 Özv. Erőss Jánosné (Fotó: Hering József) |
Özv. Erőss Jánosné, Erzsébet asszony 1931-ben született Csíkmenaságban, matematikatanárként dolgozott – amikor éppen hagyták a megszállók – a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és más tanintézetekben. A most nyolcvan éves székely asszony az idén január végén, csikorgó hidegben, vonaton utazott el Sepsiszentgyörgyről Csíkszeredába, és kérte vissza azt a magyar állampolgárságot, amelynek kislány korában egyszer már birtokosa volt. Azt mondja, többet már nem utazik el Magyarországra, semmit nem kér az anyaországtól, csak azt, hogy magyar állampolgárként halhasson meg.
 Erőss János magyar katona 1944-ben (Fotó: Kolozsvári Fotófilm) |
Erőss Jánosnét sepsiszentgyörgyi otthonában telefonon hívtuk föl, és arról beszélgettünk vele, hogy milyen érzés lesz nemsokára újra magyar állampolgárnak lenni:
Felemelő, megható érzés volt belépni a csíkszeredai magyar konzulátus épületébe, mert a hivatalnokok emberségesen, barátságosan fogadtak, s még azért is elnézést kértek, hogy körülbelül tíz percet várakoznom kellett, amíg rám került a sor. Az ilyesmihez nincs hozzászokva az anyaország határain túl élő magyar, vagy úgy is mondhatnám, hogy elszoktunk tőle - mondja elöljáróban a nyolcvan éves székely asszony.
- Tanárnő, mi ösztökélte önt arra, hogy kérje a magyar állampolgárságot?
- Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy mi, erdélyi magyarok is visszaigényelhetjük a magyar állampolgárságot, amely nekem hét évtizeddel ezelőtt már egyszer megvolt. Életem legszebb és legmaradandóbb élménye Észak-Erdély visszatérése volt 1940-ben.
- Hol és hogyan érte meg a Magyar Királyi Honvédség bevonulását?
- Kilenc éves kislány voltam, amikor 1940-ben életemben először láttam magyar katonát Csíkszentmártonban. Édesapám és a bátyám a szülőfalumból, Csíkmenaságból a bevonuló magyar katonák üdvözlésére bementek Csíkszeredába, míg édesanyám és én egy nappal később a hozzánk közelebbi járási központba, Csíkszentmártonba mentünk fogadni a honvédeket. Rengeteg ember gyűlt össze Csíkszentmártonban, mindenhonnan jöttek teherautón, biciklin és gyalog. Valóságos virágszőnyegen lépkedtek a faluba bevonuló honvédek, akiket a szép fiatal csíki székely lányok szinte lecsókoltak a katonai járművekről. Az édesanyám is megkínált egy katonát a magunkkal vitt kürtőskaláccsal. Közben megkérdeztem az édesanyámat: Ezután már nem kell elfutnunk a katonák elől? Meghallotta ezt a katona, mire az elérzékenyült harcos arcán lepergett egy könnycsepp, és ezt mondta: Kislány, neked a magyar katonától sosem kell félned.
 Honvédeink ünneplése Sepsiszentgyörgyön 1940-ben (Fotó: Archív) |
- Ha jól értem, korábban voltak helyzetek, amikor önnek félnie kellett a katonáktól.
- Igen, a román katonáktól, mert én korábban magyar katonát sosem láttam. A Honvédség 1940-es bevonulása előtt a mi falunkban, Csíkmenaságban, s gondolom, másutt is, a hatósági végre- és adóbehajtók fegyveres román katona kíséretében látogatták meg a magyar lakosokat. Mi, gyermekek a falu különböző pontjain, így a faluvégén is játszottunk, s amikor megláttuk a román katonák kíséretében közeledő hatósági személyeket, gyorsan hazafutottunk és figyelmeztettük a felnőtteket. A szüleink erre mentették, amit lehetett, bezártak ajtót, kaput. Ott, Csíkszentmártonban gyermekfejjel hirtelen ez jutott eszembe, amikor megláttam azt a sok magyar katonát.
- Gyermekkorában volt-e még más élménye is a román hatalom képviselőivel való találkozásokról?
- Amikor hétéves koromban bekerültem az iskolába, a többi székely gyermekhez hasonlóan én sem tudtam románul. Ültünk az osztályteremben, s a valahonnan Csíkmenaságba küldött román tanító csak mondta, mondta a magáét az általunk nem értett nyelven. Nekünk viszont egy szót sem volt szabad kiejtenünk magyarul. Az órák közötti szünetekben azonban játszottunk, és természetesen felszabadultan magyarul beszélgettünk és kiabáltunk. A román tanítók a szünetben azt figyelték, hogy játék közben melyik magyar gyermek beszél és kiabál a leghangosabban. A kiszemelt gyermekeket becsengetéskor aztán külön sorba állították, és a román tanárok vonalzóval egyenként a körmükre vágtak. Én is kaptam ilyen körmöst, amiért magyarul beszéltem.
- A bevonulás utáni időszakban hogyan viszonyultak önökhöz a magyar katonák?
- Sajnos nem tartott sokáig a magyar világ, de, amint már mondtam, a honvédek bevonulása 1940-ben életem legszebb élménye volt. Azért is volt olyan szép, mert nem csak mi fogadtuk lelkesen a magyar katonákat, hanem ők is pontosan olyan szeretettel jöttek hozzánk. Nem volt az, hogy lenéztek, vagy kegyet gyakorolva érkeztek volna a falvainkba, városainkba, hanem testvéri szeretettel jöttek hozzánk.
- Tehát nem igaz az a román és bizonyos, úgymond, magyarok által terjesztett állítás, miszerint a bevonuló honvédek basáskodtak a székelyek fölött?
- Ez egyáltalán nem igaz. A mi falunk, Csíkmenaság hegyes vidéken van, s ezért a Magyar Honvédség állandóan harcászati gyakorlatokat tartott a vidékünkön, ám a katonák mindig a legnagyobb tisztelettel és emberséggel beszéltek velünk. Ezért volt nekünk olyan fájdalmas és érthetetlen a 2004. december 5-ei anyaországi népszavazás a kettős állampolgárságról. A mai anyaországi magyarok tekintélyes része akkor kimutatta, hogy ránk nincs szükségük. Számomra ezért is volt olyan felemelő érzés, hogy a csíkszeredai magyar konzulátuson kérhettem vissza a magyar állampolgárságomat. Nem kérek én már semmit az anyaországi magyaroktól, a Magyar Államtól, csupán azt, hogy fogadjon be állampolgárának. Magyar állampolgárként szeretnék meghalni.
Hering József – Kuruc.info
