Eközben Kósafalva királyát tanácsadói figyelmeztették, hogy a várost és az országát hatalmas hó fenyegeti, de ő kényelmes palotájából kinézve semmit sem látott és éktelen haragra gerjedt:

- Mit piszkáltok ti engem. Nincs itt hó, nem is lesz.
- De királyom, hatalmas hó jön, fel kellene készíteni birodalmát.
- Ejjj, ebadta szolga, ráérünk arra még. Majd ha itt lesz, hát bizám elbánok én vele, mint a forinttal is. - válaszolta pöffeszkedve a király és visszatért lopott pénzét számolgatni.

Az utazók is hallották a szörnyű híreket a támadó hóhadseregről és úgy döntöttek, hogy megelőzvén a bajt, hamarabb hazaindulnak. Közel 400 km állt előttük és amúgy is fáradtak voltak már, vágytak a hazai ízekre, az édes magyar hangokra. Megismervén a tót rendszeretetet, mesénk hősei tartottak attól, hogy a hó fogságában rekednek a Tátra gyönyörű erdeiben ezért sietve útra keltek. Imádkoztak hevesen, hogy a sűrű hóesésben képesek legyenek átlépni a magyar határt.

Hőseink mit sem tudhattak arról, hogy indulásukat megelőzően már egy napja folyt a támadás Kósafalva ellen, de a király nem látta a súlyos brokátfüggönnyel takart, meleg palotájából.

- Királyom, küldjük ki a hadsereget, szálljanak szembe a támadással, mert a nép csúszik mászik, a buszok elakadnak, nem lesz ki dolgozzon, nem lesz kit sarcolni. – ám hiába tanácsolták neki, ő csak számolta pénzét.

- Takarodj kutya, nem látok én havat. Különben is, majd ha támad, elbánok én vele. Ki nem akar adót fizetni? A mindenit a nyomorult férgeknek.

- De a hó, királyom!
- Ejj, arra még ráérünk.

A konvoj eközben leereszkedett a hegyek meredekéről és meglepődve tapasztalta, hogy a támadást a területrablók sikerrel hárították. Minden kis falu, minden autópálya tisztán és fényes pompában várta az utazókat. Gépek harcoltak a hó ellen és a csatát a szlovákok nyerték. Lassan elérték Poprádot, Eperjest, Kassát, fogytak a kilométerek, de a hó mindenhol vesztésre állt. Így jutottak el a magyar határhoz és megkönnyebbülve fújták ki tüdejükből a levegőt, hiszen ha a területrablók így elbántak a hóval, akkor anyaföldjükön nem lehet baj. Nem is sejtették mekkorát tévedtek.

Lali király mélyen a bankszámlái és a tőzsdei manipulációi papírjaiba temetkezett, hogy ne hallja a királysága egész területéről érkező jajkiáltásokat. A követeket nem fogadta, a tanácsadóit elhallgattatta és az esti vacsorát is lemondta.

- Nincs itt hó! – mondogatta magának nagy bőszen.

Utazóink Tornyosnémetitől Miskolc felé közelítettek és alig várták, hogy autópályára érve biztonságban érezhessék magukat. Nem sok havat láttak, az utak tiszták voltak szinte mindenhol, de csak várták már a megérkezést. Miskolcnál belefutottak az első meglepetésbe. Az autópálya felvezető szakaszán hókapitány sikeres támadást intézett, ám ez csak rövid életű győzelemnek volt betudható. Néhány kilométer után az út kitisztult és a hatalmas hókotrók kíméletlen erővel taposták el téltábornokot. Egymás mellett haladva, az út teljes szélességében harcoltak. A jókedv magasra csapott és énekelve haladtak hazafelé, mígnem elérték az M3 és M35-ös autópálya elágazását és döbbenten nézték a történteket. Csak egy rossz álomnak tűnt, hogy a biztonságot jelentő hókotrók egyszerűen megfordultak az elágazás előtt és elindultak visszafelé. Az első autó majdnem frontálisan csapódott egy félméter magas, a külső sávban hagyott hótorlasznak, melyet a gépek hagytak ott. Ez csak egy rossz álom, mindjárt kitisztul az út, nyugtatták magukat, de az M35-ös autópálya semmi jót nem ígért. Talán órákkal korábban elmehetett arra egy hótoló, mert egy nyom mintha látszott volna, de az utat 10-15 cm magas hó borította mindenhol. A jó iramú hazatérés 40-50 km/h vánszorgássá nyomorodott és ahogyan közeledett Kósafalva, a helyzet csak rosszabbodott. A város előtt, az ipari parki leágazásnál olyan hótorlasz várta az utazókat, hogy alig bírtak átkelni rajta, majd a hortobágyi lehajtónál akkora hó tornyosult, hogy nem lehetett tudni, hol a lehajtó. Közeledett az éjfél, fáradtan csúszkáltak az életükért a sötétben és nem értették mi történik.

- Itt hókotró biztosan nem járt. – nyugtázták magukban és felrémlett előttük a rommá havazott város rémképe, de elhessegették a gondolatot. Ám a hortobágyi lehajtó csak a kezdet volt. A lehajtón jó 30 cm-es hóban csúszkáltak, a kocsik paripái szügyig gázoltak a mélységben és amikor lejutottak a 33-as főútra, döbbenten látták, hogy a főút eltűnt. Egyszerűen eltüntette hótábornok. Itt bizony senki nem harcolt. A hókatonák háborítatlanul tombolhattak. Utazóink a 30 cm-es hóban, az autók által vágott nyomokban lassan bearaszoltak a kihalt városba és nem hittek a szemüknek. A város ellenállás nélkül megadta magát.

Másnap felkeltek és úgy ugrottak ki az ágyból, mint ha csak egy rossz álom részesei lettek volna. A konvoj vezetője kihúzta a függönyt, kinézett a városra és… és azt látta, hogy a megállóban az utasok tolják a buszt, mert a hatalmas hóban nem tud elindulni, ugyanis hókotró még mindig nem volt sehol.

- Tehát nem rossz álom volt. – hajtotta le a fejét hősünk.

Mindeközben kósafalvi Lalikirály, a bedőlt villamos építésből lopott pénzét számolgatva csak azt mormogta maga elé:

- Majd hívom a tavaszt, az legyőzi hótábornokot, de ejj, ráérünk arra még…

(Olvasónktól)

Kapcsolódó: A szegedi városvezetés fölkészült a havazásra (hangfelvétel)