Más volt azonban a helyzet a Kelet- és Dél-Ázsia országait sújtó 1997-98-as gazdasági válság előtt. A 80-as és a 90-es években ugyanis az IMF-es maffiózók bőszen adták a „tanácsaikat” a térség kormányai számára. Az általános felfogás akkoriban a régióban az volt, hogy ugyan kellemetlen követelésekkel állnak elő az IMF részéről, de nincs mit tenni, a „realitásokat”, meg a „gazdaság törvényszerűségeit” tekintetbe kell venni, és azt kell cselekedni, amit a Nemzetközi Valutaalap parancsol. Annál is inkább, mivel az IMF ül a pénzeszsákokon.

Amikor az IMF „jó és segítő szándékú tanácsai” ellenére (esetleg éppen azok miatt) kitört a pénzügyi válság Kelet- és Dél-Ázsiában, a térség kormányai még mindig úgy hitték: nincs más lehetőség a számukra, mint hogy az IMF-hez forduljanak „segítségért”. Több állam vezetése is elkövette ekkor azt a hibát, hogy egyezményt kötött a pénzügyi bűnszövetkezettel: Thaiföld 1997 augusztusában, Indonézia 1997 novemberében, majd 1998 augusztusában, Dél-Korea 1997 decemberében írta alá a hitelnyújtásról szóló megállapodást az IMF-fel. Az eleve uzsorakamattal terhelt kölcsönökért cserébe az IMF-maffia súlyos feltételeket diktált. Néhány év elteltével a térség kormányai azonban rádöbbentek: a kötelezően előírt megszorítások csak elmélyítették a bajokat. Ezért mindenütt elkezdődött az IMF-hez fűződő kapcsolatok lazítása. (Ami annál is könnyebben megtörténhetett, mert az ottani politikai-gazdasági elitekben sokkal kevesebb a hazája ellen dolgozó áruló, mint például idehaza.) Ha éppen nem is rúgták farba a Valutaalap delegációit (pedig jobban tették volna), mindenesetre ritkábban jöttek, és kevesebb pénzt és „tanácsot” osztogattak. A térség államainak közvéleménye pedig immár egyértelműen gyűlölettel fordult a nemzetközi pénzügyi maffia irányába.

Kelet- és Dél-Ázsiában egyre inkább teret nyert az a vélemény, hogy az IMF teljes mértékben tévesen ítéli meg a gazdasági gondok okait, és ezért a terápia is elhibázott. Sokan voltak viszont olyanok is, akik szerint szó sem volt „tévedésről”, mivel a nemzetközi pénzoligarchia valójában teljesen tudatosan akarta adósságrabszolgaságba hajszolni a térség ügyes és szorgalmas népeit. Az ellenállás az IMF-fel szemben oly erőteljes volt, hogy végül az idehaza pénzügyi körökben istenített Valutaalap kénytelen-kelletlen beismerte: valóban súlyos hibákat vétett, amikor a pénzügyi válság leküzdése érdekében nyújtott hitelek fejében téves elképzeléseken alapuló követeléseket fogalmazott meg a régió kormányaival szemben.

Amikor a nyugati pénzügyi oligarchia újabb pénzügyi válságot gerjesztett 2008-2009-ben, a kelet-és dél ázsiai országok egyike sem kívánt az IMF-től hitelért és újabb „jó tanácsokért” kuncsorogni. Ehelyett arra törekedtek, hogy belülről próbálják meg befolyásolni az IMF döntéshozó mechanizmusát. Ugyanis tény, ami tény: az USA is, és Európa is komolyabb súllyal rendelkezik a Nemzetközi Valutaalapon belül, mint az egyre jelentősebb gazdasági erőt képviselő kelet-és dél-ázsiai országok. Annak ellenére is, hogy a szavazati arányokat a Valutaalap döntéshozó szerveiben időnként hozzáigazítják a világban bekövetkezett gazdasági változásokhoz. Az IMF tagállamai meghatározott összeget – úgynevezett kvótát – kötelesek a szervezet alapjába befizetni. A dél- és kelet-ázsiai államok jelenleg az összes kvóta 15,7%-át fizetik, a Valutaalap úgynevezett Kormányzótanácsában pedig immár a voksok 15,2%-ával rendelkeznek. Ami nem is csekélység, hiszen például a legerősebb tagállam, az USA, 16,74%-os szavazati aránnyal bír.

Ha pedig a térség államaihoz (a Délkelet-Ázsiai Együttműködés Szervezete, vagyis az ASEAN tagországai és Kína, Japán és Dél-Korea) csatlakozik India, Ausztrália és Új-Zéland, akkor együttesen már a voksok 19,2%-a fölött rendelkeznek. Más kérdés természetesen, hogy az egységes ázsiai fellépés egyelőre várat magára.

Az ázsiai kormányok viszont az utóbbi években felemelték a szavukat annak érdekében, hogy az IMF igazgatójának személyének kiválasztásába nyomatékosabban beleszólhassanak. Jelenleg ugyanis szinte alapszabálynak számít, hogy csakis európaiak vagy amerikaiak – általában zsidók vagy az ő csicskásaik – kerülhetnek a Valutaalap (és a Világbank) élére. Azonban aligha várható, hogy az ilyen fontos kulcspozíciókat a zsidók átengednék, mondjuk egy kínainak vagy akár egy japánnak. Talán ez lehet az oka annak, hogy hivatalosan nem jelöltette magát még egyetlen ázsiai származású gazdasági szakember sem a Valutaalap vagy a Világbank elnöki posztjára. (Habár a legutóbbi, 2011. június IMF-es elnökválasztás alkalmával felmerültek ázsiai közgazdászok nevei.)

A kelet- és délkelet-ázsiai államoknak az IMF-fel szembeni elégedetlensége fejeződik ki abban, hogy egyre erősödik a térség államai közötti gazdasági együttműködés. Az ASEAN-tagállamok, valamint Kína, Japán és Dél-Korea képviselői 2000-ben a thaiföldi Chiang Mai-ban elhatározták, hogy egy olyan intézményrendszert állítanak fel, melynek legfőbb feladata az ázsiai országok elleni spekulációs támadások elhárítása és a pénzügyi stabilitás megteremtése a térségben. A cél az, hogy egyetlen állam se álljon egyedül, magára hagyatva a viharban, amikor a cionista pénzoligarchia támadást intéz ellene. Az eredmény: Dél-és-Kelet Ázsia országait sokkal kevésbé érintette az úgynevezett gazdasági válság, mint azokat a térségeket, amelyeket az IMF tart az uralma alatt.

Nem kellene-e hasonló pénzügyi intézményeket felállítani azoknak a kisebb európai államoknak, amelyeket súlyos gazdasági válságba sodortak az IMF „tanácsai”?