogy az MTA Könyvtára Kézirattárában javítják az esetlegesen hibás szakleltári lapot. Azt nem hiszem, hogy az általam ugyancsak évtizedek óta ismert munkatársak ilyen csacsiságokat mondtak volna magának, hogy nincsenek meg ezek a relikviák. Közgyűjteményekről van szó! Petőfi Sándor és Szendrey Júlia esetében pedig olyan személyiségekről, akik mindig is az érdeklődés középpontjában fognak állni.
Pedig mondtak „ilyen csacsiságokat”, még írásba is adták. Amúgy pedig folytathatnánk még tovább a „hajszálhasogatást”, hiszen a barguzini lelet koponyáján is találtak őszes, fekete hajszálakat, melyekről az ásatást végző régész, Szabó Géza később azt nyilatkozta, hogy azok hajszálgyökerek, majd állati szőrnek nevezte őket. A nyomozásnak tehát nincs vége…
(Szabad Föld, 2011. július 15.)
