Pokol Bélának a mai Magyar Nemzetben megjelent és az Interneten egyedül nálunk olvasható (saját szkennelés) cikkének alapgondolata az, hogy igenis teljesen természetes az, hogy a cigányokkal kapcsolatban az emberek a saját, az egész fajtával kapcsolatos tapasztalataikból indulnak ki, valamint az, hogy igazán az a legcélravezetőbb módszer, ha az olyan helyeken, ahol a cigányok bűnöznek, igenis el kell tekinteni a „minden ember egyenlő” megközelítéstől, és igenis nyugodtan lehet származási alapon alkalmazni pl. a „nem engedek be cigányt” gyakorlatot.
Bár az írás nem mentes a jogi bikkfanyelvtől, még a jogban nem (annyira) járatosak számára is érthető. Az általa hivatkozott anyagot (Varga Károly: Mindkét félnek igaza van) anno, 5-én, nem hoztuk le, mivel nem tartottuk túl jónak; ezt most, a teljesség kedvéért, a Függelékben megtalálják olvasóink.
Magánszféra és egyenlő bánásmód
A kisebbségeknél a panaszok elbírálásakor az adott település tapasztalataiból kell kiindulni
Varga Károly Mindkét félnek igaza van című vitacikkében (MN, augusztus 5.) a Morálelméleti vizsgálódások című könyvemet tévesen jogtudományi jellegűnek fogta fel. Tényleg van itt jogtudományi vetület is, és talán most ennek középpontba állítása mélyebb bepillantást enged a szélesebb közvéleménynek az egyenlő bánásmód jogi előírásának problémáiba.
Az egyenlő bánásmód jogilag kötelezővé tett és milliós bírságokkal szankcionált előírása abban a morálfilozófiai köntösben bukkant fel az Egyesült Államokban az 1960-70-es években, amely a morális értékeket egyetlen értékre, az igazságosságra szűkítette, és azt is tovább korlátozta azzal, hogy megtiltotta a különbözőség észlelését az emberek közötti viszonyban. A morálelmeleti megfogalmazás után azonban a politikai mozgalmak jogi részlegei bírói perek tucatjaiban harcolva politikai céljaik eléréséért fokozatosan olyan bírói gyakorlatot és jogi érveléseket tudtak kialakítani, amelyek az eredetileg morális-politikai érveket jogi érvekké változtatták át. Ezzel létrejött a „perlési politizálás", a politikai harcok bírói tárgyalótermekben való megvívása, amely az 1960-as évek végétől a teljes amerikai jogrendszert és a bírói kart fokozatosan átpolitizálta. Ennek menetében a perléseket az egyszerű törvények helyett egyre inkább az alkotmányos alapjogokra kezdték alapozni, amelyeket a jogi szakértőik segítségével politikai céljaiknak megfelelő irányokba tágítva lényegében a teljes jogrendszert a háttérbe tolták.
A bennünket most érdeklő egyenlő bánásmód kötelezettsége az igazságosság szűkített formájából három, más viszonylatban már használt jogelv módosításával és összevegyítésével jött létre. Mind a háromnál lényeges, hogy ezek az egyes állampolgár és az államhatalom közötti viszonyban keletkeztek a felvilágosodás eszmekörében az 1700-as évek végéig, és a legnagyobb vívmányoknak voltak tekinthetők az egyes ember államhatalommal szembeni védelmében. E három jogi előírás volt a törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme és a kollektív bűnösség tilalmának elve. Az első a teljes jogrendszer viszonyában megtiltotta az államhatalomnak, hogy különbséget tegyen az emberek között a jogi eljárások menetében származásuk, vallásuk, nemük stb. alapján. A második, az ártatlanság vélelme az egyes embert az államhatalommal szemben a büntetőeljárásokban védte. Az államhatalomnak elég nyomozója, rendőre és más eszköze van arra, hogy egy betörés elbírálásánál egészen addig kénytelen legyen ártatlanként kezelni az akár már tucatszor korábban betörésért elítélt gyanúsítottat, amíg a mostani elítéléséhez elegendő bizonyítékot tud begyűjteni. Az adott esetben ugyanis lehetséges, hogy mégsem ő volt a bűncselekmény elkövetője, noha az elkövetéstől alig néhány méterre találták meg. Az ártatlanság vélelme az egyes embernek és az államhatalomnak ezt az információkban és eszközökben meglévő erőkülönbségét veszi alapul, és az erősebb helyzetben levő államot fokozott terhek vállalására kötelezi. Végül a kollektív bűnösség tilalma az elmúlt évszázadban rendszerint a különböző államok egymás közötti viszonyában a nemzetközi jogban merült fel, amely tiltotta egy győztes, vagy valamilyen módon fölénybe került államnak, hogy a legyőzött állam, nép, népcsoport tagjait kollektív büntetéssel sújtsa, például tömeges áttelepítéssel, tömeges jogfosztással stb. éljen velük szemben.
Az egyenlő bánásmód jogi kötelezettséggé formálva ezt a három elvet vitte át a magánfelek közötti viszonyokra. A törvény előtti egyenlőség követelménye így a „mindenki mindenki előtti egyenlősége" követelményévé vált, egyesülve a kollektív megítélés tilalmával. E kettő egyesülve pedig úgy hangzik, hogy mindenkit egyénileg, a kollektívájához tartozók esetleges előzetes bűneitől, tetteitől eltekintve kell kezelni. Az ártatlanság vélelme pedig a másik oldalról — kiterjesztve ezt az elvet az állami bíróságok előtti eljárásokról a magánfelek közötti érintkezésekre — megtiltja a magánembernek, hogy a vele szemben állóról rosszat feltételezzen a kollektívája (például etnikuma) többi tagjának esetleges tömeges előzetes bűntettei miatt. Ezek a tágítások és jogelvkiterjesztések az állami szféráról a magánfelek közötti viszonyokra észrevétlenül mentek végbe, és az említett elvek nemes hangzása és pozitív történelmi szerepük biztosította a kritika alóli mentességüket az új dimenzióban is. Hisz ki vitatná a törvény előtti egyenlőséget, az ártatlanság vélelmét és a kollektív bűnösség tilalmát?! Az eredeti „állam kontra egyes ember" viszonyokban ezek tényleg a legfontosabbak, azonban a magánfelek közötti viszonyokba áttevődve már egyáltalán nem magától értetődőek. Ugyanis az államapparátusnak elég embere, rendőre, pénze van arra, hogy alaposan megvizsgáljon minden esetet egyénekre lebontva, és egy betörésnél például ne csak összeszedje a közelben lakó notórius betörőket és az egyikükből kipréselje a beismerést. De ha egy magánemberre is azt a terhet rovom, hogy törjenek be boltjába, verekedjenek vendéglőjében stb. heti rendszerességgel ugyanannak a kollektívának a tagjai, de ő nem léphet fel a kollektívával szemben általánosságban (például kitiltássál a boltjából, vendéglőjéből) akkor egy magánembert tettem védtelenné, és feltehetően ellehetetlenítem e tevékenysége további folytatását. Összességében pedig ezen az úton az átfogó közösségek védekezőképessége kerül veszélybe.
Az ártatlanság vélelmével ugyanez a helyzet. Az államapparátus rendőrei, ügyészei és bírói elég eszközzel rendelkeznek arra, hogy mindenkit egyénileg bíráljanak el, és zárójelbe tegyék az egyes kollektívákhoz tartozásból eredő előzetes tapasztalataikat, amelyek nagyon is megkérdőjeleznék a konkrét gyanúsított ártatlanságát, de magánemberek milliói mindig csak néhány előzetes tapasztalatból általánosítanak, és ez mindig kollektívák alá besorolást jelent. Ha rövid időn belül egy faluban szőke és kék szemű betörők tevékenykednek sorozatban, és válik ez ismertté, akkor minden normális ember össze fog rezzenni, ha házába ismeretlen szőke és kék szemű ember csönget be, és jól teszi, ha nem engedi be. A természetes emberi észt kellene átformálni, hogy megfeleljünk az egyénileg egyenlő bánásmód jogi parancsának, és tényleg betartsuk mindennapi érintkezéseinkben a kollektív általánosítás tilalmát, és mindenkor az ártatlanság vélelmével éljünk. Úgy hozták létre 2003-ban nálunk az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, majd később az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, hogy ezeket a jogelv-kitágításokat és torzításokat nem is észlelték. Ez is alaposan hozzájárult a közrendvédelemben tapasztalható lebénuláshoz, ami néha már egész országrészekben polgárháborús helyzeteket teremt. Érdemes emlékezni rá, hogy a „cigánybűnözést" kiáltó miskolci rendőrkapitány miniszteri megbüntetése után az összes politikai erő fellépett Miskolcon a védelmében, mert bőrükön érezték ennek abszurditását. Nos, hadd álljon itt egy törvénymódosító javaslat e törvényhez, mint a fenti elemzésem summája, és ha az Országgyűlésben ma is létrehozható ez az összefogás, akár hatályos joggá is válhat:
Ha az adott településen az előzetes tapasztalatok alapján a közvéleményben meghatározott nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók esetében fokozott bűnelkövetés valószínűség vált bevetté, a magánfelek közötti viszonyban e kisebbséghez tartozók vonatkozásban az egyenlő bánásmód követelményétől az (1) bekezdés alá tartozó viszonyokban el lehet tekinteni. Amennyiben a későbbi tapasztalatok alapján a közvéleményben már nem állapítható meg a jelzett kivétel indoka, az egyenlő bánásmód követelményétől váló eltérést azonnal meg kell szüntetni. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak az etnikai kisebbséghez tartozás esetén a panaszok elbírálásánál mindig az érintett település közvéleményének előzetes tapasztalataiból kell kiindulnia.
A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár
Függelék: a hivatkozott Varga Károly-cikk:
Mindkét félnek igaza van
Pokol Béla A tapasztalat nem előítélet című Magyar Nemzet-cikkében (július 28., 6. oldal) (Kuruc.info: ITT van) új jogtudományi könyve („Morálelméleti vizsgálódások. A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája”) egy frappáns alkalmazását villantotta fel. Arra a közvélekedést felborzoló tényre ad egyszerű józan ésszel is követhető, de tudományosan megalapozott magyarázatot, hogy a miskolci rendőrkapitány tavalyi bejelentése, miszerint tíz rablásból azon a héten mind a tizet cigányok követték el, miért vonta maga után azonnali elcsapatását. Értelmezésében a miskolci rendőrkapitány annak a hagyományos közmorált felváltó „műmorálnak” az áldozata, amely John Rawls és főként követői egyoldalú, csonka igazságosságelmélete alapján az egyenlő bánásmódot fetisizálja. Egyoldalú és csonka ugyanis annyiban, hogy míg eredetileg a görögöknél az igazságosság erénye úgy hangzott, hogy „egyenlőt az egyenlőnek, a különbözőnek a különbözőség mértéke szerint”, addig az új műmorál teoretikusai ezt úgy módosították, hogy megtiltották a különbözőség észlelését. „Ezzel a módosítással aztán a globális politikai hatalomban befolyásos csoportok révén ez úgy vált fokozatosan jogi előírássá a diszkriminációellenes törvényekben, hogy milliós büntetésekkel nézhet szembe, aki korábbi tapasztalatai alapján megkülönböztetéseket tesz a különböző embercsoportokhoz tartozás szerint… Nem nélkülöz némi iróniát, hogy miközben egész országrészekben nálunk, de a többi kelet-közép-európai országban is – milliók élnek a legnagyobb rettegésben mindennapjaikban és főként éjszakáikon a »rasszistázás« morálja által lebénított rendfenntartás hiánya miatt, addig ezek a morálfilozófusok és értelmiségi szubkultúrák ezt mint a tolerancia és a világszabadság megvalósulását élik meg” – írja Pokol Béla.
Nos, az irónia ugyan nem a legjobb kifejezés ide, de Pokol elevenre tapint. Egy ilyen legnagyobb rettegéssel telt éjszaka emléke tartja bennem is életben tétele igazságát. Pár hónapja Budapest egyik központi kerületében éjszaka kirabolták a lakásunkat. Az ajtórács leszerelésével behatoló négy betörő, akik helyszínelőknek adták ki magukat, betereltek a dolgozószobámba, és míg a többiek futkostak összevissza és iszonyú robajjal feltörték a vitrint, egyikük „jegyzőkönyvet” vett fel velem. Amikor kértem az igazolványát, ő csak távolról mutatott valami tokot, majd rám ripakodott, hogy örüljek, hogy nem bilincsel meg. (Az utánuk kihívott valódi rendőrök azzal vigasztaltak – miután milliósnál nagyobb kárt jegyzőkönyveztek –, hogy örülhetek bénult paszszivitásomnak, mert ha határozottabban lépek fel, talán meg is ölhettek volna.) A kapitányságon azután a kifejezés némi finomításával rögzítették az etnikai kategóriát, de egy hónap után értesítettek a nyomozás felfüggesztéséről (ami még öt évig nem végleges lezárás).
Szóval saját döbbenetes tapasztalatból is egyet kell értenem Pokol Bélával, amikor a közmorál elméleti eltüntetésének kritikájában a tengernyi kárt ránk zúdító egyoldalúság ellen harcol. De – ahogy erre e hozzászólás megírása előtti levelemben is felhívtam a figyelmét – ne álljon meg félúton. Ha már Rawlst és Gadamert idézi, mint a reálfolyamatok vezérlésében is részt vevő nagy elméletek felállítóit, akkor figyeljen fel Kurt Lewinre is (akit Einsteinnel és Adornóval együtt „Hitler ajándékozott Amerikának” – ahogy a Németországból elüldözött korszakos tudósokról tartotta a szólás), akinek és iskolájának is köszönhető a liberális Kennedykkel elindult és immár Barack Obamában csúcsosodó, kiegyensúlyozott négeremancipáció. Éspedig Lewinnek azzal a felismerésével, hogy a nemzedékeken keresztül üszkösödő kisebbségi vitában mindkét félnek igaza van. A feketék egy része tényleg „lusta és tolvaj”, de a rájuk kényszerített körülményekre épp ez az ő adaptív válaszuk. Tyúk és tojás. Erre a szemléleti áttörésre pedig a Lewin-iskolának megvolt a maga kidolgozott akciókutatási rendszere és kikísérletezett tréningprogramja. Ami – íme – eredményt hozott. (Amikor az 1970-es kutatóévem után tizenhét évvel újból eljutottam Amerikába, hökkenten észleltem a klímaváltozást az afroázsiai méltóság témájában.) A tapasztalatok bizonnyal hasznosíthatók a hazai cigánykérdés megoldásához is. A humántechnológiák is kipróbálva készen állnak az olyan vegyes akciókutatási tréningprogramokban, amelyeket az a kölcsönösen előbbre segítő és kiegyensúlyozó belátás segít, hogy mindkét félnek igaza van, csak ezeket az önálló igazakat kell egymással harmóniába hozni. (Aminek persze tapasztalatokon alapuló professzionális segítség nélkül nem túl magas a sikeresélye.)
Reméljük, hogy az új politika ebben a félrekezelt nemzetstratégiai témában is kitör a kátyúból, és – az amerikai etnikai problémák sikeres kezeléséhez hasonlóan – nálunk is záros határidőn belül valódi eredményeknek örvendhetnek mind a többségi, mind a kisebbségi nemzetrészek.
A szerző szociológus,
a Professzorok Batthyány Körének tagja
Bár az írás nem mentes a jogi bikkfanyelvtől, még a jogban nem (annyira) járatosak számára is érthető. Az általa hivatkozott anyagot (Varga Károly: Mindkét félnek igaza van) anno, 5-én, nem hoztuk le, mivel nem tartottuk túl jónak; ezt most, a teljesség kedvéért, a Függelékben megtalálják olvasóink.
Magánszféra és egyenlő bánásmód
A kisebbségeknél a panaszok elbírálásakor az adott település tapasztalataiból kell kiindulni
Varga Károly Mindkét félnek igaza van című vitacikkében (MN, augusztus 5.) a Morálelméleti vizsgálódások című könyvemet tévesen jogtudományi jellegűnek fogta fel. Tényleg van itt jogtudományi vetület is, és talán most ennek középpontba állítása mélyebb bepillantást enged a szélesebb közvéleménynek az egyenlő bánásmód jogi előírásának problémáiba.
Az egyenlő bánásmód jogilag kötelezővé tett és milliós bírságokkal szankcionált előírása abban a morálfilozófiai köntösben bukkant fel az Egyesült Államokban az 1960-70-es években, amely a morális értékeket egyetlen értékre, az igazságosságra szűkítette, és azt is tovább korlátozta azzal, hogy megtiltotta a különbözőség észlelését az emberek közötti viszonyban. A morálelmeleti megfogalmazás után azonban a politikai mozgalmak jogi részlegei bírói perek tucatjaiban harcolva politikai céljaik eléréséért fokozatosan olyan bírói gyakorlatot és jogi érveléseket tudtak kialakítani, amelyek az eredetileg morális-politikai érveket jogi érvekké változtatták át. Ezzel létrejött a „perlési politizálás", a politikai harcok bírói tárgyalótermekben való megvívása, amely az 1960-as évek végétől a teljes amerikai jogrendszert és a bírói kart fokozatosan átpolitizálta. Ennek menetében a perléseket az egyszerű törvények helyett egyre inkább az alkotmányos alapjogokra kezdték alapozni, amelyeket a jogi szakértőik segítségével politikai céljaiknak megfelelő irányokba tágítva lényegében a teljes jogrendszert a háttérbe tolták.
A bennünket most érdeklő egyenlő bánásmód kötelezettsége az igazságosság szűkített formájából három, más viszonylatban már használt jogelv módosításával és összevegyítésével jött létre. Mind a háromnál lényeges, hogy ezek az egyes állampolgár és az államhatalom közötti viszonyban keletkeztek a felvilágosodás eszmekörében az 1700-as évek végéig, és a legnagyobb vívmányoknak voltak tekinthetők az egyes ember államhatalommal szembeni védelmében. E három jogi előírás volt a törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme és a kollektív bűnösség tilalmának elve. Az első a teljes jogrendszer viszonyában megtiltotta az államhatalomnak, hogy különbséget tegyen az emberek között a jogi eljárások menetében származásuk, vallásuk, nemük stb. alapján. A második, az ártatlanság vélelme az egyes embert az államhatalommal szemben a büntetőeljárásokban védte. Az államhatalomnak elég nyomozója, rendőre és más eszköze van arra, hogy egy betörés elbírálásánál egészen addig kénytelen legyen ártatlanként kezelni az akár már tucatszor korábban betörésért elítélt gyanúsítottat, amíg a mostani elítéléséhez elegendő bizonyítékot tud begyűjteni. Az adott esetben ugyanis lehetséges, hogy mégsem ő volt a bűncselekmény elkövetője, noha az elkövetéstől alig néhány méterre találták meg. Az ártatlanság vélelme az egyes embernek és az államhatalomnak ezt az információkban és eszközökben meglévő erőkülönbségét veszi alapul, és az erősebb helyzetben levő államot fokozott terhek vállalására kötelezi. Végül a kollektív bűnösség tilalma az elmúlt évszázadban rendszerint a különböző államok egymás közötti viszonyában a nemzetközi jogban merült fel, amely tiltotta egy győztes, vagy valamilyen módon fölénybe került államnak, hogy a legyőzött állam, nép, népcsoport tagjait kollektív büntetéssel sújtsa, például tömeges áttelepítéssel, tömeges jogfosztással stb. éljen velük szemben.
Az egyenlő bánásmód jogi kötelezettséggé formálva ezt a három elvet vitte át a magánfelek közötti viszonyokra. A törvény előtti egyenlőség követelménye így a „mindenki mindenki előtti egyenlősége" követelményévé vált, egyesülve a kollektív megítélés tilalmával. E kettő egyesülve pedig úgy hangzik, hogy mindenkit egyénileg, a kollektívájához tartozók esetleges előzetes bűneitől, tetteitől eltekintve kell kezelni. Az ártatlanság vélelme pedig a másik oldalról — kiterjesztve ezt az elvet az állami bíróságok előtti eljárásokról a magánfelek közötti érintkezésekre — megtiltja a magánembernek, hogy a vele szemben állóról rosszat feltételezzen a kollektívája (például etnikuma) többi tagjának esetleges tömeges előzetes bűntettei miatt. Ezek a tágítások és jogelvkiterjesztések az állami szféráról a magánfelek közötti viszonyokra észrevétlenül mentek végbe, és az említett elvek nemes hangzása és pozitív történelmi szerepük biztosította a kritika alóli mentességüket az új dimenzióban is. Hisz ki vitatná a törvény előtti egyenlőséget, az ártatlanság vélelmét és a kollektív bűnösség tilalmát?! Az eredeti „állam kontra egyes ember" viszonyokban ezek tényleg a legfontosabbak, azonban a magánfelek közötti viszonyokba áttevődve már egyáltalán nem magától értetődőek. Ugyanis az államapparátusnak elég embere, rendőre, pénze van arra, hogy alaposan megvizsgáljon minden esetet egyénekre lebontva, és egy betörésnél például ne csak összeszedje a közelben lakó notórius betörőket és az egyikükből kipréselje a beismerést. De ha egy magánemberre is azt a terhet rovom, hogy törjenek be boltjába, verekedjenek vendéglőjében stb. heti rendszerességgel ugyanannak a kollektívának a tagjai, de ő nem léphet fel a kollektívával szemben általánosságban (például kitiltássál a boltjából, vendéglőjéből) akkor egy magánembert tettem védtelenné, és feltehetően ellehetetlenítem e tevékenysége további folytatását. Összességében pedig ezen az úton az átfogó közösségek védekezőképessége kerül veszélybe.
Az ártatlanság vélelmével ugyanez a helyzet. Az államapparátus rendőrei, ügyészei és bírói elég eszközzel rendelkeznek arra, hogy mindenkit egyénileg bíráljanak el, és zárójelbe tegyék az egyes kollektívákhoz tartozásból eredő előzetes tapasztalataikat, amelyek nagyon is megkérdőjeleznék a konkrét gyanúsított ártatlanságát, de magánemberek milliói mindig csak néhány előzetes tapasztalatból általánosítanak, és ez mindig kollektívák alá besorolást jelent. Ha rövid időn belül egy faluban szőke és kék szemű betörők tevékenykednek sorozatban, és válik ez ismertté, akkor minden normális ember össze fog rezzenni, ha házába ismeretlen szőke és kék szemű ember csönget be, és jól teszi, ha nem engedi be. A természetes emberi észt kellene átformálni, hogy megfeleljünk az egyénileg egyenlő bánásmód jogi parancsának, és tényleg betartsuk mindennapi érintkezéseinkben a kollektív általánosítás tilalmát, és mindenkor az ártatlanság vélelmével éljünk. Úgy hozták létre 2003-ban nálunk az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, majd később az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, hogy ezeket a jogelv-kitágításokat és torzításokat nem is észlelték. Ez is alaposan hozzájárult a közrendvédelemben tapasztalható lebénuláshoz, ami néha már egész országrészekben polgárháborús helyzeteket teremt. Érdemes emlékezni rá, hogy a „cigánybűnözést" kiáltó miskolci rendőrkapitány miniszteri megbüntetése után az összes politikai erő fellépett Miskolcon a védelmében, mert bőrükön érezték ennek abszurditását. Nos, hadd álljon itt egy törvénymódosító javaslat e törvényhez, mint a fenti elemzésem summája, és ha az Országgyűlésben ma is létrehozható ez az összefogás, akár hatályos joggá is válhat:
Ha az adott településen az előzetes tapasztalatok alapján a közvéleményben meghatározott nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók esetében fokozott bűnelkövetés valószínűség vált bevetté, a magánfelek közötti viszonyban e kisebbséghez tartozók vonatkozásban az egyenlő bánásmód követelményétől az (1) bekezdés alá tartozó viszonyokban el lehet tekinteni. Amennyiben a későbbi tapasztalatok alapján a közvéleményben már nem állapítható meg a jelzett kivétel indoka, az egyenlő bánásmód követelményétől váló eltérést azonnal meg kell szüntetni. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak az etnikai kisebbséghez tartozás esetén a panaszok elbírálásánál mindig az érintett település közvéleményének előzetes tapasztalataiból kell kiindulnia.
A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár
Függelék: a hivatkozott Varga Károly-cikk:
Mindkét félnek igaza van
Pokol Béla A tapasztalat nem előítélet című Magyar Nemzet-cikkében (július 28., 6. oldal) (Kuruc.info: ITT van) új jogtudományi könyve („Morálelméleti vizsgálódások. A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája”) egy frappáns alkalmazását villantotta fel. Arra a közvélekedést felborzoló tényre ad egyszerű józan ésszel is követhető, de tudományosan megalapozott magyarázatot, hogy a miskolci rendőrkapitány tavalyi bejelentése, miszerint tíz rablásból azon a héten mind a tizet cigányok követték el, miért vonta maga után azonnali elcsapatását. Értelmezésében a miskolci rendőrkapitány annak a hagyományos közmorált felváltó „műmorálnak” az áldozata, amely John Rawls és főként követői egyoldalú, csonka igazságosságelmélete alapján az egyenlő bánásmódot fetisizálja. Egyoldalú és csonka ugyanis annyiban, hogy míg eredetileg a görögöknél az igazságosság erénye úgy hangzott, hogy „egyenlőt az egyenlőnek, a különbözőnek a különbözőség mértéke szerint”, addig az új műmorál teoretikusai ezt úgy módosították, hogy megtiltották a különbözőség észlelését. „Ezzel a módosítással aztán a globális politikai hatalomban befolyásos csoportok révén ez úgy vált fokozatosan jogi előírássá a diszkriminációellenes törvényekben, hogy milliós büntetésekkel nézhet szembe, aki korábbi tapasztalatai alapján megkülönböztetéseket tesz a különböző embercsoportokhoz tartozás szerint… Nem nélkülöz némi iróniát, hogy miközben egész országrészekben nálunk, de a többi kelet-közép-európai országban is – milliók élnek a legnagyobb rettegésben mindennapjaikban és főként éjszakáikon a »rasszistázás« morálja által lebénított rendfenntartás hiánya miatt, addig ezek a morálfilozófusok és értelmiségi szubkultúrák ezt mint a tolerancia és a világszabadság megvalósulását élik meg” – írja Pokol Béla.
Nos, az irónia ugyan nem a legjobb kifejezés ide, de Pokol elevenre tapint. Egy ilyen legnagyobb rettegéssel telt éjszaka emléke tartja bennem is életben tétele igazságát. Pár hónapja Budapest egyik központi kerületében éjszaka kirabolták a lakásunkat. Az ajtórács leszerelésével behatoló négy betörő, akik helyszínelőknek adták ki magukat, betereltek a dolgozószobámba, és míg a többiek futkostak összevissza és iszonyú robajjal feltörték a vitrint, egyikük „jegyzőkönyvet” vett fel velem. Amikor kértem az igazolványát, ő csak távolról mutatott valami tokot, majd rám ripakodott, hogy örüljek, hogy nem bilincsel meg. (Az utánuk kihívott valódi rendőrök azzal vigasztaltak – miután milliósnál nagyobb kárt jegyzőkönyveztek –, hogy örülhetek bénult paszszivitásomnak, mert ha határozottabban lépek fel, talán meg is ölhettek volna.) A kapitányságon azután a kifejezés némi finomításával rögzítették az etnikai kategóriát, de egy hónap után értesítettek a nyomozás felfüggesztéséről (ami még öt évig nem végleges lezárás).
Szóval saját döbbenetes tapasztalatból is egyet kell értenem Pokol Bélával, amikor a közmorál elméleti eltüntetésének kritikájában a tengernyi kárt ránk zúdító egyoldalúság ellen harcol. De – ahogy erre e hozzászólás megírása előtti levelemben is felhívtam a figyelmét – ne álljon meg félúton. Ha már Rawlst és Gadamert idézi, mint a reálfolyamatok vezérlésében is részt vevő nagy elméletek felállítóit, akkor figyeljen fel Kurt Lewinre is (akit Einsteinnel és Adornóval együtt „Hitler ajándékozott Amerikának” – ahogy a Németországból elüldözött korszakos tudósokról tartotta a szólás), akinek és iskolájának is köszönhető a liberális Kennedykkel elindult és immár Barack Obamában csúcsosodó, kiegyensúlyozott négeremancipáció. Éspedig Lewinnek azzal a felismerésével, hogy a nemzedékeken keresztül üszkösödő kisebbségi vitában mindkét félnek igaza van. A feketék egy része tényleg „lusta és tolvaj”, de a rájuk kényszerített körülményekre épp ez az ő adaptív válaszuk. Tyúk és tojás. Erre a szemléleti áttörésre pedig a Lewin-iskolának megvolt a maga kidolgozott akciókutatási rendszere és kikísérletezett tréningprogramja. Ami – íme – eredményt hozott. (Amikor az 1970-es kutatóévem után tizenhét évvel újból eljutottam Amerikába, hökkenten észleltem a klímaváltozást az afroázsiai méltóság témájában.) A tapasztalatok bizonnyal hasznosíthatók a hazai cigánykérdés megoldásához is. A humántechnológiák is kipróbálva készen állnak az olyan vegyes akciókutatási tréningprogramokban, amelyeket az a kölcsönösen előbbre segítő és kiegyensúlyozó belátás segít, hogy mindkét félnek igaza van, csak ezeket az önálló igazakat kell egymással harmóniába hozni. (Aminek persze tapasztalatokon alapuló professzionális segítség nélkül nem túl magas a sikeresélye.)
Reméljük, hogy az új politika ebben a félrekezelt nemzetstratégiai témában is kitör a kátyúból, és – az amerikai etnikai problémák sikeres kezeléséhez hasonlóan – nálunk is záros határidőn belül valódi eredményeknek örvendhetnek mind a többségi, mind a kisebbségi nemzetrészek.
A szerző szociológus,
a Professzorok Batthyány Körének tagja
Ajánló: A liberalizmus bűn! (x)
