Kampányidőszakban általában ígéretek szoktak elhangzani, amiket a választások után a sikeres, kormányzathoz jutó pártokon számon kérhetnek a rájuk szavazók. Érdemes önvizsgálatot tartanunk ebből a szempontból is, mert lehet, hogy ezen a téren lenne korrigálni valónk.

Volt egyszer, hol nem volt egy ember, aki nem volt túl jó vagy túl tehetséges, de lehetőséget kapott rá, hogy írásai megjelenhessenek a szűkkörű magyar nemzeti sajtóban. Ezért úgy gondolta, hogy a kommunistáktól egy évszázada- s a kapitalistáktól egy évtizede agymosott magyarságot írásaival és más hű magyarok (munkásságának) bemutatásával segítenie kell: érdemes egy szebb magyar jövőt biztosító öntudatra ébresztenie. Hiába intette józanságra koreai felesége, ki tíz éven át élt Magyarországon, és naivnak tartotta – a magyar nemzeti összetartásban bízó – férjét: „Ti, magyarok mind ilyenek vagytok! A szátok nagy, és szépeket tudtok mondani, de mikor tettekre kerül a sor, alig lesz abból valami!”

De az ember mégis hitt a nemzettestvéreivel való eredményes együttműködésben, mert hinni akart. És sorra kezdett bele olyan általa tisztelt emberekkel készítendő interjúk kérdéseinek megírásába, akik készségesen megígérték, hogy válaszolni fognak, és hozzájárultak, hogy a feltett kérdésekre adott válaszaik megjelenhessenek.

És ez az író most már sajnos ott tart, hogy lassan nem tud ellenérveket hozni, mikor felesége megmosolyogja naiv, hazafias reményeit.

1. A püspökkel kezdődött, akit ifjú korában csodált mint papot, mert az ifjúságot bátran tanította, mikor ezért még súlyos állami meghurcoltatások jártak. A püspök interjút ígért, és a barátságos kérdések elolvasása után – minden további indok nélkül – visszavonta ígéretét, nem válaszolt a kérdésekre.

2. A sort az író egy másik régi, külföldön élő pap barátja követte, aki egyáltalán nem volt hajlandó interjút adni, hogy hozzájáruljon az egyház lelki tisztulásához, amiért egyébként egész életében bátran munkálkodott.

3. Egy más vallású, bátor lelkész barátjával is felvette volna a kapcsolatot, de annak felesége és harcostársa, aki közös levelezésüket kezeli, hónapok óta nem válaszol, vagy nem adja át a férjének szóló üzeneteket.

4. Egy fiatal harcostársának szintén aktív édesapjával sikerült interjút készítenie, s a cikkhez fiatal harcostársától, aki egyben remek fotós, kért 1-2 képet az apáról. Több hete hiába vár rá, így megjelenetlenül hever a kész interjú.

5. Egy kiváló, félmagyar nemzeti jogász is ígérte, hogy szívesen válaszol az író kérdéseire. A könnyebbség kedvéért két nyelven megfogalmazva küldte el neki emberünk a kérdéseit. A válaszokra hónapok óta /!/ hiába vár…

6. Egy nemzetiségi /félmagyar/ vezető szellemiség, az író fiatalkori barátja is interjút ígért, a tucatnyi kérdésre hetek óta nem jön válasz. Ismeretes, hogy az aktív emberek túlterheltek, de mégis furcsák ezek az esetek, hiszen egy intelligens ember pár kérdésre félóra alatt képes lenne megírni a válaszokat.

7. Egy hangszeres zenész is hasonló ígéretet tett. Érdekes módon ő is csak annyira levelezőképes, hogy a fia bontogatja elektromos leveleit. Ő nem találta meg az apjának írott kérdéseket, ezért az író más úton, személyes közvetítéssel is elküldte neki. Válasz ezek után sem érkezik…

8. Egy rádióadó bíztatta, hogy küldjön bizonyos anyagot. Bár ajánlva küldte, állítólag nem kapták meg, másodszor is küldte, de vissza sem jelezték, ezúttal megkapták-e vagy sem a küldeményt…

Írónk tisztában van vele, hogy találkozott már sok pozitív magyar példával is munkája során. S azzal is, hogy nem csak mostanában, hanem korábban is voltak tapasztalatai meg nem válaszolt levelekről. Végül azzal is, hogy más nemzetiségű emberekkel is járt már hasonlóképpen. Az általánosítás mindig sántít, de a kivételek szabályerősítőek lehetnek. Mert itt van a számok törvénye, az átlag, a viszonyítás más nációk sajátosságaihoz. ezért írónkban, elkeseredésében fel-felmerül a kísértő kérdés:

Megengedheti magának egy ennyit szenvedett nép azt a luxust, hogy ilyen módon passzívvá váljon, mikor a nemzeti túléléshez minden lehetséges segítő eszközt meg kellene ragadnunk? Megérdemeljük mi egyáltalán a túlélést?

Az előző rész itt található.