Miután az izraeli irányítás alatt álló nyugati hatalmak két év alatt sem voltak képesek a belső polgárháború kirobbantása révén megdönteni Bassár el-Aszad rendszerét, most közvetlenül is beavatkoznak az általuk gerjesztett konfliktusba. A cionista sajtó nem verte nagydobra a tényt, hogy a szíriai kormányerők az elmúlt hónapokban jelentős csapásokat mértek a Nyugat támogatását élvező felkelőkre. Ezért állt elő a nyugati média azzal a hazugsággal is, mely szerint a „damaszkuszi rezsim hadereje vegyi fegyvereket vetett be saját állampolgárai ellen”. Most pedig az izraeli légierő – immár nem is először – légi csapásokat mért szíriai célpontokra.

Akár csak minket, magyarokat, a szíriaiakat is sarokba szorította a félelmetes erejű és kegyetlen „háttérhatalom”. Ha ugyanis el kívánják kerülni a világhódítók provokálását, és ezért most, amikor hazájukat ismételten durva külső támadás érte, nem cselekszenek semmit, újabb és újabb katonai akciókra számíthatnak. Amennyiben viszont megtorolják az agressziót, akkor megteremtik az „ürügyet” az ország elleni irdatlan erejű szárazföldi és légi támadás megindításához. Mindkét esetben a világhódítók diadalmaskodnak. Mint azt a cionista szörnyállam számos korábbi háborúja megmutatta, a függetlenségükhöz ragaszkodó rezsimek vezetői számára az alábbi lehetőséget kínálják föl: megadás esetén népük a vérontástól megmenekül, viszont ha nem hajlandók meghódolni, nem lesz irgalom. Maguknak a vezetőknek azonban egy bizonyos ponton túl már nem kínálnak kiutat: „korábbi vétkeikért” – vagyis a zsidó világhódítókkal szembeni ellenállásért – ugyanis mindenképpen az életükkel kell fizetniük. Így kívánják elrettenteni más államok irányítóit attól, hogy szembeszegüljenek „Isten ajándékainak” akaratával. Miként korábban Adolf Hitler, úgy például Szaddám Huszein vagy Moamer Kadhafi is a harcot választotta. Azonban megadás esetén sem menekülhettek volna meg a bosszúszomjas talmudisták elől. (Megjegyzem, a jelek szerint a vérgőzös cionisták örülnek az ellenállásnak, mivel valójában egyáltalán nem bánják, ha egy-egy országot „vissza lehet bombázni a középkorba”. Ott ugyanis egy jó darabig nem erősödik meg semmiféle „antiszemita” irányzat.)

Hasonló kilátástalannak tűnő helyzetekben – ha elegendő számban vannak az ostrom alatt álló, szorongatott nép soraiban hősök – a legjobb megoldásnak az tűnhet, amit például 1566-ban Zrínyi Miklós is cselekedett Szigetvárnál, vagy amit a nyilasok tettek 1944/45-ben Magyarországon. Harcolnak az utolsó leheletükig, és annyi betolakodót küldenek a másvilágra, amennyit csak tudnak. A vereség persze valószínűleg így sem kerülhető el, azonban a végsőkig tartó kitartással egyrészt a diadalmas hódító örömét is sikerül megkeseríteni, másrészt az utókor példát meríthet a nagyszerű és hősies ellenállásból.

Hogy vannak-e elegendő számban hősök Szíriában, és hogy milyen elszánt és bátor vezető maga Bassár el-Aszad, nem lehet pontosan megmondani. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy amennyiben a damaszkuszi kormányerők válaszcsapást mérnének az agresszorra, a cionista média azonnal fülsüketítő propagandakampányt indítana a „megtámadott, veszélyben lévő, újabb holokauszttal fenyegetett, szegény zsidók” megvédelmezése érdekében. Ebben az esetben pedig rövidesen az amerikai elnök is visszavonná azt az ígéretét, mely szerint „amerikai csapatok nem lépnek Szíria földjére”. A „fenyegetett Izrael védelmében” legott meg is jelennének a helyszínen a tengerészgyalogosok. (Habár CIA-ügynökök, „katonai tanácsadók” és valószínűleg különleges egységek is már most is jelen vannak a közel-keleti államban.)

Ebben az egész döbbenetes tragikomédiában szégyenletes szerepet játszik az Egyesült Nemzetek Szervezete is. Miért nem szólal meg a világszervezet, amikor a napnál is világosabb, hogy egyik tagállamát Izrael részéről katonai támadás érte? Költői a kérdés, mivel a választ jól ismerjük: Kis- és Nagy-Izrael teljes mértékben a befolyása alatt tartja és zsarolja a „nemzetközi közösség” jelentős részét, a Biztonsági Tanácsban pedig a cionisták megakadályoznak minden Izraelt elítélő határozatot. Ezért „Isten ajándékai” lényegében bármit megtehetnek a világban, rájuk semmiféle szabály, morális alapelv, nemzetközi jog nem vonatkozik. Egyelőre pedig sem Kína, sem Oroszország nincsen abban a helyzetben, hogy – az ismételt izraeli jogsértések és agressziók elítélésén kívül – szembeszálljanak a vérgőzös világhódítókkal. (Idővel azonban a mostani megalkuvásaikért súlyos árat fognak fizetni.) Az ENSZ valóban egy sóhivatal, de még annál is rosszabb: nem más, mint az izraeli világhatalom összes háborús bűncselekményét leplező, sőt igazoló szervezet, melynek létezése a humanizmus elveinek a durva megcsúfolása!

A téteket a cionisták közben fokozatosan emelik, és Szíria bombázásával valójában a teheráni vezetést is válaszút elé állítják. Ha ugyanis Irán katonailag erőteljesen fellépne damaszkuszi szövetségesének védelmében, akkor meglenne az ürügy a talmudisták kezében az Iszlám Köztársaság elleni háború megindításához. Ha viszont a perzsa állam meg sem kísérel segédkezet nyújtani szövetségesének, teljesen magára marad, és bezárul körülötte a vérengző világhódítók ostromgyűrűje. Ahonnét pedig nem lesz szabadulás.

Szíriát, Iránt, miként korábban Líbiát, Irakot és Afganisztánt, ugyanaz a borzalmas világerő fojtogatja, fenyegeti és hódítja meg, mint amelyik minket, magyarokat is talpa alá akar gyűrni. Ennek a világerőnek a képviselői gyűlnek össze a napokban Budapesten, hogy egy látványos erődemonstráció keretében az „antiszemitának” nevezett nemzeti mozgalmak értésére adják: a zsidó világhatalom kikezdhetetlen és abszolút, ezért vele szemben minden ellenállás hasztalan. Mi, magyarok egyelőre annyival jobb helyzetben vagyunk a cionista terjeszkedéssel szemben ellenállást kifejtő népekhez képest, hogy egyelőre még választhatnánk a tömeges, de békés tiltakozás útját is. Ehhez azonban honfitársaink millióinak kellene megérteni végre, hogy a cionista világhatalom példátlanul agresszív „elitje” hazánk teljes rabszolgasorba döntését és elfoglalását tűzte ki céljául. A harc eszközei egyelőre még tehát mások, mint a Közel-Keleten. Azonban ahogyan a palesztinoknak, Líbia, Szíria vagy Irán népének, ugyanúgy a magyarságnak sem hagytak más lehetőséget az őrült világhódítók, mint annak a létkérdésnek az eldöntését, hogy kívánunk-e térden állva, rabszolgasorban élni, vagy pedig felvesszük az elénk dobott kesztyűt, és harcba szállunk a szabadságért.

Perge Ottó - Kuruc.info

Kapcsolódó: Nagy erejű robbanások rázták meg hajnalban a szíriai fővárost