A levélben sok a családi vonatkozás, melyek magyarázatától eltekintünk - de nem is ez érdekli olvasóinkat. A helyesírási hibákat javítottuk, melyek annak tudhatók be, hogy hősünk a Monarchiában jobbára a német nyelvet használta, utána szintén német környezetben maradt - többek között egy gyalogezredben szolgált Hitler Adolffal, vaskeresztet is kapott később tőle, melynek később a család keserűen megitta a levét - de ez már egy másik történet. Alább a dokumentum.


Wien, 1945. március 6.

Szeretett drága Lilácskám!

Megpróbálom az otthoni utolsó napjaim leírni ebben a levélben.

Február 17-én írott kedves tábori lapodat megkaptam. Sajnos a benne jelzett Backo ezredes útján küldött csomagot még a mai napig nem kaptam meg. 1944. december 2-án futári megbízatással útba indultam Bp-re.

Dec. 4-én este, illetve éjjel érkeztem meg, akkor még a vonatok Vácon át tudtak közlekedni. Ott létemkor érdeklődtem a Bizsuéknál felöletek, és azt a választ kaptam, hogy ti már Szombathelyre költöztetek, mert a Lalyt is kerestem a Minisztériumban.

Én már akkor a Bözsikééknél nagy csomagolást találtam, a Miklóst készítették a breszlaui útra elő, egyebekben ők is készülődtek, és még ott volt, hogy kb. dec. 8-9-én már indulnak el Németországba...

Mindenkit előre figyelmeztettem, hogy hagyják el a várost, és költözzenek el az ország nyugati részébe – ezzel is vettem tőlük búcsút, hogy így cselekszenek. Zsuzsikát is még figyelmeztettem, meg a Loncyt is, hogy igyekezzenek elmenni, mert a Balatoni dec. 7-én történt előretörésnél úgy Kazi, mint Öcsi családostul az oroszok fogságába került. A Loncy pedig két teherkocsival tovább fuvaroztatott Pesten. Neki a kocsikkal alkalma volt elhagyni a várost.

Én időközben dec. 10-én visszajöttem autóbuszon Sopronig a Kereskedelmi Minisztérium autójával, de mi már Tata felé nem tudtunk menni, mert a páncélosok annyira tönkretették az utat, hogy kénytelenek voltunk elmenni Komárom felé. Ekkora már Vác előtt állottak Felső-Gödnél az oroszok. Józsi bácsiék így akkor valószínűleg fogságba kerültek. Komáromba tudtam meg, hogy a Németh Laci is elszakadt a családjától, mert Péteréknél Szilason már orosz fogságba estek...

Én időközben semmi hírt nem tudtam senkitől.

Dec. 16-án Wenche ezredes úr Regensburgba hivatott és újabb megbízatással Bp-re küldött egy őrmesterrel és egy honvéddel. Mivel a vasúti összeköttetés ekkora már egész zavaros volt, Soprontól hétszeri német autóváltással

(közben Komáromnál 2-szer alacsony légitámadás miatt kiugráltunk az autóból) fázva-ázva megérkeztem dec. 22-én este 8 órakor Bpestre a Margit körútra.

Pesten ekkor már teljes elsötétítés volt, egymásnak mentek az emberek az utcákon. Olyan érzéssel mentem az utcákon, mintha ismeretlen városban jártam volna. Köröskörül ágyúropogás – még mondtam magamban, hogy kissé vész-szaga van a városnak. Az utcák tele emberekkel, talán soha nem láttam annyi embert az utcákon, mint ezekben a napokban.

Mivel sok villamos telítve volt emberekkel, gyalog mentem egészen az Erzsébet híd Pesti hídfőjéhez, ekkora már a villamosmegállók igen távol voltak egymástól, úgyhogy késő este lett, mire elértem a 26-os villamost. Kimentem Kőbányára Konczékhoz, mert azt hittem, hogy Bizsuék elmentek, a Márikáék meg messze laktak valahol a Városmajor felé.

A Konczéktól másnap dec. 23-án reggel bejöttem érdeklődni a küldetésem felől az anyagraktárnál a Daróczi úton. Délelőtt még egyéb ügyeket intéztem el, délután érdeklődtem Lujzika után, akiről azt a felvilágosítást kaptam, hogy utánam utazott Wien-be. Délután még beszéltem a Zsuzsikával, és szomorúan láttam, hogy még mindig Pesten van. Üzentem az anyjának, hogy azonnal induljanak el.

Karácsonyi ajándékot nem tudtam venni így pénzt adtam szegénykének. Ki tudja, talán soha többet nem látom, a kapzsi bolond anyja vitte a végzetbe...

Zsuzsika olyat említett, hogy ö látta a Bözsike nénit. 23-án (1944. dec. 23.) ki akartam menni Budakeszire a lakásunkba, de mivel délután 3-8-ig a villamosok nem mentek, egészen gyalog nem volt kedvem kiruccanni. A Lujzika öccsével nem tudtam találkozni, sem a két magammal hozott emberemmel, mert ők részben vonaton és más autókkal jöttek így a Kereskedelmi Minisztériumban adtunk találkozót.

Késő este kerülvén haza, rengeteg páncélos ment az utcán. Néha Pestre belőttek, és állandóan jöttek az orosz repülő gyorskötelékek. Így, mert Kőbánya tűz alatt állott, csak Pesten kellett maradnom, mert a villamosok sem mentek, az utcákon pokoli sötét volt.

Így a Ferencz körúton aludtam Lujzika nagynéniénél. 24-én reggel az első utam a Bizsuhoz vezetett. A legnagyobb meglepődéssel láttam, hogy otthon vannak, és sem ők, sem a Manciék nem utaztak el.

Megreggeliztünk, és közben azt mondták, hogy az első alkalommal elmennek, csak a Karácsonyi ünnepeket megvárják. Meg is beszéltük, hogy 25-én délben náluk fogok ebédelni, addigra a Manciékat is értesítik.

Tőlük egy ismerős hadnagy menyasszonyának vittem levelet, aki nem volt otthon, és megírtam, hogy másnap délben jöjjön a Bizsuékhoz fel, mert ebéden ott leszek.

Déli 11 óra felé légiriadó ért a Rákóczy úton, felszaladtam Fircsa Béla bácsihoz, aki a Rákóczi út 13 alatt lakott. Igen örült szegény öreg, a felesége, Annus néni készített ebédet. Felhívtam a Minisztériumot a (Kereskedelmit), a portást, hogy a katonát, aki ottan rám vár, küldje a Rákóczi út 13 alá. A katona el is jött, megebédeltünk.

Ebéd után elbúcsúzva továbbmentünk gyalog Budakeszire, mert még a "lógó" volt, így kb. 1/2 3 órára délután kiértünk a katonával ketten a Szép Ilonához a 44-es végállomására. Ott már rengeteg szekér és ember állott.

Gondolván, autót (katonai német autók jártak arra) úgysem kapok, elmentem a 81-es végállomására.

Alighogy az erdőbe bemegyek, jönnek futva az emberek, hogy ne menjek arra, mert 14 orosz páncélos Budakeszin van a patika előtt ! Rögtön utána hoztak 3 német sebesült katonát. Az oroszok a szanatóriumokat már tűz alá vették.

Így visszafordultam, velem együtt a rengeteg ember, a sok menekülni akaró, szekér, tüzérség, katonaság is.

Betértem a Mese utcába a Szép Ilonánál a Pethes Gyuriékhoz, akiket felszólítottam, hogy igyekezzenek elmenni, de ők kitartottak a maradás mellett. 4 óráig ott maradtam náluk, közbe jöttek-mentek a rohamlövegek, de 1/2 5 órára, mire a Széll Kálmán térre beértem, addigra az oroszok elfoglalták a Jánoshegyi kilátót és aknatűz alá fogták a teret.

Visszatérve betértünk a Csalogány utcába, hogy dr. Széllnének, a wiennai magyar-német társaság titkárnőjének nyári ruhát Wienbe elhozzuk, ekkorra a Csalogány utcába és a Medve utcába belőttek aknával a Jánoshegyről az oroszok.

Itt találkoztam az Olchváry Döncivel, aki szintén reményteljesen maradt, felülve a zsidó meséknek, hogy az oroszok nem bántanak senkit.

A Szélléktől a ruhával elmentem a honvédemmel a Kereskedelmi Minisztériumba, hogy megtudjam, van-e még Pestről kijárat és alkalmas autójárat.

A katonámat azonnal elküldtem az őrmesterért, hogy a Lánchíd utcában a Rád Árpád barátomnál találkozzunk. Azalatt egy őrnagytól megtudtam, hogy az éjjel egy autó indul (autóbusz) és átvágja magát az orosz vonalak között. Én is beneveztem. Ezalatt az orosz repülők állandóan támadták a Duna-partot és szőnyegbombáztak, minden oldalról bömböltek az ágyúk, tele volt az ég villanásokkal.

A karácsonyfa körül álltunk az Árpádékkal és néha bizony úgy kaptuk el a légnyomás hatásától, az ablakok kitörtek, de senki a pincébe nem ment le, mert már annyira döngött-rengett minden, azt sem tudta az ember, honnan kapja az égi adományt.

Közben megjöttek az őrmester meg a katonám is, akik gyalog jöttek Kőbányáról, mert karácsony éjjel a villamosok nem jártak.

Éjjel 12 órakor megtudtam, hogy az őrnagy az autóbusszal nem tudott kijutni és visszafordultak, én Árpáddal megbeszéltem, hogy másnap reggel kimegyek a budaörsi repülőtérre és ha van valami repülőgép, kirepülök Bpestről. Reggel 8 órakor felkelve kimentünk a reptérre. Még a reptérre menet a tétényi fennsíkról, ahol a csendőrök állítólag megadták magukat, a budaörsi útra aknával belőttek. Ekkor a köpenyemet egy szilánk átszakította, hála Istennek különösebb baj nem történt.

Végre kerülővel kijutottunk a repülőtérre. Ott akkora már össztűz alá vették a kifutópályákat.

Itt már akkor robbantottak mindent.
Az oroszok a tétényi fennsíkon voltak Törökbálint és a Törökugrató között és a reptér felett levő hegyen, Svábhegyen és Nagykovácsinál és a Hűvösvölgynél.

Zengett minden elöl-hátul, itt állottunk ilyen nagy ütközet közepén (a repgépek - 3 Junkers utasgép és egy Focke Wulf 58 meteor gép) állandóan melegítve a motorokat és készen tartva.

Szerencsém, hogy a parancsnokuk, a Zoli volt pilótatársa a Gerencsér Feri százados volt, akit jól ismertem. Ő beosztotta a 2 emberem 1-1 Junkersba, én egy kis rep.hadnaggyal és egy szerelővel a Focke Wulf meteor gépbe kerültem.

Délután 3 órakor az oroszok már a Törökugratónál jöttek előre, láttuk az ágyuk toroktüzét.

A mieink az egyik oldalról, az oroszok a másik oldalról lőttek, mi közöttük lapultunk, úgy jöttek a golyók és a lövedékek, hogy a gépekből ki és be szaladgáltunk.

Az idő gyalázatosan szép volt.

A sok lőporfüst ráült a völgyre, és így nem látták, amikor elstartoltunk.

Egymástól elbúcsúztunk, az ottmaradók ekkor már futólépésben hagyták el a repteret a Keserűvízforrások felé.

Elrepültünk alacsonyan a Gellért hegy előtt, a Duna felett, és ekkor elbúcsúztam attól a szép, léha, halálra ítélt várostól.

Még egyszer felnéztem az Uri utcába a 38 számra, ahol születtem, és hálát adtam a Jó Istennek, hogy szegény jó anyám ezt nem érte meg.

A föld fölött repültünk egészen Tardos előttig, ahol egyszer csak foszforcsíkok húztak el a kabinunk mellett, egy orosz vadász lőtt bennünket. Persze, gyors gép lévén, hamar elhúzott mellettünk és nagy szerencsénk

volt, hogy nem talált el bennünket.

Amikor előttünk a fordulóját megcsinálta, egy völgybe, majd egy másik völgybe kanyarodtunk, közvetlen a fák felett repülve, a végén szerencsére elvesztett szem elöl.

Közvetlen ezután az egyik kis faluból, ahova az oroszok éppen bevonultak, kaptunk alulról egy olyan alapos tüzet, hogy gyorsan igyekeztünk elillanni.

Kissé a kalandokon eltévedve nem tudtuk, hogy merre járunk, míg a bánhidai-győri magasfeszültségű vezeték oszlopait megismerve, rárepültünk Győrre, és így jutottunk el Moson-Szentjánosra, ahol a repülő bajtársak örömmel emeltek ki a gépből bennünket a szerencsés kijövetel örömére.

(...) Innen Hegyeshalmon át Wienbe kiutaztam. Ez volt a decemberi (1944) élményem. Azóta is állandóan utazom úgy lefogytam, már hogy csak 64 kg vagyok.

Annyi vagyok, mint a múlt világháborúban voltam. Szóval nagyon sovány!

Szegény otthonmaradottakról többet nem tudok, a Bözsikééket a reptérről értesíteni akartam, de sajnos minden vezeték már el volt vágva, visszamenni nem tudtam, mivel az úton senkit nem engedtek már se ki se be, csak azokat, akik engedéllyel rendelkeztek.

Így történt, hogy majdnem bennszorultam a körülzárt Pesten.

A legnagyobb aggodalomban vagyok az otthoniak sorsa felől...

Miklóska iránt érdeklődtem, még nem kaptam választ.

Legközelebbi levelemig szeretettel ölellek és csókollak benneteket, a kis maradék családunkat,

a ti régi szerető

Kedves Ágnes!

Édesapja levele olvasása után nem találok szavakat a visszaemlékezés miatt.

Én két nappal később tettem meg azt az utat, amit édesapja írt Bp-re visszatérése alkalmából. Mint önkéntes, a lidérc és a röppentyű bevetése után a csapattestünk Németországba lett irányítva az új fegyverek kiképzésére.

Szőny előtt kaptunk egy légitámadást, emiatt gyalog mentünk Komáromba. Ott tudtuk, meg, hogy az oroszok már Vecsést elfoglalták. Hamisított nyílt paranccsal visszamentünk Pestre. A teherautók csak éjjel mehettek, mert már zárult a gyűrű nyugati oldalon is Bp. körül.

Úgy volt, ahogy édesapja leírta. Több bombázás, több halott. Én a Rákóczi út 17-ben laktam, emlékszem a december 25-i légiriadóra, amit édesapja ír. Kora délután volt, a katonák automatikusan terelték a járókelőket a kapualjakba. Lehetséges, hogy ott láttam az édesapját.

Én Pesten maradtam, részt vettem az utcai harcokban január 10-ig. Akkor az oroszok elfogtak, és túsznak használtak. Nem lehet leírni, mi volt akkor. Nemcsak férfiakat, de nőket is elvitték kényszermunkára, sok, sok ezer sohase tért haza.

Nem, nem lehet leírni, arra a borzalmakra nincsenek szavak. Én szerencsésen ötször menekültem el tőlük. Szomorú, hogy az oroszok akkori kiszolgálói még ma is uralmon vannak Magyarországon.