A palesztin ellenállók kezdetben a saját ügyüket igyekeztek összekapcsolni más arab államoknak Izrael és a nyugati hódítók elleni harcával (1950-es, 60-as évek), majd látványos terrorakciókkal próbálkoztak (1970-80-as évek), azután a folyamatos utcai megmozdulások sora következett (1. és 2. intifáda, 1987-1993, ill. 2000), és ekkoriban (1990-es évek, 2000-es évek eleje) „jöttek divatba” az öngyilkos merényletek. Az elmúlt években a házi készítésű, meglehetősen hatástalan Kasszám-rakéták és az izraeli apartheid rezsim elszigetelésére irányuló próbálkozások is bekerültek az ellenállás széles repertoárjába. Mindemellett a radikálisnak bélyegzett palesztin csoportok az elmúlt évtizedekben is rendszeresen felvették a fegyveres harcot a meg-megújuló izraeli agressziókkal szemben, ezen kívül számos példája van Palesztinában az erőszakmentes küzdelemnek is. (Csak ezekről nemigen számol be a cionista vezérlésű nyugati média, mert a palesztinokat feltétlenül erőszakos, fanatikus vadállatoknak kell beállítani.) A kitartó és fáradhatatlan palesztin függetlenségi harc szép példái még a versek, filmek, könyvek, melyekről persze szintén nem hallunk egy árva kukkot sem, nehogy kiderüljön: a cionisták által ördögi színekben lefestett, „dehumanizált” palesztinoknak nagyon is emberi arca és érzékeny lelke van.

Érdemes továbbá felhívni a figyelmet arra, hogy a palesztin ellenállási mozgalom roppant sokszínű: soraiban találunk iszlamistákat, nacionalistákat, marxistákat, ateistákat, radikálisokat és mérsékelteket. És noha a palesztinok döntő többsége az iszlám vallás követője, vannak közöttük keresztények is. (Habár számuk évről évre csökken.)

Függetlenül attól, hogy a sok évtizedes palesztin függetlenségi harc bizonyos formái visszataszítónak tűnnek (gépeltérítések, terrorakciók, öngyilkos merényletek stb.), aligha lehetséges kívülről megmondani: az ellenállás milyen módjait kellene a palesztin népnek alkalmaznia a jövőben. Végigtekintve az 1948 óta (sőt a 20. század eleje óta) eltelt időszakot, az a benyomásunk keletkezhet, hogy bármilyen eszközzel is igyekeztek a palesztinok kivívni emberi és nemzeti jogaik tiszteletben tartását, semmiféle eredményt nem tudtak elérni. Csakhogy nem egészen így áll a helyzet: ha a palesztinok milliói nem mondanak immár lassan egy évszázada határozott nemet hazájuk elfoglalására, akkor ma már Palesztina egésze a cionisták kezén lenne, és a mai napig nem lepleződött volna le a cionizmus barbár és embertelen természete sem.

A palesztin nép tragikus sorsa és fáradhatatlan harca fölvet egy alapvető erkölcsi és filozófiai kérdést, melyre számos irodalmi mű, dráma, illetve film kereste már a választ: mi a helyes - emberséges és egyúttal célravezető - magatartás egy felettünk uralkodó, jogainkat sárba tipró és irgalmatlan erejű elnyomó hatalommal szemben? Vajon a radikális ellenállás eredményes lehet-e egy nyomasztó túlerő ellenében? Nem lehetséges-e, hogy a radikalizmus, a fegyveres küzdelem kifejezetten a hatalom kezére játszik, mivel lehetőséget és ürügyet teremt a borzalmas erejű válaszcsapásra? Vagy az óvatos lavírozás lenne a célravezető, a kétkulacsos magatartás, a látszólagos behódolás, mely lehetővé tesz bizonyos engedmények kicsikarását a hatalom félrevezetése révén? De vajon a kompromisszumok sokasága és az állandó szerepjáték és ügyeskedés nem vezet-e e szükségszerűen morális hanyatláshoz és elvfeladáshoz? További kérdés, hogy melyik eszme a legmegfelelőbb a nemzeti ellenállás számára? A nacionalizmus? És vajon sikeres lehet-e bármiféle szabadságmozgalom a vallás nélkül, amely hihetetlen lelki erőket képes mozgósítani? (A vallás nem csak vigaszt és menedéket nyújt a bajban, elnyomásban és üldöztetésben, de a fegyveres harcot vállalók számára megadja azt az erőt, ami a hősi halál vállalásához kell.)

A feltett kérdések évtizedek óta létkérdések a palesztinok számára. A magyrság számára mindezek a dilemmák jól ismerősek: fél évezrede küszködünk velük.

Perge Ottó - Kuruc.info