1917-ben, a régi pravoszláv naptár szerint október 24-én este Szentpétervár felbolydult méhkashoz hasonlított. Az utcákon az ideiglenes kormány katonái járőröztek és igazoltatták a járókelőket. Közöttük azt a két férfit is, akik a híres Szmolnij Intézet felé igyekeztek. Az egyiküket, egy simára borotvált, kissé torzonborz, láthatóan fájós fogú, bekötött arcú alakot azonban békén hagyták, mert dülöngélő járásából arra következtettek: többet ivott a kelleténél.
 

Ugye, nem ez az a kép, ami felrémlik a mai harminc felettieknek november 7-ével, pontosabban a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal (NOSZF) kapcsolatban? Pedig anélkül, hogy a történelmi előzményekbe belemerülnénk, valószínűleg ez volt a világtörténelem egyik sokat vitatott, de kétségtelenül sorsfordító eseményének első mozzanata. A simára borotvált, valójában parókás és az arcát csak álcázásként bekötő férfi ugyanis Vlagyimir Iljics Uljanov, vagy ahogy a bolsevik pártban ismerték: Lenin volt. Azzal a céllal igyekezett a korábban lánynevelő intézetként működő Szmolnijba, hogy másnap a hozzá hű fegyveres csapatok segítségével megdöntse a valódi erő és hatalom nélküli ideiglenes kormányt. A nyüzsgő, füstös, zajos Szmolnijba érve aztán behúzódott egy csendes szobába és a földön fekve, egy asztal alatt kialudta magát.
 

Október 25-én a később évtizedekig Lenin nevét viselő városban csupán néhány apró jel utalt arra, hogy éppen hatalomátvétel zajlik. A bolsevikok a katonai vezérkar székhelyét például úgy foglalták el, hogy "bementek és leültek, miközben azok, akik ott ültek, fölálltak és távoztak" - idézi egy résztvevő visszaemlékezését Richard Pipes amerikai történész "Az orosz forradalom története" című munkájában. Estére a kulcsfontosságú hivatalok és közintézmények, telefonközpontok, postahivatalok, vasútállomások a bolsevikok kezén voltak.

A régi hatalom jelképének számító Téli Palotában azonban a kormánytagok békésen levest, halat és articsókát vacsoráztak. Igaz, mozgásukat jelentősen megnehezítette, hogy gépkocsiikból az előző éjszaka a bolsevikok kilopták az elosztókat, így azok használhatatlanná váltak. Maga Kerenszkij miniszterelnök is egy kölcsönautóval ment ki a frontra, hogy ott toborozzon segítséget a bolsevikokkal szembeni ellenálláshoz. Pechjére már az elején problémával szembesült: amerikai sofőrje eltévedt Szentpéterváron, így folyton kérdezősködnie kellett, hogy merre menjen.

Időközben az Auróra cirkáló - ahogy később heroikus hangulatú költeményben is megírták - "befutott a Névára", de a Téli Palota ostromára jelet adó ágyúlövéseiről a Szovjetunió bukása után kiderült, hogy inkább csak pukkanások voltak. A hajó ugyanis nem sokkal korábban jött ki a javító-dokkból és csak néhány vaktöltény volt a fedélzeten. Igaz, azokat a legénység becsülettel eldurrantotta. Nem jelentett sokkal nagyobb veszélyt a Téli Palotában lévők számára a Péter-Pál erődből ellőtt harminc-negyven éles ágyúlövedék sem. A legtöbb célt tévesztve a folyóba hullott. A legkomolyabb kárt az okozta, amelyik letört egy darabot az épület egyik ablakpárkányából.

A Szergej Eizenstein filmjéből ismert képek a Téli Palota ostromáról rendkívül hatásosak és emlékezetesek ugyan, de az már nem mondható el róluk, hogy dokumentarista hitelességűek lennének. Rohamra ugyanis nem volt szükség, tekintettel arra, hogy az ostrom kezdetekor leginkább szunyókáló miniszterek az őket védő tisztiiskolásokat és a szintén ott szolgálatot teljesítő női zászlóaljat arra utasították, hogy ne álljanak ellen a behatolóknak. A Szmolnij dísztermében éjszaka is ülésező szovjetkongresszus másnap hajnalban jelentette be, hogy a kormány megbukott.
 

Vannak helyzetek, amikor a résztvevők, vagy az eseményekről tudomást szerző kívülállók tisztában vannak azzal, hogy fontos pillanatokat élnek meg. John Reed amerikai újságíró szerint - aki "Tíz nap, amely megrengette a világot" című könyvében lelkes krónikásként számolt be a bolsevik hatalomátvétel előzményeiről és utóéletéről - így voltak ezzel Szentpétervár lakói is. Igaz, november 8-án, mintha mi sem történt volna, "jártak a villamosok, nyitva voltak az áruházak, az éttermek, működtek a színházak, a falakon egy képkiállítás plakátját olvashattuk".

Ma már tudjuk, a látszat ezúttal kissé csalt: a java csak ezután következett.