Az ún. Román Nemzeti Komité október 12-i nagyváradi gyűlését követően az erdélyi román politikusok így nyilatkoztak a sajtónak: „követelni fogják a magyarországi nemzetiségi politikusoknak a királyhoz való meghívását ... ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései ... hanem csak a románság nemzeti önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján”. Természetesen ekkor már – ideológiai pártállásra való tekintet nélkül – minden román politikus egyetértett abban, hogy Erdélyt és a Partiumot a Tiszántúllal és a Bánsággal együtt Romániához kell csatolni, így az elszakadási törekvések elhallgatása taktikai trükk volt csupán részükről. 1918. október 18-án – a vörös gróf miniszterelnökségének kezdete előtt két héttel – került sor az első megbeszélésre Károlyi, Jászi Oszkár, másfelől pedig a román komité megbízottai között. Károlyi ekkor az Erdély sorsát eldöntő népszavazás mellett foglalt állást, de a román fél ezt visszautasította. Ők mindössze azt kívánták, hogy a majdani Károlyi-kormány hozzájáruljon egy román nemzeti gyűlés megtartásához. A magyarországi anarchia eszkalálódásával és a központi államapparátus összeomlásával párhuzamosan Budapesten 1918. október 31-én a Vadászkürt szállóban megalakult a Román Nemzeti Tanács.

A nemzetközi jogi normák alapján érvényes fegyverszüneti megállapodást az antant részéről Diaz olasz, a Monarchia részéről Weber osztrák tábornok írta alá 1918. november 3-án, Padovában. Ennek értelmében az osztrák-magyar haderőt ki kellett vonni az olaszok által követelt s a háború folyamán nekik ígért dél-tiroli, isztriai és dalmáciai területekről, s Magyarországnak emellett ki kellett ürítenie Horvátországot. Miután az autonómiával rendelkező és politikai nemzetként elismert horvátok kiválását a magyar közvélemény jogosnak ítélte, a Dráva mint kijelölt demarkációs vonal mindenki számára elfogadhatónak tűnt. Károlyi hatalomra jutása után azonban szükségét érezte, hogy az „új, szuverén Magyarország” nevében kössön békét az antanttal. Károlyi első – s egyúttal utolsó – jelentős külpolitikai lépése az volt, hogy 1918. november 13-án katonai konvenciót kötött Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni francia haderő parancsnokával. A 18 pontos szerződés előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged-Baja- Pécs-Varasd vonaltól délre eső vidékeket, vagyis a Bácskát és a Drávaközt is.

A szerződés aláírását követő napokban a szerb-francia, illetve a román haderő gyorsan birtokba vette a demarkációs vonaltól keletre és délre eső területeket, s ezzel egy időben a cseh légiók is megjelentek a Felvidék nyugati övezetében, noha erre vonatkozólag sem a padovai, sem a belgrádi megállapodás nem tartalmazott semmiféle kitételt. A magyarországi és erdélyi románok tanácsa már november 9-én azt követelte, hogy a történeti Erdély, a Részek, Máramaros és a Bánság románok által is lakott vármegyéje helyeztessék a Nagyszebenben megalakuló román nemzeti kormány szuverenitása alá. Károlyi kormányának nemzetiségi ügyi minisztere, a polgári radikális Jászi Oszkár november 13-14-i aradi tárgyalásain ezzel szemben az ekkor már teljesen irreális svájci modellt javasolta, nevezetesen azt, hogy homogén nyelvi kantonokat – magyar, román, német – alakítsanak ki a románok által igényelt területeken. A román szeparatisták azonban ezen az alapon nem voltak hajlandók tárgyalni, így azok megszakadtak.

A Román Nemzeti Tanács eközben Bécsben Maniu vezetésével mintegy 100 román tisztből megalakította a román katonatanácsot, amely az 5 ezer főnyi bécsújhelyi román nemzetiségű gyalogezredre támaszkodott. Ezek a katonák felesküdtek a román nemzeti lobogóra, s Stöger-Steiner hadügyminisztertől ígéretet kaptak, hogy különvonatot biztosítanak számukra az Erdélybe történő hazatérésre. Eközben Budapesten Károlyi és délszláv ügynök, alkoholista hadügyminisztere, Linder Béla leszerelte a k.u.k. hadsereg magyar katonáit, védtelenül kiszolgáltatva így a történelmi Magyarország területét, földjét az idegen hódítóknak. Egyelőre ugyan a mintegy 50 ezer főnyi, az olasz frontról Bécsújhely térségébe érkező román katona hazaszállítása sem sikerült, azonban az erdélyi helyzet korántsem volt megnyugtató.

Sőt a román nemzeti törekvések kellő nagyhatalmi hátszelet kaptak az Egyesült Államoktól – amely már akkor is és azóta is a magyar nemzeti törekvésekkel ellenséges erőket támogatta –, amikor november 5-én nyilvánosságra hozták az ún. Lansing-üzenetet, amely közölte, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a mindenütt lakó románok nemzeti egységének gondolatával. Az USA nem fogja elmulasztani, hogy alkalmas időben érvényesítse befolyását az iránt, hogy a román nép hozzájusson jogos politikai és területi igényeihez”. Most már tehát – a hagyományos francia jóindulat mellett – minden győztes antant nagyhatalom támogatásáról biztosította Románia területi követeléseit, ami egyúttal eldöntötte azt, hogy hatalmi-katonai úton fogják megvalósítani Erdély egyesítését Romániával.

Ezt követően a román elit mindenáron bizonyítani akarta az európai közvéleménynek, hogy a hatalomváltozás már az egyetemes békeszerződés előtt megtörténik Erdélyben, s például a Romanul című lap 1918. november 20-ai számában egy, a „világ népeihez” intézett kiáltvány jelent meg, amely hitet tett az önrendelkezés mellett, kifejtve azt, hogy „a kormány az elnyomó állam brutális erejével száll szembe a román nemzetet méltán megillető törekvésekkel”. Egyúttal a nemzeti komité bizalmas körlevélben szólította fel a helyi városi és községi tanácsokat, hogy „proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a Román Királysághoz, a jelenlegi dinasztia uralkodása alatt”. A cél az volt, hogy minél több településen írják alá a nyilatkozatot, s így a népszavazás elkerülhető lesz, amelynek kimenetelétől joggal tartottak az erdélyi románság hangadói. Éppen ezért az erdélyi román vezetők önkényesen, egy ún. nemzeti gyűlésen kívánták deklarálni Erdély elszakítását Magyarországtól.

Az 1918. november végén Budapestre utazó Maniut a kétbalkezes Jászi megnyugtatta, miszerint a „magyar” kormány nem fogja megakadályozni egy román nemzeti gyűlés megtartását, sőt legfelsőbb utasításra a MÁV különvonatokat indít – ezt az ígéretét be is tartja majd – a gyulafehérvári gyűlésre utazó románok részére. 1918. december 1-jén a gyulafehérvári román gyűlés 1228 delegátusa elfogadta a Regáttal való egyesülést, pontosabban „hogy a magyarországi román nemzet, helyesebben a románok által lakott terület Romániához csatlakozik”, azzal a feltétellel, hogy „sajátos intézményeink egy ideiglenes autonómia fenntartását teszik szükségessé, ami nem változtat a feltétel nélküli unió tényén”. Vagyis a gyulafehérvári gyűlésen, 1228 román delegátus döntött mintegy 6 millió 840 ezer ember sorsáról, akik közül 2 millió 900 ezer volt román. Tette ezt úgy, hogy sem nemzetközi jogi értelemben, sem a magyar államjog alapján – nem lévén törvényes magyar állam, kormány és parlament – erre felhatalmazása nem volt. Trianonban másfél évvel később lényegében mégis szentesítették – ellentétben a fegyverszüneti, nemzetközi jogi értelemben hatályos megállapodásokkal – a gyulafehérvári határozatokat, s Magyarországtól elcsatoltak 102 ezer négyzetkilométernyi földet, vagyis nagyobb területet, mint amennyi a csonka Magyarország területe maradt.

Őszintén reméljük, hogy az utóbbi évtized számos magyarországi és erdélyi politikus botrányos december 1-jei ünneplése után az idén nem lesz olyan magyar, aki együtt vigad és pezsgőzik majd a románokkal ezen a magyar nemzeti gyásznapon.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Kép: Adevarul.ro)