A kezdeményezők célja: minél több ember figyeljen fel a drogproblémákra. A sepsiszentgyörgyi Dali Csongor tizenöt esztendős korában került közeli kapcsolatba a kábítószerekkel, tizenkilenc évesen hagyta abba. Ma, harmincegy évesen drogmegelőző előadásokat tart. A hatszáz fiatal közül, aki meghallgatta az előadást, ha tíz nemet tud mondani a kábítószer kipróbálására, már az is eredmény – hangsúlyozta Lukács Kinga Zsófia, a projekt koordinátora, a Hárit alelnöke. Az előadás-sorozat júliusban Hargita és Maros megyében folytatódik.

Olyan ember áll most előttetek, aki négy éven keresztül kőkeményen drogozott, és a heroinon kívül min­den megjárta a szervezetét – mon­dotta bevezetőként Dali Csongor.

– 1983. február 19-én születtem. Átlagos középosztálybeli családban, annyi kivétellel, hogy néhai Dali Sándor (1930–2010) unokájaként láttam meg a napvilágot. Ő volt az 1968-ban alapított Megyei Tükör első főszerkesztője, és a mostani Tamási Áron Színházat vezette tíz éven keresztül. Gyermekkorom első öt éve az anyai gondoskodás miatt valamelyest normálisan zajlott, hiszen édesanyám megpróbált megóvni mindattól, amit egy alkoholista biológiai apa jelenléte okozhat egy gyereknek. Harmincegy évesen emlékszem olyan dolgokra, amikor az „öreg harcos” nyakig sárosan érkezett haza, mert annyira megrészegedett, hogy az akkor épülő Ág utcában a palló mellé lépett. Amikor megláttam, kacagtam, és négyévesen azt mondtam: hazajött az alkoholista. Ha édesanyám nem lett volna, a kórházban végzem az estét, de ő a fizikai erőszaktól is megóvott. Hálát tudok adni az égieknek, amiért 1988-ban úgy döntött, hogy elmegy. Csak a körülmények nem voltak megfelelőek, 1988-ban az emberek nem úgy szereztek útlevelet, mint manapság. Édesanyám három hónapos terhes volt – kellene legyen egy huszonhét éves húgom. Hogy miért nincs? Mert este hét órakor, amikor apám elment otthonról Magyar­országra, hogy a születendő gyermeknek pelenkát, cumisüveget, cumit hozzon, másnap reggel fél hétkor a Securitate tokostul rúgta ránk az ajtót. Senki nem tudott arról, hogy az öregem Oroszországból csempészett horgászfelszerelésekkel üzletel. Akkor szembesült vele a család, és 87 ezer lejes adóssággal maradt, amikor egy új Dacia hetvenezer lejbe került. Mindezek mély nyomot hagynak egy ifjú lelkében, és bármennyire is szerető közegben és törődésben nő fel, nem tudja kitörölni magából. Amikor beléptem a pubertáskorba, nálam a lázadás az volt, hogy az iskola helyett elkezdtem kocsmázni.

– Tizenhárom évesen ismerkedtem meg az alkohollal, ami az egyik legcsúnyább ká­bítószer, amit hivatalosan lehet vásárolni. Sokan azt gondolják, hogy a drogozás a marihuánával kezdődik, holott ez tévedés: a mértéktelen alkoholfogyasztás az első. Nyol­cadikos koromra oda jutottam, hogy reggel fél nyolckor suli helyett inkább beültem a legelső kocsmába. Nem tudtam, mi az a belső késztetés, ami erre hajt, de azt éreztem, hogy valami hiányzik, és talán azt az alkoholtól megkapom. Nyolcadik osztály végén román nyelvből és matematikából megbuktattak. Egy olyan ember unokájaként ezt megélni, akivel gyerekkoromban tizenöt-húsz méterenként meg kellett állni a városközpontban valakinek köszönni és valakivel elbeszélgetni, számomra sem volt könnyű, viszont nagytatám számára – aki apám volt apám helyett – még nehezebb volt. Nem az unokáját szégyellte, és nem azt, amit tett, hanem azt, hogy ők hibáztak. Három hónap nyári szünidő úgy telt el, hogy megpróbáltam összeszedni magam és tanulni a pótvizsgára, ő viszont lesütött szemmel rótta a várost. A pótvizsgáim sikerültek, és felvételt nyertem a Református Kollégiumba. Életem első óriási elégtétele volt, és életemben először éreztem, igenis mosolyt tudok hozni családom arcára. Az évnyitóról hazafelé tartva örömkönnyekben úsztam, de amikor nagyszüleim ajtajához értem, azt zárva ta­láltam. Akkoriban nem létezett mobiltelefon, így hát a tizennégy éves boldog diák másfél órát töltött a lépcsőkön, amikor egyszer meghallotta nagymamája sírását, és meglátta édesanyja könnycseppjeit. Az ajtó mellett ülve nagymamám szó nélkül elment mellettem, nagybátyámtól tudtam meg, hogy nagytatámat a kórházban kezelik szívinfarktussal. Addigi örömöm szomorúsággá, kese­rűséggé alakult át, mivel tudtam, nagyapám miattam haldoklik. Ezt a törést nem tudtam feldolgozni, és három hónap tiszta lét után újra betértem az első kocsmába. Ez nagyjából fél évig tartott, amikor találkoztam egy kedves ismerőssel, aki azt mondta, hogy az alkohol nem megoldás a problémára, nem kérek inkább egy Ecstasyt?

– Ezt nem kellett nekem kétszer mondani. Buli bulit követett, az Ecstasyt felváltotta a kokain, majd az LSD. Három hónap alatt eljutottam arra a szintre, hogy drogfüggőnek nyilváníthattak volna. Viszont jól éreztem magam, édes perceket, órákat tölthettem el az én kis világomban, ahová rajtam kívül senkinek nem volt bejárása. Nem becsmérelni akarom szeretett tanáraimat, mert egy-két kivétellel tényleg szerettem őket, de amikor egy kilencedikes srác reggel hétkor az iskolától harminc méterre felszív egy csík kokaint, és déli tizenegyig így ül az osztályteremben, nagyszünetben, amíg a haverok cigiznek, elszívja a második csíkot, hogy háromig bírja ki, és mindezt senki nem veszi észre – akkor már komoly problémáról beszélhetünk. Jött a nyári szünidő. Mit tesz egy lázadó fiatal? Partiról partira, városról városra, országból országba megy. Honnan volt mindehhez anyagi háttér? Három hónap ingyen kábítószer-szolgáltatás után a legjobb barátod egy forgalmazó, aki adja a cuccot. Ő szólt, hogy ettől a pillanattól az első osztályról átköltözünk a második osztályra, és itt már fizetős a dolog. Ez az a pillanat, amikor megteremted magadnak az anyagi forrásokat. Két út áll ilyenkor egy fiatalember előtt: vagy kollégák lesztek, azaz árusítani kezded a kábítószert, vagy lopsz. Lopni kezdtem. A szüleimtől, a nagyszüleimtől, a barátaimtól, azok szüleitől – és így finanszírozni lehetett a drogot. Amikor eljön az idő, hogy nem nagyon lehet 100–150 dolláros „anyagokra” pénzt lopni otthonról, felvetődik a kérdés: mit tegyek. Egy holland úriember megismertette velünk a ketamint. Ez az állatgyógyászatban használatos altatószer, nagyobb testű kutyákat, szarvasmarhákat vagy sertéseket altatnak el vele. Annak idején egyszerűen ott volt a polcokon. Egy tetovált, piercinges gyermeknek biztosan nem adtak volna – viszont Pista bácsi vagy Mariska néni némi anyagi juttatás fejében vagy csupa szimpátiából kapott ketamint, ha bement az állatpatikába. Olyan anyagról van szó, amely nem csak a májat és vesét terheli meg, hanem rendkívüli módon kikészíti az agyat. A ketamin volt az életünk, bárhová mentünk, mindig volt nálunk, mert könnyen be lehetett szerezni, és olcsó volt. 2001-ig ez volt az életem. Július végén, augusztus elején minden évben tartottak Kolozsvárott egy fesztivált, ahová az elektronikuszene-őrültek népes tábora ellátogatott. Abban az esztendőben is úgy indultunk el, hogy volt nálunk kb. fél hátizsáknyi „anyag” és némi zsebpénz. A holland haverral futottunk össze Kolozsváron, s amikor már „anyag” nélkül maradtunk, azt mondta, első osztályú kolumbiai kokain van nála, de egy fogadáshoz köti, hogy szívhatunk-e belőle vagy sem. A fogadás abból állt, hogy kimértünk egyméternyi három milliméter vastag és két milliméter magas csík ketolint, ami 7,5–8 gramm lehetett. Ahhoz, hogy egy ló elaludjon, és többé fel se keljen, 2,5–3 gramm szükséges. Bevállaltam, megnyertük a fogadást. Öröm, taps, kokain, buli. Nem telt el tíz perc, „padlót fogtam”, eldőltem. A drogosnak nincsenek barátai, utólag tudtam meg, hogy kb. négy perc alatt hagyott ott mindenki. Egyetlen lánynak, aki nem tartozott a drogos körbe, és akivel egy órával azelőtt találkoztam – negyedéves orvostanhallgató – volt annyi lélekjelenléte, hogy két szívószálat feldugott az orromon keresztül a homloküregembe, és kb. tizenöt milliliter langyos vízzel kimosta. Ha ő azt nem teszi meg, akkor én meghalok. Amikor magamhoz tértem, azt láttam, egy gyönyörű kéz nyúl felém, ő volt Gyöngyi, a lány, akinek az életemet köszönhetem. Leültetett az asztalhoz, és megkérdezte: kell ez neked? Aznap este vonatra ültem, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy a tizenhárom órás vonatozás tíz percnek tűnt. Akkor döntöttem el, hogy pontot teszek a dolog végére.

– Hazaérve bementem a szobámba, minden maradék anyagot és kelléket elővettem a dugihelyekről, és letettem édesanyám elé. Színt vallottam. Fura dolgot véltem felfedezni a tekintetében: megkönnyebbülést, fájdalmat, féltést. Megkönnyebbült, mert végre választ kapott a kérdésekre, hogy miért viselkedem úgy, és miért nézek ki úgy, ahogy. A fájdalma nem abból fakadt, hogy négy éven keresztül hazudtam, átvertem és megloptam, hanem abból, hogy hol tévedett. Nem ő tévedett! Én tévedtem, és ezt be kellett ismernem. 2014-et írunk, és Romániának nincs egy addiktológiai intézete, ahol kimondottan szenvedélybetegekkel, drogfüggőkkel, alkoholistákkal, szerencsejáték- és szexfüggőkkel stb. foglalkoznak. 2001-ben még ennyire sem álltunk, mert most néhol a pszichiátriákon léteznek addiktológiai szakosztályok, de a szakszemélyzet most sem kielégítő. 2001-ben azt mondtam magamnak: ha kemény vagy, megcsinálod egyedül. Megkér­tem nevelőapámat és két ismerősét, vigyenek ki minden bútort a szobámból, és deszkázzák be az ablakot. Kértem hetven liter vizet és negyven kilogramm cukrot. Öt napig magamra zárattam az ajtót. Öt nap után nyolc törött ujjal, egy csuklórepedéssel, hét vágással a jobb kézfejemen, koponyaalapi töréssel és leszakadt szemöldökkel kopogtattam, hogy nyissák ki az ajtót. A testem és a lelkem annyira kívánta a cuccot, hogy fájdalmamban a vasbetonfalat ütöttem és fejeltem, de öt nap alatt „lejöttem az anyagról”. Gyógyszer és megfelelő szaksegítség nélkül négy év után „lejönni az anyagról” egyet jelent a pszichikai öngyilkossággal. Nagyon kegyetlen időszak kezdődött, mindenkibe belekötöttem, aki csúnyán nézett rám, embereket ütöttem meg az utcán, sőt, egy alkalommal rendőrökkel is verekedtem. Hogy miért nem kerültem börtönbe? A sepsiszentgyörgyi pszichiátriára vittek. Kiderült, hogy nem tudathasadásban szenvedek, de olyan mértékű pánikbetegséget „szedtem fel”, ami a szakkönyvek szerint gyógyíthatatlan. Következett másfél év mély depresszió, a szobám volt az otthonom, a mennyezet a legjobb barátom. Azt néztem, vele beszélgettem. Rájöttem: segítséget kell kérnem.

– Ekkor találkoztam egy számomra kedves személlyel, egy klinikai pszichológussal. Első találkozásunk kicsit „viharosra” sikeredett, ugyanis olyan kényszerképzetem volt, hogy a hárommal osztható számok visszahúznak engem. Amikor beléptem a harmadik emeleti panellakásba, észrevettem, hogy a sporttévén hat gomb van, ezért megfogtam, és kidobtam az ablakon. A pszichológus megkérdezte: fiatalember, lenyugodott? Az első beszélgetés után azt mondta édesanyámnak, még egy alkalommal fogad, hogy hipnoterápia segítségével nézze meg, mi a helyzet velem, de egyelőre reménytelen az eset. Két napra rá megtörtént a hipnoterápia. Ek­kor azt mondta édesanyámnak: ha beledöglök, akkor is embert faragok a fiadból, mert ilyen lélekképpel még nem találkoztam. Két és fél évbe telt, hetente négyszer látogattam. Kilencven százalék lehetett a szint, amikor úgy éreztem, visszaesem, de akkor jött az állatorvos nagybátyám, megfogott, beültetett az autóba, és elvitt Tölgyesre a pszichiátriai intézetbe. Miután végigkísért a folyosókon, az osztályvezető főorvos csak annyit mondott: a pszichoterápia a gyógyszer, a pszichiáter egy mankó. Ha meg akar gyógyulni, meg fog, ha nem, akkor a 27. szoba az öné. Hazafelé elgondolkodtam a látottakon, és azt mondtam: meg fogok gyógyulni. Fél év alatt talpra álltam, de amikor az addig szedett hat gyógyszerből eljutottam oda, hogy az utolsó, a hormonpótló adagját csökkentettem, újra kezdtem érezni a tüneteket. Megijedtem, konzultációt kértem, itthon nem találtak rá magyarázatot, Marosvásárhelyen a kivizsgálás után annyit mondott a doki: a cukorbetegeknek az inzulin, magának a seroxat. Ba­rátkozzon meg vele, mert a kábítószerek annyi­ra tönkretették az agyműködését, hogy soha nem indul be ennek a hormonnak a termelődése. Lassan tizenhárom éve ennek, nincsenek mellékhatásai, viszont ha két napig nem szedem, zsibbad az arcom, változik a látásom. Miért van ez? Mert drogoztam, olyan kémiai anyagokat vettem be, amiket nem kellett volna. A tizenkettedik osztályt el is kezdtem, de nem tudtam befejezni. Egyetlen választásom maradt, az esti iskola. Két év után 9,72-es általánossal érettségiztem.

– Huszonhárom-huszonnégy évesen ismét fel kellett tennem magamnak a kérdést: merre tovább? Akkor döntöttem el, hogy megpróbálom az alappszichológiával. Hogy miért? Ha valaki átmegy azon, amin én, és beletartozik abba a 2,7–2,8 százalékba, aki tíz év után is tiszta tud maradni, akkor kutya kötelessége másokon segíteni. Három év után záróvizsgát tettem, és akkor jött a bökkenő. Az egész országban nincs addiktológiai mesteri képzés. Mivel csak Svájcban tudtam volna mesterizni, de ahhoz nem volt pénzem, maradt a kísérleti pszichológia. A mesterképzés után eldöntöttem, bármi legyen is, összehozok egy addiktológiai központot. Nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy ha államilag nem, akkor magánerőből, EU-s pénzekből sikerül.

(Lejegyezte: Iochom István - Háromszék)