Talán azért küldött ránk szakadó esőt a Jóisten a Trianon-megemlékezés kezdetére, mert el akarta mosni azt a gondolatfüzért, ami az első megemlékező szájából pergett a nyirkos, többszörösen elárult anyaföldre. A pilisi református lelkész gondosan felépített beszédének egyik csúcspontjában arra tett utalást, hogy a magyarok tettek a legtöbbet Trianon bekövetkezéséért.

Méltatlankodásom – amelyet szigorú pillantások próbáltak elfojtani – lágyan feloldódhatott a mécsesek elhelyezésekor. Ekkor ugyanis programon kívül egy ismeretlen székely asszony – székely zászlóját táskájából elővéve és magasra tartva – szólt hangosan a megemlékezőkhöz, Boldogasszonyt is megemlítve. Ekkor az emlékmű egyik oldalára odaállt egyik tagtársunk a Jobbik pilisi zászlójával, a másik oldalára pedig egy hozzánk csatlakozott kislány a harci (piros-fekete) székely zászlónkkal. Minden olyan gyorsan és egyszerűen zajlott, mintha előre megbeszéltük volna. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam az életemben először látott székely nénit: „Elénekelné-e velem a Boldogasszony anyánk ősi himnuszunkat?” A következő pillanatban már zengett az ősi imádság, elmosva az „ünnepi” beszéd mocskát.

Míg tavaly a Székely Himnusz elkezdése megakasztotta a pedagógusnapi fogadásra igyekvő lábakat, idén az ősi himnuszunk éneklése alatt a kormánypárti „ünneplők” folytatták a mécsesek elhelyezését. Jövőre vajon milyen „sokk-ünneplésre” számíthatnak a pilisiek?