Nekem Istent kell szolgálnom! Az én dolgom az, hogy mindazt az igazságot, melyet a Szentírás, a Szent Hagyomány és az Anyaszentegyház hinni és tanítani ad, én szívembe véssem, éljem és tanítsam! Szavam szó legyen, prédikációm pedig hol könnyet fakasszon, hol bánatra intsen. Pap vagyok! Nem vagyok szent, nem vagyok nagy ember, csak teszem, mit tennem kell!

Most vasárnap pedig ki kell állnom prédikálni, beszélni az embereknek! Az evangélium Szent János könyvéből való! "Békesség nektek!" Nekem pedig el kell kezdenem beszélni Igéről és Istenről, mikor tudom, hogy sok minden van most, csak békesség nincs...

A padokban ülők szemei mind szemembe ragyognak, várnak ismét valamit, hiszen olyan néha a prédikáció, mint a drog: egy hétre elég, aztán új adag kell. Az emberek pedig itt vannak – kisebb lelki csodát várva. Én pedig ott leszek, és félek, hogy az én szerem most kicsit töményebbre sikerül.

Mert pap vagyok, de magyar is. Tudom, hogy országszerte urnák várnak dolgos kezekre, s az ország együtt lélegzik. Annyi mindenről beszélnék vasárnap! Annyi fontos dolgot kellene elmondani, kinyitni kicsit a szemeket, reményt adni a kétségbeesés helyébe, s megnyugtatni az embereket. Felrázni őket! Templomjáró embereket, akik nap-nap után, vagy hétről-hétre jönnek el! Akik már évek óta töretlen hittel járnak a földön és néznek az égre! Vasárnap pedig választás lesz és egyben kampánycsend. Én pedig ott fogok állni, hogy beszéljek…

Tudom, hogy mit kellene mondanom...

Hogy végre gondolkodjanak kicsit – legalább egy keveset! Nyissák ki az imakönyvüket, melyben magyar szavak vannak! Menjenek ki a temetőkbe, ahol magyar nevek beszélnek magyar emberek életéről! Beszélni kellene arról, hogy emlékezzenek őseikre, kik ezért a földért elpusztulni voltak bátrak! Mondani azt, hogy nézzenek gyerekeik szemébe. Annyi mindent kellene elmondani a kampánycsend kellős közepén, hogy már most fáj! Tudom, mennyien jönnek áldozni és aztán szavaznak a kommunistákra! Látom azt is, hogy értelmes, normális embereket félrevezettek, x-ük pedig a narancshéj mellé hullik. Persze azt is tudom, hogy a kocsmák környékén gyülekeznek már az ingyen piára váró senkiháziak, akik Ézsauhoz hasonlóan eladják jogukat – néhány pohár töményért. Mondanom kellene, hogy a gyűlések felvételein nem azért vannak árnyékban a hátsó sorok, mert nincs áram, hanem azért, mert nincs ott senki...

Fáj…

Látok gyermekeket, kik hit nélkül nőnek fel Mónikán meg Győzikén! Látok tanárokat, akik dolgoznának, de nem tudnak. Szülőket, akik szeretnének, de nincs kit! Ismerek erőseket, akik dolgozhatnának, de nem akarnak! Ismerek rengeteg öreget, akik ráncos kezükbe rózsafüzért és kemény fedelű, ősrégi zsoltáros könyvet szorítva várják, hogy valaki végre rájuk nyissa az ajtót.

„Békesség nektek…!”

Ez volt Jézus szava apostolaihoz! Köszöntötte őket! Péter megtagadta, Tamás a feltámadás után sem hitte, szent keresztje alatt pedig csak János árválkodott a 12-ből… Júdást pedig a szél lengette meg néha. Jézus pedig nem pirít rájuk! Kezét sem emeli fel, csak áll ott és néz a szemükbe.

Békesség!

De jó volna! Ebben a szerencsétlen világban békesség és szilárd bizalom! Elfásult embereknek erő, szomorúaknak öröm, félénkeknek hit! Sokszor irigylem református testvéreimet, hogy ilyen szép a köszönésük:

Áldás, békesség! – Istennek dicsőség!

Hozzon hát ez a vasárnap mindannyiunk számára békességet! Hinni kell! Az apostolok találkoztak a feltámadt Krisztussal, aztán meghalni voltak érte képesek mind! Erre képes a hit! A gyávákból hősöket farag, a legkisebbekből pedig mindent elsöprő hadsereget képes gyúrni! Én hiszem, hogy ez az evangélium ma nekünk szól! Krisztus szava 2000 év távlatából semmit sem veszített erejéből! Ragyogó betűkkel kell, hogy lelkünkbe égjen ez a nagyon egyszerű mondat, mely emberek milliárdjainak írta már át életét, s most egy hányavetett és lenézett népet tehet újra erőssé és naggyá!

„Békesség nektek!”

Már tudom, miről fogok beszélni! Istennél pedig nincs kampánycsend…

Soha el nem múló tisztelettel minden magyarnak:

Zsolt atya

Ui.: 3. parancs – Az Úr napját szenteld meg!