Az állatok királya
2008-09-14. 17:37

/Jelen történet a képzelet szüleménye, a valósággal való minden hasonlósága puszta véletlen/

Egyszer volt, szinte pont a világ közepén, egy állatkert. Nem volt túlságosan nagy, de azért érdekes és híres, az igazgatója pedig -jóllehet, kevesen ismerték- ravasz ember hírében állt, aki, ha kap egy garast, valahogy tüstént kettőt csinál belőle. A körmönfont direktor nagy buzgalommal rendezgette az állatkert ügyeit, és volt egy igen meglepő tulajdonsága, ami sok hasznot hajtott neki: Beszélte az állatok nyelvét.

Az állatkert lakói éldegéltek ketreceikben, medencéikben, és közvetlen szomszédaikon kívül nem sok mindent ismertek. Az eső és hó elől találtak menedéket, enniük is volt mit, az igazgató pedig -saját nyelvükön szólva- rendszeresen megnyugtató híreket közölt velük, hát nemigen békétlenkedtek.

A látogatók szívesen jöttek az állatkertbe, mivel az mindig a nekik tetsző látványosságokkal szolgált. A rafinált igazgató ugyanis jól tudta, kinek mi kedves: Ha hölgytársaság érkezett, a színes madarak ketrecei felé terelgette őket; amikor férfiak állítottak be, a bölényt, a tigrist, az oroszlánt mutogatta. Gyerekeknek pedig mindig a vidám fókák, játékos vidrák, tréfás pingvinek szolgáltattak mulatságot. A látogatóknak mindez olyannyira tetszett, úgy magával ragadta őket a látvány, hogy eszükbe sem jutott: Esetleg az állatok nem érzik jól magukat az állatkertben, távol természetes környezetüktől.

Az éles eszű igazgató mindig kitett egy perselyt annak az állatnak a ketrece, medencéje, odva elé, melyet éppen a legtöbben bámultak, és szívhez szóló feliratokkal győzte meg a bámészkodókat, hogy adakozzanak a jószágok javára. Persze, a direktor mindig szerzett is nekik pár falatot, többnyire hentesboltok, zöldséges bódék hulladékai közül, ám a pénz java részét zsebre vágta. És rendszeresen kevert altató pirulákat az állatok eledelébe, hogy azok még véletlenül se nyugtalankodjanak.

Előfordult, hogy az igazgató kivételesen gazdag barátai tették tiszteletüket az állatkertben; ilyenkor azt a nagyközönség előtt bezárták. A számító igazgató pedig, hogy a tehetős emberek kedvében járjon, nemcsak érdekfeszítő körsétát szervezett a számukra, hanem, ha valakinek megtetszett egy-egy állat, aminek a hiánya nem volt túl feltűnő, jó pénzért eladta neki. Így került a cerkófmajom, a póni és néhány papagáj fényűző otthonok kertjeibe, az asszonyok, gyermekek szórakoztatására. Egyedül két kedvencétől nem volt hajlandó megválni: A kígyótól és a patkánytól.

És hogy a többi látogató se fogjon gyanút, a ravasz igazgató ilyenkor kiírta az üresen maradt ketrecre: „Ez az állat nem volt mértékletes, buta módon folyton csak evett, nem mozgott eleget. A mának élt, nem gondolt a jövőjére, így elpusztult.” A látogatók fejcsóválva olvasták az efféle feliratokat, sóhajtoztak, és megfogadták egymásnak, hogy ők semmiképp sem fognak önnön mohóságuk áldozatául esni, inkább többet koplalnak. Hiszen egy igazgató az ilyesmit mégiscsak jobban tudja.

Telt-múlt az idő, és néhány állat elkezdett gyanakodni. Nem tudták elképzelni, hová tűnnek a társaik. Sőt, egy idő után ez a gyanakvás átragadt a többiekre is, és a végén az egész állatkerten erős nyugtalanság lett úrrá, olyannyira, hogy egyes látogatók már féltek a morgó jószágok közelébe menni.

Ezt látva, a direktor körbejárt minden ketrecet, medencét és odút, és elmagyarázta az állatoknak -hiszen remekül értett a nyelvükön- hogy minden baj oka az oroszlán és a tigris, mert ők nem tartják tiszteletben más állatok színét, természetét, hanem gonoszul felfalják őket, amikor azok alszanak.

A többiek hitték is, meg nem is, amit az igazgató mondott nekik. Ezért aztán, hogy biztos legyen a dolgában, a sanda direktor megbízta kedvenceit, a patkányt és a kígyót, hogy szervezzenek lázadást az állatok között a tigris és az oroszlán ellen. És, hogy a felheccelt állatoknak könnyebb legyen a dolguk, aznap éjszakára nyitva hagyta mindegyik ajtót.

A kígyó és a patkány tették a dolgukat. Bejártak minden ketrecet, medencét, odút és fát, részletesen elismételték az igazgató szavait, néhol még meg is toldották ezzel-azzal.

Így aztán minden állat arra a gondolatra jutott, hogy ha jobban akarnak élni, valahogy végezni kell a tigrissel és az oroszlánnal. A patkány és a kígyó azt tanácsolták, hogy álmukban törjenek rá a nagyvadakra, amikor védtelenebbek.

Eljött az éjszaka, és az állatok a patkány meg a kígyó által adott jelre kilopóztak ketreceikből, odvaikból, és megindultak oroszlán, a tigris lakhelye felé.

A két nagyvad fenségesen hortyogott, fel sem riadtak arra, ahogyan a feldühödött kacsák, fókák, menyétek, kolibrik, borzok, és mindenféle egyéb állatok körbevették őket. Akkor aztán -midőn a kígyó és a patkány újra jelt adott- az összes állat rárohant a két ragadozóra, és csípni, marni, harapni, csapkodni kezdték őket. Az igazgató irodája ablakából figyelte az eseményeket, magasról, ahonnan az egész állatkertet belátni. Dörzsölte kezeit, és azt fontolgatta magában, ha ennek vége lesz, és végre megnyugszanak a kedélyek, ismét meghívja gazdag cimboráit, és mulattatásukra szervez egy remek viadalt a kígyó meg a patkány között. Tudta ugyan, hogy ezek ketten megértik, egymást, de -gondolta- ha eléggé kiéhezteti őket, nem lesz más választásuk, mint egymást felfalni.

A tigris meg az oroszlán először értetlenül riadt fel a haddelhadd lármájára, majd mindketten észbe kaptak, és egy mozdulattal szétcsaptak a körülöttük veszkődő állatsereglet között. A tigris villámgyorsan az ajtóhoz ugrott, elzárva a menekülés útját, az oroszlán pedig fülsiketítően elbődült, úgy, hogy az egész állatkert beleremegett:

- Ostobák! Barmok! Ellenünk törtök, akik egyedül képesek vagyunk benneteket megvédeni? Most ugyan mindannyian be vagyunk zárva, de emlékezzetek: Mire mentetek volna annak idején nélkülünk a vadonban, amikor hiénák támadtak rátok? Talán már elfelejtettétek, ki az állatok királya ősidők óta? Hagyjátok, hogy aljas hazugságokkal egymás ellen fordítsanak bennünket? Miféle eszement horda vagytok? Nem látjátok, ki az igazi ellenség!?

Erre az állatok hátrahőköltek, nem számítottak ilyesmire. Döbbenten gondolkodni kezdtek azon, amit az oroszlán mondott.

A tigris pedig, látva, hogy a többiek kezdenek magukba szállni, így mordult rájuk:

- Egész életetekben úgy akartok élni, hogy más kegyeitől függtök? Talán tetszik nektek, hogy az igazgató kénye-kedve szerint osztogatja nekünk az elemózsiát? Nem lenne jobb visszatérni a vadonba, ahol a magunk és a természet törvényei szerint élhetnénk együtt, a fákon, réteken, folyókban?

Ezzel az oroszlán és a tigris bömbölve átugrott a ketrec kerítésén, nem törődve vele, hogy a szögesdrót néhol megtépázta bundájukat. Az összes állat hirtelen megértette, milyen igaza van a két nagyvadnak, és egyként a nyomukba szegődtek.

Mire az igazgató felocsúdott, az állatsereglet rárontott az irodára. Együttes erővel könnyen beszakították annak ajtaját, átgázoltak a rémült patkányon és kígyón, és nekiugrottak az igazgatónak. Az próbált ugyan hebegve-habogva a lelkükre beszélni, mondván, hogy az állatok mindent neki köszönhetnek, de a dühödt tömeg meg sem hallotta ezt. Rávetették magukat, és szétmarcangolták.

Aztán az egész állatsereglet megindult a tigris és az oroszlán után a vadon felé. Az emberek csodálkoztak ugyan, amikor átmasíroztak a városon, de nem mertek az útjukba állni, mert látták, hogy sokan vannak, és elszánt tekintettel merednek előre.

A jószágok pedig visszatértek az erdőkbe, rétekre, tavakba és folyókba, és megállapodtak abban, hogy mindenki tiszteletben tartja a másik életterét és szokásait, egészen addig, amíg egymást nem háborítják. Ilyenkor -mondták- tegyen igazságot az oroszlán, vagy a tigris.

Münzberg Mihály

Nyíregyháza

2008. szeptember 14.