Barátaim, a huligánok
2006-11-04. 13:37
A Magyar Nemzet című fideszes pártnapilap a forradalmárokhoz írott alábbi levél publikálását megtagadta, noha a szerző rendszeres szerzőjük. Hálás köszönettel közöljük az írást.
"Huligánok" |
Barátaim, a huligánok
Képzeljük el, barátaim, a görög sereget a mürmidónok nélkül Trójánál. Képzeljük el Dáriust a Halhatatlanok nélkül. Képzeljük el Mátyást a Fekete Sereg nélkül. Ötvenhatot, pesti srácok nélkül.
Elképzelhetetlen.
Képzeljük el, hogyan lehetne leváltani egy hazaáruló, hazug és korrupt kormányt Magyarországon 2006-ban, fizikai erő nélkül. Ez már elképzelhető. Sehogy.
Békésen tüntetni, bocsásson meg a világ, olyan, mint a szüzességért orgiát rendezni.
Huligánok… zavargók… provokátorok… csőcselék…
Ha választani kell, barátaim, társaim és véreim: ez az én népem. Az én népem az, amely nem hagyja magát megalázni, szembehazudni, kifosztani. Az én népem fegyvert, követ, kardot, molotov-koktélt ragad – mikor, ami akad. Negyvennyolcban, ötvenhatban, kétezerhatban. Abban a pillanatban, ahogy magyar zászlót lenget, és szembeszáll a gyűlölt, és hitelét vesztett hatalommal, az elnyomással: nem huligán, nincs kedvenc focicsapata, és nem zavarog: teszi a dolgát. Akkor is, ha lecsukják, ha fejbe lövik, ha kiközösítik: mert más választása nincsen.
„Ki szabadságát védve, érte elesik/
történjen bárhol,/
testvér mind velem./
Vér szerint,/
a kiontott vér szerint.”
Ezt írta ’56-ban egy bolgár költő. Változott valami azóta?!
Egy skót szabadságharcos másként fogalmazott: „Mindannyian meghalunk. De nem mindannyian élünk igazán”.
Gondoljunk erre, feleim. Mielőtt azt mondanánk a pesti utcákat ismét vérükkel vörösre festő srácokra, hogy huligánok, és zavargók.
Kényelmetlenek, hát persze. A hatalomnak, a hatalomra számítóknak egyaránt. De ez a nép – és ez a nép egészségesebb része. A forradalom, bármilyen forradalom, amely megérdemli ezt a nevet – ezzel jár. Kopaszok, vagy sem, futballszurkolók vagy sem, politikai meggyőződéstő függetlenül, ők vitték, ők viszik vásárra bőrüket: Magyarországért. Magyar zászlókkal vállukon.
Ötvenhatban ők voltak a csőcselék. Negyvennyolcban ők voltak a rebellisek. Ma őket ünnepelnék – ha éppen nem lőnének közéjük.
A szomorú nem az, hogy nincsenek elegen. A szomorú nemcsak az, hogy nem elég erősek. Ami igazán tragikus az, ahogyan saját táboruk, saját embereik, az ország jobb oldala is megtagadja, kitagadja, sorsukra hagyja őket.
Bőrfejűek… huligánok… maszkkal és kapucnikkal…
Azért megkérdeznék egy-két józan embert: hogyan lehet elviselni a könnygázfelhőt, ha nem takarod el az orrodat? És hogyan lehet megúszni a másnapi előállítást, ha nem takarod el az arcodat?
Maszkok és kapucnik… Na és a pajzs, és a védősisak? Vagy az csak rendőröknek dukál?
Karhatalmiaknak, akik kivétel nélkül „belebotlanak” az utcán fekvő emberbe?
A békés tüntetés, amilyen falsul hangzik, ugyanolyan falsul ért véget. Hiszen teljesen mindegy, mi történik: az utcán járó embert, ha éppen nem hordoz másfél méteres szegfűt, így is, úgy is megverik.
Letartóztatják, elviszik, de legalábbis megfélemlítik. Teljesen mindegy, hány virágcsokorral kezében megy koszorúzni – a Hatalom amúgy is Molotov-koktélt lát a virágok helyén. És teljesen mindegy, mennyire pacifista, önmegadó, és kompromisszumképes a tüntető – az egészért amúgy is a jobboldal, személyesen Orbán Viktor, és a fasiszta csőcselék a felelős, akiket következmények nélkül szét lehet verni.
Mennyivel jobb futni, menekülni és Gandhit játszani Budapesten, barátaim, mint egyenes gerinccel felállni, ahogyan néhányan, a kevesebbek tették? Semmivel sem. A különbség csak annyi, hogy térden állva, vagy felszegett fejjel vernek bilincsbe.
Persze, ez nem kevés.
És persze, mondhatnánk azt is, könnyű nekem, könnyű nekünk, a határ túloldaláról, Erdélyből beszélni. Könnyű, mert nem mi visszük vásárra a bőrünket.
Pedig dehogynem… Mert nekünk csak ennyi maradt. Egy valaha volt anyaország, amely éppúgy fáj, mint a levágott végtag. És – mert ilyen az ember – nem szűnik meg reménykedni senki, hogy mégiscsak hazatér a tékozló apa. December ötödikét lenyeltük, elfogadtuk. A választásokat lenyeltük, elfogadtuk. A magyarveréseket övező magyar kormányzati meghunyászkodást lenyeltük, elfogadtuk.
És most még ezt is?! Lassan már csak a „huligánokban” bízunk…
És bíznunk kell, mert olyan nincs, hogy ez a kicsi ország elveszik, átalakul, ebek harmincadjára jut.
Valakikért égnek még a gyertyák – ötvenhat csak ötven éve volt -, és lenni kell valami isteni szándéknak abban, hogy létezünk, létezik még gerinces, magyar nép. Ha kopaszon, kapucnisan, erőszakosan, akkor úgy. Ahogyan a világ megköveteli.
Egyebünk már úgysem nagyon maradt. Az önbecsülésünket ne hagyjuk. Az erkölcs, a magunkról alkotott belső kép nem politikai korrektség kérdése.
Ezért, mielőtt minden veszne: hajrá, még egyszer, és nem utoljára. Hajrá magyarok. Hajrá Magyarország.
Hajrá, barátaim, ti „huligánok”!
György Attila
Erdély, 2006. november 4.
Kuruc.info |
