Olvasó: Toroczkai hangember, sajnáltatja magát
2007-11-02. 18:05

Most, hogy az ellenállás hete lezajlott, rendezhetjük kissé sorainkat, és a harc idején tiltott belső vitáknak is helyet adhatna a Kuruc.info. Véleményem szerint azért vagyunk kevesen, mert az emberek gyávák, ráadásul mindenki csak riogat a rendőrterrorral, még Önök is. Pedig múltkor megírták, hogy valójában hazánkban egyetlen politikai fogoly sincs már (ld. ott: Ki fogja a következményekért vállalni a felelősséget? alcímnél - a szerk. megj.).

Toroczkai László szeret leginkább mártírnak tűnni, erősen eltúlozva a vele történteket. Harcos fényképeket tetet közzé magáról, most meg „Folytassuk az ellenállást!” címmel tesz közzé felhívást, miközben példát erre nem mutatott, csak jól hangzó szavak vannak. Vagy az lenne a „harcos ellenállás”, hogy leül a rendőrsorfal elé, majd békésen elviteti magát, mint tette azt 22-én? Ennél még a kordonbontó Orbán is keményebb volt, bár ő utóbb kissé következetlenül elhatárolódott a polgári engedetlenségtől (ld. hídblokád), de hát Toroczkai se volt ott az Erzsébet hídon...

Az utolsó csepp a pohárban a Magyar Jelen e heti számában megjelent vezércikke volt. Alább idézek belőle, dőlttel és zárójelben kommentálva.

„Aztán megkezdődött az oszlatás, lefújtak könnygázzal (Kit nem?), egy sorfal mögül kinyúló kar gumibottal vagy tonfával kezdett minket ütni (Tehát Toroczkait nem, különben úgy fogalmazna, ebben biztosak lehetünk.), s ekkor történt a világhálón elterjedt fogkiverésem esete is, ami egészen pontosan azt jelentette, hogy az oszlatás során egy pajzzsal véletlenül állba vágtak, de ez benne van a pakliban. (Na ez a legnagyobb csúsztatás. Nem verték ki a fogát, ezt tudom. Persze nem is mondja ezt, de nem is cáfolja, csak beidézi, hogy mi terjedt. Olvassuk csak el még egyszer!) Aztán vezényszó hangzott, s név szerint kiemeltek, bilincsbe vertek (A drámai kifejezést írói túlzásként elfogadom.), majd elvittek. 72 óra alatt a pszichikai nyomásgyakorlás számos elképzelhető műfaját átéltem (Na jó, persze, ez azért nem amcsi fogolykínzás!), miközben attól tartva, hogy kiszabadítanak bajtársaim – ide-oda szállítgattak a Gyorskocsi utcából összesen öt épületen át egészen a szekszárdi kapitányság fogdájáig. (Még a végén szégyellje magát a Kuruc.info, mely érted megmozdított sokakat!) A parancsokat velem kapcsolatban a robotzsaruk mindvégig a budapesti rendőrfőkapitánytól kapták, hogy őt kik utasíthatták, azt sejthetjük. (Szerintem ennél feljebb ilyen piti üggyel nem foglalkoznak, működik a rendszerük anélkül is.) Tízszer adtak át egymásnak különböző rendőri egységek, s közben mindig levetkőztettek és megmotoztak. (Ezt mondjuk információ hiányában nehezen tudom cáfolni, de hát a bürokráciába belefér.) A mocskos cellákról, vécékről, higiéniáról nem írok (Ezáltal mégis írt.), azt úgyis gondolhatják. (Ez a legnagyobb baja egy „megkínzott” forradalmárnak, hogy nem háromcsillagos a kényelem?) Nyilván sokkal könnyebb lett volna elviselnem a bilincseket, ha nem vagyok felelős a hat hónapos kislányomért is (Most meg ez a megható szöveg! Lehet játszani a felelős apát, aki nem hagyhatja három napra magára a családját, de akkor ne akarjon az ellenállás vezére lenni! Budaházy és felesége sem nyavajog...), mindazonáltal a bizonytalanság volt a legrosszabb az egészben, hiszen sokszor azt sem tudtam hová visznek, és meddig tart a rabságom. (Pedig nincs itt semmi bizonytalanság, ezt ő is tudhatja: 12 óra után biztos volt, hogy őrizetbe vették, ami hétfő esti lefogásától számítva 72 óráig tarthat. Addig ki kell bírni a semmittevést, addig megszületik a bírói ítélet. Ekkora médiakereszttűzben, mártírrá válni ennyi időért nem nagy feladat szerintem.) Aztán 3 nap után Budapesten bíróság elé állítottak, amelyre egy sötét konzervdobozban szállítottak egyenesen Szekszárdról, rögzítő bilincsben, úgyhogy mozdulni sem tudtam, s oda-vissza gurultam a földön, fejemet vertem a falba a közel három órás út alatt. (Na ez a csúcs! Túl sok akciófilmet nézhetett, ha ilyet álmodott. A rabomobilban nincs fényesség, de sötét sem, sőt előre még ki is lehet látni az útra. Van pad, a kezét pedig mindenkinek bilincsben tartják, ez szabály.) A velem történtek felsorolását nem folytatom (Merthogy nem is lehetne, ugyanis vége, itt a nyilvános tárgyalás következik.), megfogadtam ugyanis, hogy nem panaszkodom (Nem?), nem okozom örömet ellenségeinknek és nem tántorítom el rémtörténetekkel a hazafiakat a további ellenállástól (Pedig sikerült.), különben is, ami nem öl meg, az erősebbé tesz – tartja a mondás. (De minek erősnek lenni, ha nincs is igazi ellenállás? Mindazonáltal amennyiben mindez nem színészkedés, önsajnáltatás, akkor van hova erősítenie...)”

Kelemen László