Kenessey Csaba: A Der Spiegel "tükrében"
2008-06-11. 14:59

Lassanként – úgy látszik – meg kell szoknunk, hogy a nyugati tudósítók általában nem arról írnak, ami Magyarországon történik vagy ami a magyar embereket foglalkoztatja, hanem olyan témákat pendítenek meg lapjaikban, amelyek valamely hatalmi, politikai, világnézeti vagy gazdasági csoport (csoportok) érdekeit szolgálják.

Az elmúlt hónapokban magam is tanulságos levelezést folytattam különböző lapok és rádióadók "illetékeseivel" (Neue Zürcher Zeitung, Süddeutsche Zeitung, Deutschlandfunk stb.) a helyreigazítás céljával, sajnos többnyire minden eredmény nélkül. Mintha egyetlen kéz írná, egyetlen hang mondaná ezeket a "hiteles" tudósításokat Magyarországról, az ország politikai viszonyairól, a szélsőségek állítólagos egyre erőteljesebb térhódításáról. Aki ismeri a tényeket és a valós helyzetet, csak ámuldozik, s nem ismer rá a magyar valóságra, arra, amelyet gyakori otthoni látogatóként megtapasztal.

Az elmúlt időszak terméséből is kiemelkedni látszik most a nagy német magazin, a Der Spiegel (A Tükör) legutóbbi politikai "zsánerképe" szeretett hazánkról (Marion Kraske: A csalódottak felkelése – 2008. június 9.), amely már hatásvadász alcímével messzire rugaszkodik a magyar valóságtól: "Erőszakra is képes jobboldali szélsőségesek félkatonai csoportokba szerveződve zsidók és cigányok ellen uszítanak. Ellenállásba alig ütköznek: az ellenzék és az egyházak hallgatnak."

Kapcsolódó: Pofátlan hazugságokból összetákolt "elemzést" közölt a Der Spiegel a "magyar szélsőjobbról"


Egy szegedi gondolat

Kraske asszony igen idillikusan írja le a Szeged felé vezető útját, a bevásárlócentrumok, a virágzó mezők mind-mind egy békés világ képzetét adják. Szeged határában a Napsugár kempingbe érkezik, ahol viszont egészen más képpel találkozik. Az idill (az ő szemüvegével) hirtelen megváltozik. Mert fiatal emberek hemzsegnek számolatlanul, magas szárú, ejtőernyős csizmákban, olajzöld ingekben rohangásznak, tetovált ifjak bőrruházatban és kopaszra nyírva, sokak az ingükön a 88-as számot viselik, ami, ugyebár, a német ábécé nyolcadik betűjének, a H-nak megduplázását jelenti, azaz "Heil Hitler!"-ként értelmezhető. (Micsoda megfigyelés!) Feltűnően sok Árpád-sávos zászló lobog a tavaszi szélben, s a cikkíró nem mulasztja el megemlíteni, hogy ezt a szimbólumot a nyilasok is alkalmazták. Érdekes módon azonban Kraske asszony az 1944-es deportálások zsidó áldozatainak számát nyolcvanezer főben adja meg – az eddig használatos hatszázezerrel szemben. A cikkíró sietve megállapítja, hogy ott, a szegedi Napsugár kempingben a nyilasok és a nácik szellemiségének újjászületését élte meg. Kraske asszony igen közvetlen természetű, így hát hamarosan beszédbe elegyedik egy párral, amely karjait szeretettel egymásba fonva, fekete csizmában és fekete katonai nadrágban sétálgat.

A megszólított 52 éves Kelemen József azonnal megadja az alaphangot: "A magyarokat üldözik! Pedig ezer évvel ezelőtt még a germánok is nekünk szolgáltak. Ma a globalizálók és azok áldozatai vagyunk, akik a palesztin néptől ellopták hazájukat." A kopasz fejű Kelemen (foglalkozásra fűtésszerelő) és a 18 éves diáklány, Emese pár hete lett a Magyar Gárda tagja. "Csak a Magyar Gárda tudja megmenteni az országot" – mondja meggyőződéssel a férfi, és barátnője fejbólintással helyesel.


Paul Lendvai alapvetése

A cikkíró itt kitér a Magyar Gárda létrejöttének részleteire. Vona Gábor, a Jobbik – természetesen: "jobboldali szélsőséges" párt – elnöke a főbűnös, mivel ő a lelke a neofasiszta szellemiségnek Magyarországon. Kraske megjegyzi, hogy Vona Gábor elegáns kinézete teljesen elüt a többiekétől, egyáltalán nem látszik rajta, hogy ma ő a legveszélyesebb fasiszta agitátor Magyarországon.

A továbbiakban megállapítja, hogy a Magyar Gárda nagy elismerésnek örvend az országban: máris 1300 tagot számlál, és további négyezer tagot fognak felavatni a közeljövőben. Marion Kraske mint jól értesült újságíró – pontosan átlátván a Magyar Gárda szervezetét, struktúráját – természetesen azt is pontosan tudja, hogy az félelmet kelt minden tisztességes emberben, bárhol is él a világon, hiszen "küzdősportokban és még – uram bocsá' – lövészetben is képzik magukat". Arról nem is beszélve, hogy – a Budai Várban és más történelmileg jelentős helyeken zajló ünnepélyes avatásokon – a "hazára és népükre" esküsznek fel! Nem győzi hangsúlyozni a cikkíró, hogy "a zsidók és a cigányok ellen uszítanak", és a régi Nagy-Magyarországot, illetve a Trianonban kötött békeszerződés alapján elcsatolt területeket siratják és követelik vissza. (Érdekes, hogy eközben nem említi meg például, hogy a szabad világ éppen mostanában ismerte el a függetlenségét annak a Koszovónak, amely egy, éppen Trianonban összeeszkábált, azóta darabokra hullott országból szakadt ki. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek?)

De ismét a helyszínen vagyunk! A pártelnök, Vona Gábor beszédében a kormány trükkjeiről, hazugságairól beszél, és arról, hogy a magyar nemzet vesztessé degradálódott saját hazájában. Ennek véget kell vetni! – idézi Vona fő mondandóját. Az eddigiek alapján nem meglepő, hogy Kraske asszony írásában meg sem említi Gyurcsány miniszterelnök őszödi beszédét, amelyben ő maga vallotta be párthívei előtt, hogy hazudtak éjjel és nappal, mit sem törődve az országgal, amelynek irányításával megbízták őket a választók. Mindez nyilván nem illett volna bele tudósításának elgondolt "ívébe".

Idézi viszont a választott hazájában nagy tekintélynek örvendő Paul Lendvait (aki Pálnak született, s ezen a néven volt 1945 után a hírhedt kat. pol. kihallgató tisztje, majd a – nem kevésbé hírhedt – Szabad Nép újságírója), aki szerint magánál a gárdánál is veszélyesebb az a tény, hogy a társadalom nem határolódik el tőle, sőt, az ellenzék is kacsingatva kokettál vele. Innen valóban csak egy ugrás, hogy a cikkíró csalhatatlan jósként vizionálja a Nagy Tragédiát, amely az Orbán Viktor által vezetett Fidesz várható választási győzelme után szakad rá az országra.

Az ókorban ilyen feladatokkal a madárjósokat bíztak meg. Azok kora hajnalban kimentek az erdőbe, és figyelték a madarak repülését. Ezt a technikát a mai magyar ember is beiktathatná megfigyelési módszerei közé, csakhogy ma a "jómadarakat" kell megfigyelni! Merre repkednek, mit hordanak a "csőrükben", és – ha megszorulnak – milyen irányba repülve kérnek tanácsot?

Kapcsolódó: Szadista, magyarokat kínzó ávóssal egyezkedik az MSZP és a Fidesz


Riogatás a félelemmel

Kijut az említett Spiegel-dolgozatban (természetesen) a Magyar Hírlapnak is, amely Kraske asszony szerint jó példa arra, hogyan lehet "a nép hangulatát megfordítani". Nos, vajon milyen hangulatra gondol? Mi fordult meg, és ha megfordult, mi lehet ennek az oka? Ezzel (sajnos) adós marad, magára hagyva tanácstalan olvasóit.

Mint ahogy arról sem írt egy árva betűt sem Kraske asszony, hogy a Magyar Gárda mindeddig senkinek sem ártott, tagjai senkit sem vertek meg, nem lőtték ki senki szemét, és nem guggoltattak senkit órákig a Rádió udvarában, mint ahogy a magyar rendőrség – azóta is ismeretlen – rohamosztagosai tették.

Nagy kár, hogy Marion Kraske nem vette magának a fáradságot, és nem vont párhuzamot Németország és Magyarország között. Magyarországon nem gyújtottak fel egyetlen zsinagógát sem, ellenben csodálatosan felújítják őket; az utcán sem késelnek vagy vernek meg külföldit a bőre színe miatt – hosszan sorolhatnánk az összevetéseket a két ország között.

Az pedig, hogy kik félnek a Magyar Gárdától, szemlélet és megítélés dolga. Kétségtelen, hogy mindenütt vannak a világban olyanok, akik nem szeretik a rend emlegetését. De félni tőle egyetlen rendes embernek sem kell!

Kenessey Csaba közíró, Svájc