Háromszor találkoztunk hosszabban, három interjú volt az ürügy. Amikor először voltam nála, egy belső udvarra néző teraszon beszélgettünk az interjú után. Kíváncsi volt. Honnan jöttem, mit csinálok.

Nagyon hamar beazonosítottuk a közös pontot. A családja Zalából költözött Pestre, egy Pacsa nevű faluból – pont ahonnan az én apai ágam származik. Még többet kezdett kérdezni, de már a tájról. Sosem járt ott. Miből élnek az emberek, milyen nevű falvak, dombok, patakok vannak arra, talán még azt is, hogy milyen az éghajlat. Biztos voltam benne, hogy gyerekkorában sokat hallott Pacsáról és a környékről – és ezekkel az emlékekkel játszatta össze magában mindazt, amit mondtam. Összehasonlította a családi legendában (már csak benne!) élő régi Zalát és azt a száz évvel későbbit, amit egy huszonéves leír neki a maga suta módján. Néha volt olyan érzésem, hogy ismerősen hangzott neki egy-egy szomszédos falunév, de lehet, hogy csak én képzeltem hozzá.

A történet, amin olyan jót nevetett, úgy folytatódik, hogy amikor a díj után legközelebb otthon jártam, mondtam a szüleimnek, hogy ez a bizonyos Kertész Imre, aki a Nobel-díjat kapta, Pacsáról származik.

Apám maga elé nézett: nem, nem ismer ilyet.

Mondom: jaj, hát akkor nem Kertész, hanem Kohn!

Az máris ismerős volt.

A szüleim generációjára már csak az elég érdekesen elszántott, de végül is látható zsidótemető maradt Pacsán. „A Kohnék” emléke folklorizálódott, a falumonográfia lapjain kívül is él a család neve. A téglagyár helyét ma is ismerik a helyi gyerekek, a gőzmalomról már én se tudom, hol volt.

– Na várjál csak – mondta apám némi gondolkodás után. – Ez a Nobel-díjas… ez a pacsai Kohn fia?

– Igen.

És erre jött az a mondat, ami előtt talán a szememet is becsuktam, és elgondolkodtam, biztos jó ötlet-e, hogy lényegében személyre szabott zsidóviccet mesélek el egy nálam ötven évvel idősebb Holokauszt-túlélőnek. Az apám ugyanis ezt mondta, természetesen mindenféle rossz íz nélkül, tényleg a folklórból jövő, elemi erővel, de mégiscsak ezt:

– Hát akkor most megy a bót.