Előzmény: Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság

A Luftwaffe erőteljesen profitált abból, hogy Németország már a 19. század vége óta a belső égésű motorfejlesztések központja volt, így a világháború alatt a Luftwaffe motorjai a jövőt, az ellenfél motorjai a múltat testesítették meg.

A szövetséges gépek ugyanis karburátoros motorokat használtak, a Luftwaffe ezzel szemben tüzelőanyag-befecskendezéses motorokkal rendelkezett (elég feltűnő, hogy a 100 éves autókban karburátorok vannak, a korszerű gépjárművekben ezzel szemben már mindenhol injektoros motorok vannak). Ezeknek tüzelőanyag-befecskendezéses motorok légi harcban nagyon fontos taktikai előnyöket biztosítottak a német vadászgépeknek. Ugyanis az injektoros motorok teljesítménye független a gép által végrehajtott manőverektől és a gép repülési helyzetétől, mivel nagy nyomáson működnek, és így gépre ható gyorsulási és gravitációs erők a motor tüzelőanyag-ellátását nem befolyásolják. Ezzel szemben a szövetséges gépeknek karburátoros motorjai alacsony nyomáson üzemeltek, így a motor tüzelőanyag-ellátása függött a gép repülési helyzetétől és a végrehajtott manőverektől.

Ez ahhoz vezetett, hogy bizonyos manőverek esetén a szövetséges repülőgépek motorjainak teljesítménye visszaesett, illetve akár le is állt, mivel megszűnt a motor üzemanyag-ellátása. Ezt a Luftwaffe vadászgépei leginkább meredek vertikális manőverezéssel (meredek emelkedő és zuhanó manőverekkel) használták ki, ugyanis az előbb vázolt problémák ezekben a helyzetekben érintették legjobban a szövetséges gépeket. Ugyanis például ha egy 109-es zuhanórepülésbe kezdett, amihez előrenyomta a botkormányt a gép orrának a ledöntésére, akkor ha egy Spitfire követni akarta ebbe a manőverbe, akkor a Spitfire-nek leállt a motorja, mivel a motor ilyenkor negatív gyorsulást kapott, aminek hatása az üzemanyag benn ragadt a karburátorban, amiből az alacsony nyomás miatt nem távozott ilyenkor a benzin-levegő keverék. Ezáltal a német gépek szorult helyzetből meredek zuhanórepülésbe átmenetellel könnyen meg tudtak szabadulni. Meredek emelkedésénél szintén csökkent a karburátoros motorok hatékonysága, mivel olyankor a gravitáció nem nyomta ki az üzemanyag-levegő keveréket a karburátorból. Az injektoros motorok másik előnye az volt, hogy a motor teljesítménye kevésbé változott a repülési magassággal, mint a karburátoros motorok esetében.

Különösen a háború korai szakaszában, de általában a későbbiekben is a németeknek kedvezett a fegyverzet hatékonysága. Ugyanis a németek a háború előtt rájöttek, hogy a modern repülőgépeknek olyan nagy a teljesítményük, hogy annak komolyabb leromlása nélkül lehetséges páncélozni a gép létfontosságú részeit, a pilótafülkét, a motort, és el lehet látni a gépet öntömítő üzemanyagtartályokkal. Ezek a védelmi eszközök minimálisra csökkentették a géppuskák hatékonyságát, ugyanis a géppuskalövedékek kevés strukturális kárt okoztak ugyan, viszont ez által a létfontosságú részeknek nem tudtak ártani.

A másik dolog, amire rájöttek, hogy a korszerű gépek lelövésére a leghatékonyabb eszközök a gépágyúk. A gép létfontosságú részeit ugyan a gépágyúlövedékek sem ütötték át, viszont a robbanólövedékek hatékonyan okoztak strukturális károkat, ezáltal megtámadott gép a nagyságától és páncélozottságától, valamint a találatok helyétől függetlenül bizonyos számú találat után vezethetetlenné vált, vagy pedig szimplán darabokra szakadt.

Ezt az előrelátást leginkább az angolok német gépek elleni tapasztalatai és az arra adott reakciók igazolják. Ugyanis amikor 40 májusától az angol vadászgépek először kerültek szembe német gépekkel, azt tapasztalták, hogy egyetlen német gép lelövéséhez 4500 golyót kell kilőniük. Ezzel szemben egy Spitfire tárkapacitása mindössze 2400 golyó volt. Ez lényegében azt jelentette, hogy 2 Spitfire-nek az együttes tárkapacitásuk több mint 90%-át ki kellett lőniük egyetlen német gép lelövéséhez. Az angliai csata hatására az angolok a vadászgépeik géppuskáit 41-től kezdve gépágyúkra cserélték, az amerikaiak viszont a háború végéig ragaszkodtak a géppuskákhoz, annak ellenére, hogy egyértelműen hátrányban voltak velük.

A német gépeknek a gépágyúikkal tipikusan negyed-ötöd annyi ideig kellett lőniük egy célt, hogy megsemmisítsék, mint a géppuskákkal felszerelt riválisaiknak, ami főleg manőverező légi harcban nagyon lényeges, mivel a pilóta csak korlátozott ideig tudja a célkeresztet a célon tartani (mivel az folyamatosan kitérő manővereket tesz).

A keleti fronton a német gépek egyik előnye az volt, hogy az ő gépeik 100-as oktánszámú üzemanyaggal repültek, az orosz olajipar viszont csak 80-as oktánszámú üzemanyagot tudott előállítani. Ez azért nagyon lényeges, mert a benzinmotorból kihozható teljesítményt legkönnyebben az üzemanyag minőségével lehet befolyásolni. Így a német gépek motorjainak pusztán a jobb benzin miatt magasabb volt a teljesítmény/tömeg aránya, aminek következtében egy azonos tömegű motorral és azonos kialakítású szerkezettel rendelkező orosz gép alacsonyabb sebességű, gyorsulású és csúcsmagasságú volt, mint a német vetélytársa.

Az oroszoknál luxus volt a vadászgépekben az öntömítő üzemanyagtartály, amit felemás eredményű megoldásokkal próbáltak pótolni. Ezek közé tartozott, hogy a motor füstgázát az üzemanyagtartályba vezették, amit a pilótának kellett bekapcsolnia légi harc előtt. Ennek hatására viszont ha a harc elhúzódott, vagy a pilóta bekapcsolva felejtette a rendszert, akkor a nyomás megnövekedése miatt deformálódott a szárny, ami a gépet vezethetetlenné tehette, illetve akár szét is robbanhatott a tartály bármiféle külső beavatkozás nélkül.

Napi szintű olvasójuk vagyok én, aki a '80-as évek közepétől nem vettem kezembe magyar sajtóterméket, és 1992-ben földhöz vágtam a tv-t. Ezt az igazságkutató hozzáállásukkal, az őszinte, szókimondó hangvételükkel érték el.

Jóllehet, mindenhez Önök sem érthetnek, de a tárgyban említett írás oly mérvű tudatlanságból fakadó félretájékoztatás, amely nem méltó az Önök eddigi munkájához.

A második világháborús német harci technika szinte minden fejlesztése élen járó és/vagy korszakalkotó volt, amiről ma valahogy nem illik sehol e világon szót ejteni, de nem azért, mert befecskendezéses repülőgépmotorokat használtak mindenki mással ellentétben. Sőt a mennyiségi fölény mellett éppen a kiváló angolszász gépgyártás volt képes méltó ellenfélként fölvenni a német motorokkal a versenyt.

A szintbeli légi harc pedig nem a kiváló német motorok adta egyedüli lehetőség, hanem a hadvezetés taktikai fölismerése. A németek a spanyol harcokban tökéletesítették a légiharc-taktikát, és az addig minden légi haderő által alkalmazott fordulózó, szintbeli légiharctaktikát - mint használhatatlant - elvetették.

Ehhez hasonló taktikai váltás történt a gyalogság és a harckocsik alkalmazott taktikái terén. Amíg a britek a gyalogságtámogató harckocsit forszírozták még a sivatagi harcok alatt is (a Matildát kifejezetten erre fejlesztették ki), addig a németek páncélos harcra fejlesztették ki járműveiket, és a gyalogság támogatását nem beosztott páncélosokkal, hanem támogató páncélos egységekkel oldották meg. A taktikai fölényt a feladatorientált parancsuralmi rendszerrel toldották meg, a brit parancsorientált parancsuralmi rendszerrel szemben. Ehhez járult még hozzá az ún. mozgó hadviselés magas szintű ismerete és alkalmazása.

Repülő fegyverzet: a ballisztika komoly tudomány. Példa erre a mai napig alkalmazásban lévő 12,7-es ámerikai géppuska, amely a második világégésben kiszolgálta az USA légierőt. Nagy energiájú lövedékei elképesztő romboló hatással vannak a páncélzatra (így a repülők sárkányszerkezetére is), a berendezésekre (motorok) és az élőerőre egyaránt. Viszonylag alacsony tűzgyorsaságát a többszörös beépítéssel (2x3/2x4 db) ellensúlyozták. A repülőfegyverzet fontos "alkotóeleme" a pilóta tudása és bátor helytállása a légi harc pszichés megterhelése alatt. Aki rosszul irányozza a fegyverzetet, vagy megtörik a terhelés alatt, és távolról kezd lövöldözni, annak teljesen mindegy, hogy milyen fegyverzet van beépítve a gépébe. Az amerikai fegyelmezetlen népség, nekik kell a sok lőszer. A gépágyú és lőszere is nagyon nehéz, tehát jóval korlátozottabb a mennyiség, amit magával vihet a gép. Viszont jóval nagyobb is a rombolóerő. A német MG 151-es, 20mm-es gépágyú egy olyan technikai csoda, melynek korszakalkotóan új fejlesztésű zárszerkezete lehetővé tette azt, hogy a második lövés akkor történjék meg, mikor az első lövedék még nem hagyta el a csövet. Köztudott, hogy minél nagyobb a kaliber, többnyire annál kisebb a tűzgyorsaság. Hát ez az a fegyver, amire ez nem igaz. A német 30mm-es MK 108-as gépágyú robbanólövedékei olyan iszonyú tűzerővel rendelkeztek, hogy 3-5 találat (kritikus helyen) lehozott egy viermot-ot (négy motorost). Egy-egy fegyver súlya viszont önmagában meghaladta a mázsát, és lőszerei is igen súlyosak voltak, így alig pár darabot vitt magával egy ilyen fegyver hordozására képes vadászgép. Csak a legjobbak legjobbjai voltak eredményesek ezzel a fegyverrel, akikben sosem fagy meg a fülzsír, ereikben higany csordogál, akik 30 m-ről nyitnak tüzet, akik látják a kabinból az ellenséges lövész szeme fehérjét, az experték. Éppen ezért - mivel még a németeknél sem terem experte minden bokorban - pl. a Me 262-eseken, ahol gyárilag 4db MK 108-as a fedélzeti fegyverzet, 2db-ot kicseréltek MG 151-esre, mely jóval kisebb és könnyebb, így a lőszerjavadalmazása jobban lehetővé teszi a "pazarlást".

Az orosz harci technikát pedig hagyjuk... Azon túl, hogy nem szeretem én sem őket, tudnak és akkor is tudtak. A "koppintásról" annyit, hogy az USA milliárdokat költött a B 29 Stratofortress kifejlesztésére. Roosevelt halála után Truman megtiltotta, hogy bevessék az európai hadszíntéren, nehogy az oroszok kezére jusson. Először a Csendes óceánon vetették be. A tokiói tűzorkán és az atomkorszak szimbóluma lett. Egy-két elkeseredett pilóta Kínában hajtott végre kényszerleszállást, és ezeket a gépeket megszerezték az oroszok. Ez lett a Tu 4-es bombázó. De uraim! Egy ennyire bonyolult eljárásokkal készülő szerkezetet már akkoriban sem lehetett lemásolni. Hiába viszi haza Iván a B 29-est, a hengerfejre nincsen zsírkrétával fölírva, hogy milyen edzési eljárással készítették a fémet! Szóval a technológia a fontos, az meg nem derül ki az eszközből. Ahhoz, hogy valamit le lehessen koppintani, ki kell dolgozni az alkalmazott technológiát, ami képes leváltani vagy megkerülni az eredetit. És minél modernebb a holmi, ez annál meghatározóbb.

Használták-e az oroszok az öntömítő tankot? Hát persze! Sokáig a japánoknál nem volt divat. A szamuráj szellem a háború elején föl sem vetett olyan lovagiatlan dolgokat, mint a páncélzat vagy az öntömítő üzemanyagtank. Később is abból a sajátságos felfogásból alkalmazták, hogy légi harcban szégyen, ha a nihondzsin fegyvere mond egy ellenséges találattól csődöt, illetve elpusztul az egész anyahajó, ha a fedélzeten egy nyomorult géppuskasorozattól felgyulladnak fáklyaként a gépek.

Tisztelettel,

Sajnos nekem úgy tűnik, hogy néhány embernek szövegértelmezési problémája van, emellett egyéb hozzászólásokat is ki kell igazítanom, így néhány válaszmondatot megejtenék:

Önnek, úgy tűnik, hogy nem tűnt fel, hogy a címbe beleírtam, hogy a német repülőgépek KEVÉSBÉ ismert előnyeiről szólok… Azt én is tudom, hogy főleg a háború korai szakaszában leginkább a magas szintű pilótaképzés és a hatékony magassági taktikák révén voltak sikeresek, bár az írásom a technológiára fókuszált, nem pedig a taktikára. Bár a magassági harcra alapozott gyors támadásokat pont a hatékony fegyverzet és a befecskendezéses motorok tették lehetővé.

Magának is szövegértési problémája van: nem azt vontam kétségbe, hogy ki győzött, hanem csak azt mondtam, hogy arról nem szeretnék vitázni, ki MIÉRT győzött vagy veszített, mert erről végtelenségig folyó vitákat lehet folytatni, így inkább a nagyközönség számára ismeretlen technikai aspektusokba mentem bele. Ugyanis a viták arról, hogy a 109-es vagy a Spitfire volt-e jobb, tipikusan a vízszintes sebességről és a manőverező képességről szólnak, holott a 109-esek a jobb emelkedő és zuhanó képességükre, emellett a hatékonyabb fegyverzetükre alapozva gyors vertikális támadásokra alapozták az ellenfél felőrlését, amit ezen technológiai különbségek révén nehéz megérteni.

A német gépek az öntömítő üzemanyagtartályok miatt elég ritkán gyulladtak ki. Mint ahogy a maga által is belinkelt egyik írás leírja, pont a németek alkalmazták magasabb arányban a gyújtó lövedékeket, és egy idő után a géppuskáikból el is hagyták a páncéltörő lövedékeket. Vajon miért?

Az angolok már '40 elején ki akarták cserélni a géppuskákat gépágyúkra, csak a legelőször kiválasztott Hispano Sousa gépágyúk folyton beragadtak, így inkább megmaradtak a géppuskáknál, amíg nem 1941-re már megbízhatóan megoldották a gépágyúk működését.