Kuruc.info - Korlátlanul magyar: Gyurcsótány maoista coming outja Pekingben

Örülhet a még hivatalban lévő magyar miniszterelnök fogyatkozó tábora, hogy a nevezett egy kínai lapnak interjút adhatott. A megtiszteltetéstől érzékelhetően elaléló MSZP-elnök meg is hálálta ezt a határtalan, kitüntető bizalmat. Kétrét görnyedve dicsérte a világ egyik utolsó kommunista diktatúráját, csak úgy pirult a papír, a számítógép. Végül is lehetne azt mondani, hogy a magyar kormányfő nem tett mást, mint megfutotta a kötelező udvariassági köröket. Sajnos mégsem lehet ezt mondani, mert az illető személy túlment minden protokolláris határon, és alaposan aláhízelgett – hogy erősebb kifejezést ne használjunk – az olimpia házigazdájának.

Gyurcsány Ferenc szerint nem jelentenek gondot a két ország eltérő arányai Kína és Magyarország barátságában. Hoppá! – kaphatja fel a fejét a Kádár-rendszer hivatalos terminológiáján edződött polgár. Szóval ismét „baráti szocialista” ország lett nekünk Kína? Azért ez már valami! Akkortájban ugyanis a baráti szocialista országokkal való kapcsolattartás kiemelt helyet foglalt el a marxista-leninista, proletár internacionalista értékrendben. Se szeri, se száma nem volt a semmitmondóbbnál semmitmondóbb találkozóknak, és az azokat követő közös kommünikéknek. Igaz, Kínával kissé problematikus volt a viszonyunk. Elvileg baráti szocialista állam volt a maoista diktatúra, ám mivel bojkottálta a Nagy Szovjetuniónak való parírozást, nekünk is csak fékezett habzással volt ajánlatos lelkesedni Kína iránt.

De ha csak ez lenne az összes zavaró elem Gy. Ferenc China Dailynek adott interjújában. Azt mondanánk: kenje a hajára, madarat tolláról, embert barátjáról. Az MSZP elnöke azonban az egypártrendszerű gazdasági világhatalomnak való megfelelni vágyásban sem ismer mértékletességet. Úgy trillázott: „a politikában a barátság nem arról szól, hogy ki a kisebb vagy nagyobb, hanem arról, hogy a felek egyazon értékeket képviselnek, megértik és segítik egymást.” Ha tömören akarunk fogalmazni: az ész megáll!

A rendszerváltozás után kis híján húsz évvel megtudjuk a magyar miniszterelnöktől, hogy az emberi és kisebbségi jogokon öntudatosan és kíméletlenül átgázoló keleti pártállammal egyazon értékeket képvisel a kisebbségi magyar kormány. Nem csalás, nem ámítás és semmi tévedés. Még csak nem is azzal kérkedik a kormány feje, hogy némiképpen hasonló értékeket vallunk, netán rokon vonások fedezhetők fel a kínai és a magyar fél között. Nem. A mi értékeink ugyanazok, mint a semmilyen ellenvéleményt el nem tűrő, az ellenzékinek minősített személyeket bebörtönző, a világon a legtöbb kivégzéssel büszkélkedő, a húsz évvel ezelőtti Tienanmen téri vérengzést ma is büszkén vállaló kínai kommunista vezetésé. Amely nem mellesleg minden ódivatú aggályoskodás nélkül szegi meg a világnak tett ígéreteit. Garantálták például a pekingi pártvezetők, hogy engedélyezni fogják bizonyos feltételek mellett az olimpia idején Pekingben a tüntetéseket. Ehhez képest mindenkivel szemben brutálisan léptek fel, aki meg mert mukkanni, vagy egy zászlót, táblát felmutatott. Legalább nyolcvan demonstrációs kérelmet utasítottak vissza.

Olvastuk az interjút, aztán hirtelen megvilágosodás ért bennünket. Ez egyszer teljesen jogosulatlanul rónánk föl a szocialista milliárdosnak, hogy megint alakoskodott a nemzetközi színtéren. Megszokhattuk ugyanis, hogy egy-egy külföldi útjához sokszor kínos utózöngék társulnak, mert állandóan máshogy emlékszik az állami vezetők szavaira. Így történt ez a II. János Pál pápával, George W. Bush amerikai elnökkel és Angela Merkel német kancellárral való megbeszélései után, amikor utólag olyan mondatokat adott a magas rangú politikusok szájába, amiket azok nem mondtak. Rangos külföldi sajtóorgánumoknak adott interjúit szintén felettébb kellemetlen magyarázkodások követték több ízben, miszerint nem is azt és úgy nyilatkozta, ahogy leközölték.

Azóta persze világossá vált a Gy. Ferenccel szemben notóriusan elfogultak számára is: nem a nyugati újságírók felejtették el anyanyelvüket, hanem a szocialista műhérosz sajátította el hiányosan az angolt. Lehetne sejteni, most is működésbe lép majd a média-takarítóbrigád, hogy eltüntesse főnökük balfácánságának nyomait. Valami azt súgja azonban, nem kell tartanunk a kormány részére százalékpontokban kifejezhető népszerűségesést hozó Daróczi kolléga nyugtató szavaitól, miszerint a miniszterelnök urat most is, sokadszorra is félreértették. Ad egy: a China Daily újságírói, ad kettő: a magyar újságírók és újságolvasók, akik Gyurcsány nyilatkozatából azt a magától értetődő konzekvenciát szűrték le, hogy ha a kormányfő a mostani kínai vezetéssel egyazon értékrendet vall, akkor ő is diktatúrapárti. Nem, most egészen biztosan nem kell végigszenvednünk a kormányszóvivő leereszkedően kioktató helyreigazítását. S ennek rém egyszerű oka van: Gyurcsány Ferenc kivételesen őszinte volt. A szocialista nagytőkés szívéhez tényleg közel áll a kínai rezsim.

Ez volt Gyurcsány Ferenc kínai coming outja. Vallomása arról, hogy az ő értékrendje azonos a mindenfajta eltérő nézetet, másságot üldöző maoista kommunistákkal. Más szóval: hogy ő saját bevallása és értelmezése szerint szintén keményvonalas. Innen nézve viszont már kristálytisztán lehet látni, hogy nála Magyarország lakosságának rendszeres megfenyítése és permanens provokálása nem holmi pszichiátriai defekt vagy rajtaragadt pártállami beidegződés. Miként az sem véletlen, hogy ígéretei megszegésével szájából rendszeresen ősszájat csinál. Tudatos célmániáit éppen a kínai elvtársak nyílt, baráti hangulatú közegében tárhatta fel legkendőzetlenebbül. Az ország túlnyomó részével szemben a milliárdos bizonyára örül, hogy az olimpiai tévéközvetítésben rendszeresen feltűnik annak a Mao Ce-tungnak a képe a Tiltott város kapuja fölött, aki az 1956-os forradalom utáni megtorlásoknak is egyik harcias szorgalmazója volt.

Gy. Ferenc a Kínát ért nemzetközi bírálatokkal kapcsolatos kérdésre úgy válaszolt a China Dailynek, hogy a különböző országoknak megértést kell tanúsítaniuk egymás iránt. Szerinte nagyon könnyű kívülről ítélkezni, kinek van igaza, ám a helyzet összetettebb. „Tisztelnünk kell egymás álláspontját, és azt, hogy egyes országok lakossága miként szeretné élni az életét” – mondta. Milyen toleráns és nagylelkű a multiminiszterelnök, ha nem saját országának népéről van szó! Itthon bezzeg nem lehet kérdés, hogy mindenben neki van igaza, rajta kívül senki másnak az álláspontját nem kell tisztelni, sőt kötelező szélsőségesnek kikiáltani. Mindenkinek muszáj úgy élni, ahogy egy nagyzási mániában szenvedő politikus elképzelte. Már ha meg tud élni egyáltalán...

Ja, és majd elfelejtettük, egy nép biztosan van még, amely Gy. Ferenc szerint úgy élheti az életét, ahogy szeretné. Ez pedig a tibeti, hiszen egy nyikkanás erejéig sem hozta szóba a sorsukat pekingi táborozása során. Ne is álmodjon senki arról, hogy ő a kegyetlenül elnyomott Tibet ügyében egy hangot is megkockáztat.

Miért is tenné, ha egyszer értékrendje a kommunista kínai vezetésével azonos? Summa summarum: az utódpárti vezér mindennel meg volt elégedve, és mindent nagyon szépnek talált Kínában. Olyannyira, hogy üdvözölte a despotikus nagyhatalom hangsúlyosabb nemzetközi szerepvállalását, mert inkább lehetőséget lát olyan új partnerek fellelésére, akikben megvan az erő és a képesség arra, hogy hozzájáruljanak egy harmonikus világhoz. Ilyen diplomáciai nyelvcsapások után ne csodálkozzunk, ha leporolják a „baráti szocialista ország” kitételt Kínával kapcsolatban, és reneszánszát fogja élni a magyar és a szovjet – akarjuk mondani kínai – nép megbonthatatlan barátságáról szóló rigmus.

De azon se ütközzünk meg, ha a még hivatalban lévő kisebbségi kormányfő a nagy elánnal beharangozott, ám látványosan visszhangtalan „magyar charta” helyett inkább egyfajta maoista chartát fog meghirdetni szeptemberben. Feltehetően azért – saját szavaival élve –, hogy „radikális nemzetieskedő kivagyisággal” az eddigieknél is kevésbé legyen vádolható. Kérdés persze, hogy az európai „kivagyiság” abszolút hiánya és a birodalmi „kivagyiság” lihegő kiszolgálása mennyire üt majd vissza a nemzetközi színtéren. Mert, hogy visszaüt, az nem lehet kérdéses.