Orsival állunk a villamosmegállóban. Nincs teljes menetfelszerelésben, de lesír róla, hogy gárdista. Egy férfi leugrik a szemből érkező villamosról, és azt kérdezi hová kell menni. Valamit makogunk, hiszen mi sem tudunk biztosat. A vezető csenget, férfi visszaszáll, és megy tovább. Tőlünk nem sokat tudott meg, de a szíve biztosan odavezérli, ahova mennie kell. Már az Erzsébet tér felé tartunk, egy nő lép el mellettünk, parfümfelhő csap meg, az oszlatás előszele érzik.

Jó helyen vagyunk, a gárda fehér ingben várakozik. Kiss Róbert főkapitány a sorok elé áll.
Magyar Gárda, vigyázz, hangzik, aztán a főkapitány felteszi a kérdést:

„Kinek van itt a mellénye?” Kezek sokasága emelkedik a magasba. Aztán jön a második:
„Ki szégyelli a Magyar Gárda mellényét?” A karok lehanyatlanak.
„Akkor hát, Magyar Gárda, mellényt föl!” Hangzik a parancs, és sietős öltözködés kezdődik. Az előttem álló fiú nagy igyekeztében fordítva kapja magára, de hamar segítünk a bajon.
Adjon az Isten, szól a főkapitány, és feldübörög rá: Szebb jövőt!

Az ítélőtábla tanácsának elnöke alighanem riadtan rezzent föl délutáni álmából.
A „rendőrség” is felsorakozott, számuk tekintélyes, Kiskunlacházán talán egy sem maradt, minek is, hiszen pontosan erre a napra időzítették a cigányok félelemkeltő felvonulásukat azután, hogy a rendőrség előrukkolt egy újabb lehetséges elkövetővel, aki magyar. A történet egyre képtelenebb, hogy, hogy nem Tiszaeszlár és Körmend jut eszembe róla.

Szabolcsból is felrendelték az állományt, a magyar küzdjön a lyukas háztetővel egyedül, mert a rendőrség nem segítene, akkor sem, ha tudna. A Magyar Gárda segít, tehát fel kell jönni Budapestre összetörni a csontjaikat.

Kiss Róbert kiadja az újabb parancsot: leülni! A gárda ül, szorosan összekapaszkodnak, mert megindul a „rendőri” támadás. Egyenként akarják kiszedni a gárdistákat, közelharc kezdődik, a bajtársak nem hagyják egymást. Citrom, a nagy fradista ordít, ne engedd, ne engedd! Fogja erősen egyiküket, a többiek is védik, a kísérlet egyelőre eredménytelen. A Szent Korona Rádió fotósa filmez, összevész valakivel, aki mellette áll, de nem enged a jussából. Mindent rögzíteni kell, mert folyamatosan mondja a „rendőrparancsnok”, hogy jogsértő magatartásunkkal hagyjunk fel, és kászálódjunk már végre otthonainkba. Bizonyíték kell, ki sértett jogot, mert az a magatartás, amit a tüntetők és a gárdisták tanúsítanak törvénytisztelő és bátor, míg a „rendőrségé” csöppet sem.

Kivel állunk szemben? Egy idegen hatalom által irányított erőszakszervezettel. Lábszárvédő, sisak, gázálarc, gumibot, tonfa, fegyver, mérges folyadékot tartalmazó palack. Ez van nekik. Nekünk meg zsebkendő, telesírhatjuk, ha lefújnak.

Fiatal gárdista áll a füvön. Arca vöröslik, szemét nem tudja kinyitni. Remegni kezd, közeledik a sokk. Leültetjük, próbálunk segíteni, de csak a sokkot tudjuk elkerülni. Nem lát, folyik a taknya, levegőért kapkod. A bűne az volt, hogy tiltakozásul az orrfacsaró ítélőtáblai döntés miatt leült az Erzsébet tér füvére.

„Nácik, szemét nácik vagytok!” Ezt egy részeg alak üvöltözi kásás hangon. Kezében sörösüveg, a szeme homályos, az agya is az. Hirtelen feldúlt fiatalember bukkan elő, kezében üres könnygázpatron.
Nesztek, itt a rohadt könnygázotok, mondja, és elhajítja. Oda, ahol a gárdisták ülnek. Lesz is eredménye az akciónak, budapesti gárdista ordítja le a haját, kap kéket, lilát, de váratlanul megindul a tömeg, sokan futásnak erednek, így a végkifejlet elmarad.

A „rendőrök” időnként felveszik a gázmaszkot, ilyenkor mindenki igyekszik résen lenni.
A parancsnoknak be nem áll a szája, darálja az oszlató szöveget, azon tűnődöm, magnóról szól, vagy mindig újrakezdi? Dehogy, olvassa, nevet Kati, odamentem, láttam. Nahát, egyedül ezt nem gondoltam volna. Aztán bővül a szöveg, amikor a rendőrök már csontokat törtek, fejeket szakítottak be gumibottal, akkor ezt hallani:

Hölgyeim és uraim! Felszólítom önöket, hogy jogsértő, rendzavaró és garázda magatartásukat hagyják abba, és a helyszínről a Károly körúton az Astoria irányába távozzanak. Felkéri a sajtó munkatársait, hogy távozzanak, és tegyék lehetővé, hogy a rendőrség elvégezhesse a munkáját.

A munkája jelen pillanatban nem más, mint rettentő kínokat okozó folyadékkal lelocsolni a magyar embereket, ütlegelni, és törvénytelen módon fogdába vinni őket. Mert az állam ragaszkodik az erőszak alkalmazásának kizárólagos jogához. Már csak az a kérdés, melyik állam joga ez ma Magyarországon.

Rendőrsisak száll, mint nehéz kő, a medence vizébe csobban. Aztán repül a másik is. Szabadidőruhás cigány férfi ugrik be a vízbe, kimenti onnan a drága fejfedőt, és visszaadja a „rendőrnek”. Hogyne tenné, hiszen ő is tudja, egy húron pendülnek a sisakosok, meg ők. Tudja jól, kik segítenek abban, hogy ne legyen olyan nagy baj egy-egy magyart megölni, házukba betörni, kislányokat és öregasszonyokat megerőszakolni. Időnként meglódul a sokaság, egymást tiporva szaladunk, az ok ismeretlen. Bicskei ismerősünk felkiált, megfutamodni tilos! Meséli, hogy a tatárok védőrostélya csontból készült, de csakis a mellet óvta. A hát védtelen maradt. Aki az ütközetben menekülőre fogta, azt könnyedén lenyilazhatták. Ha ezt megúszta, és a sajátjai megkaparintották, a fejét hátrafelé a bokájáig hajtották. Reccs. És kész.

Tudja ő is, ez most nem az a történelmi idő. Az erőviszonyok nem azonosak, és szó sincs becsületes szembenállásról. Ez olyasféle, mint 1956.

Vona Gábor tűnik föl, végigsétál a gárdisták között, és leül az első sorba. Potyka bácsi, a nyolcvanhárom esztendős '56-os veterán is ott van. Lefújják a mellettük ülőt. Vona Gábor feláll, mond valamit, erre két „rendőr” karon ragadja, kétrét hajtja és megbilincseli. A Gyorskocsi utcába viszik. Kiss Róbert, a Magyar Gárda főkapitánya is így járt.

Ezeket a sorokat a Barikád honlapján olvastam. Tisztában vagyok vele, mit akart Zágráb Nándor kifejezni ezzel a mondattal. Szándéka becsületes és tisztességes, nem kétlem de azért álljunk meg egy szóra! Ezt az „oldalazást” olyan jó volna elfelejteni. Szemfényvesztő trükk, egy a sok száz közül. Vona Gábor nem váltotta le Orbán Viktort, mert Orbán Viktor soha nem volt sem a nemzeti oldal, sem az úgynevezett jobboldal szimbolikus vezetője. Orbán Viktorról több szót nem ejtenék, de Vona Gábor 2009. július negyedikétől fogva a szememben nemzeti hős. A magyar megmenekülés záloga. Az övéi tudják ezt, a többiek meg lassan rájönnek. Az összetört csontú gárdistákat a balesetin reparálják, Citrom is begipszelt karral kerül elő. Összefércelték, nem ment haza, visszajött. Rozit, az ős Kossuth téri tüntetőt két rendőr ejtette fogságba, a birkái bégethetnek utána.

Potykát a mentőben ápolják, kapott ő is a garázda permetből. Kórházba vinnék, de nem hagyja magát. Hazamenésről hallani sem akar. Az Atilla Király Népfőiskola igazgatója, Vörös Jolanda hátának dől a padon. Ő vigyáz rá. Esélyük sem volna elfutni, ha lőnének. A maradék gárdistákat, akik még mindig a füvön ülnek, egyesével viszik el. Adjon az Isten, mondja a távozó. Szebb jövőt, köszönnek el tőle a társai.

Mi lesz veled, Magyarország? Még nem tudom, de erősödünk. Akármit hordanak össze rólunk Jehuda Lahavok, a Die Zeit ostoba újságírói az igazság nem odaát van. Az bizony itt van. Kétezer éve, vagy talán még régebb óta a hazugság uralja a világot. Egyre nagyobb hatalomhoz jutott. Orvul, gyalázatos módszerekkel, milliókat becsapva. Nekünk a világosság fiainak kell maradnunk, Isten eldönti, ki milyen árat kell fizessen érte.

Megfizetjük.