Az egyházi év utolsó vasárnapján ünnepeljük Krisztust, a mindenség királyát. Szent Pál a korintusiaknak írt első levél 15. fejezetében Krisztus és a benne hívők feltámadásáról eszmélődik. Krisztus feltámadt, Ő a holtak elsőszülöttje; „Krisztusban mindnyájan életre kelnek. Mindenki, amikor sorra kerül: az első Krisztus, majd azok, akik Krisztushoz tartoznak, amikor eljön.
Azután következik a vég, amikor átadja az uralmat Istennek, az Atyának. (…) Addig kell uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti.” Végül a Fiú is aláveti magát az Atyának, hogy „Isten legyen minden mindenben.”
Krisztus királysága, uralma nem e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt. Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, a lelkekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.(Róm 14, 17)
De Krisztus feltámadásának vannak kozmikus következményei is. Ezt fennen hirdette neves teológusokkal, a tudós jezsuita, Teilhard de Chardin. Hivatkozva Szent Pál korintusiaknak írt levele előbb idézett szakaszára is, meg a kolosszei és az efezusi levél himnuszaira (Kol 1, 15-20; Ef 1, 3-20), az Apostol kozmikus krisztológiáját áttette a modern evolúciós világképbe. Úgy magyarázta, hogy az Ige a megtestesüléssel belépett az időbe, a kozmikus, biológiai és szellemi fejlődést mintegy magára vette, és feltámadása után lelke által átalakítja és visszaviszi az Atyához a mindenséget. Az üdvösség drámájának színhelye, a mi világunk is majd követi az üdvözülteket az átalakulásban, amikor új ég és új föld lesz. Amíg el nem jön a vég, addig titokzatos testében, az egyházban folytatja lelke által a hívők átistenítését. A teremtő és feltámadt Krisztus tehát az alfa és az ómega, az egyetemes Krisztus.
Ezt az elmélkedésünket fejezzük be Teilhard de Chardin jezsuita imájával:
„Dicsőséges Krisztus, az anyag ölén titokzatosan szétáradó erő és káprázatos központ, ahol összefut a sokaság szám nélküli szála, kérlelhetetlen hatalom, mint a világ és meleg, mint az élet! Homlokod hófehér, égő tűz szemed, lábad szikrázóbb, mint az olvadó arany. Te, kinek keze a csillagokba ér fel, te, a kezdet és a vég, élő, halott és feltámadott. Te, aki túlcsorduló egységedben összegyűjtesz minden szépet, minden ízt, minden erőt, minden állapotot. Te vagy, akit lényem oly határtalan vággyal hív, mint a mindenség: te vagy valóban az én Uram és az én Istenem!” (1Kor 15, 20-26a.)
(Vatikáni Rádió)
