 |
Úgy tűnik, számukra tökéletesen kielégítő ez a felelőtlen, langyos posványban dagonyázás, mert eszük ágában sincs a kormánykereket átvenni egy süllyedő hajó fedélzetén. Pedig egy valóban nemzeti erőnek ilyen esetben – mérlegelés nélkül –egyetlen kötelező feladata lehet: menteni, ami menthető, még annak árán is, ha netán személyenként és együttesen is belebuknak. Semmi sem fontosabb ugyanis, mint a haza üdve, bármilyen áldozatokat is kell vállalni ezért! A most következő elemzésemet 2001 decemberében írtam, Orbánék hivatali idejének utolsó stádiumában, s ajánlom figyelmébe mindazoknak, akik oktalanul ismét tőlük várják a megváltást, ahelyett, hogy huszárosan megdöntenék ezt a tűrhetetlen rendszert, s valamennyi csahosának menesztése után végre olyan hazafiakra bíznák Magyarország vezetését, akik tiszták, bátrak és rátermettek, s az üres fecsegés helyett cselekedni is készek a nemzet érdekében.
Az országot jelenleg irányító Orbán-kormány megítélése eléggé ellentmondásos az egyes politikai körökben, pártokban, sőt a lakosság különböző rétegeiben is. A balliberális banda s a tömegtájékoztatás okkal-ok nélkül, csípőből tüzel rá, mocskolja és rágalmazza; az ún. „nemzeti oldal” pedig hibáit, vétkeit is igyekszik elkendőzni, s érdemeit messze meghaladó rózsaszín képet fest róla. Legjobb tudomásom szerint ezidáig átfogó, tárgyilagos értékelés még nem készült, ezért az alábbiakban ezt szeretném megkísérelni, kerülve azonban a részletekbe merülés veszélyét. Célom egyfajta igazságkeresés, elfogulatlan bírálat, a feladatok, lehetőségek s a végzett munka összehasonlítása, ugyanakkor mindezzel a hazafias erők gondolkodásra késztetése. Arra próbálok választ adni – mellőzve az illúziókat s az előítéleteket –, hogy valóban nemzeti-e az önmagát annak deklaráló „polgári” kormány, avagy lényegét tekintve alig különbözik elődeitől.
1. Orbán Viktor személye és munkatársai
A miniszterelnök fiatal, energikus, jó kedélyű, gyors észjárású, a többségben szimpatikus benyomásokat keltő, magabiztosságot, rátermettséget sugárzó egyéniség. Megfelelő iskolázottsággal, nyelvismerettel rendelkezik, de koránál fogva nincs elég élettapasztalata, megfontoltsága, beleérző képessége. Nemzeti szempontból származása nem meggyőző, indíttatása pedig egyértelműen szélsőliberális. (Egyesek szerint eredeti családi neve Oldstein, ez azonban máig nem nyert hitelt érdemlő bizonyítást; sokat mond viszont az, hogy leányait Ráhelnek és Sárának hívják.) A jogi egyetem elvégzése után tanulmányait Oxfordban, Soros-ösztöndíjjal folytatta, amivel nem éppen a harcos antikommunistákat vagy a konzervatív nacionalistákat szokták jutalmazni. Politikai pályafutását is a zsidó identitású SZDSZ-szel azonos gyökerű Fideszben kezdte, minden nemzeti szempontból hasznos elv és gyakorlat éles támadásával. Emlékezzünk csak arra, amikor a 90-es évek elején a Parlamentben kollektív kivonulásukkal tüntettek a trianoni megemlékezés ellen, s gyakori elhatárolódásai(k)ra az ún. „szélsőjobbtól”.
Úgy tűnik, valahol valakik őt is kiválasztották a közéleti karrierre, máskülönben aligha szólhatott volna az elhíresült Nagy Imre-temetésen, ahol radikális hangvételű beszédével egy csapásra berobbant a köztudatba. A tévében, rádióban s az újságokban is feltűnően sokat szerepelt; márpedig a hazai sajtót uraló banditák aligha menedzselnek bárkit, aki nem „a mi kutyánk kölyke”. Persze arra is akad példa a világtörténelemben, hogy valaki Saulusból Paulussá válik, e metamorfózisok többsége azonban jól felfogott érdekeket tükröz, ritkán fakad őszinte belső meggyőződésből. Valószínűleg Orbán esetében is ravaszul kifundált, alaposan megtervezett „arculatváltásról”, köpönyegfordításról lehet szó. Gondot jelent az is, hogy a tényleges hatalmat bitorló, a nyilvánosságot ügyesen kerülő, nemzetromboló háttérerők mindig benyújtják a számlát „önzetlen” segítségükért. Ilyen feltételekkel és terheltséggel pedig senki sem működhet szabadon, hanem feszes korlátok közt mozoghat csupán, előre fölvázolt forgatókönyv szerint. Ezzel együtt mind képességeit, mind népszerűségét tekintve Orbán Viktor messze kiemelkedik eléggé bizarr kormányából.
Miniszterei, államtitkárai közt sajnos nem kevés a zsidó és a félvér, valamint az „egykori” kommunista. E szürke masszában egyetlen valamirevaló, markáns egyéniség sem akad, viszont alkalmatlan, gyenge jellemű, szolgalelkű báb annál inkább. (Pl. Martonyi János, Deutsch Tamás, Pintér Sándor, Szabó János, Stumpf István, ill. a leváltott Pokorni Zoltán, Torgyán József – meglehetősen undorító figurák.) Alig hihetjük, hogy Orbán maga választotta meg társait, legjobb esetben is csak egy mások által összeállított „étlapról” rendelhetett. Ezekkel a fiskális szemléletű, technokrata „reálpolitikusokkal”, akikből jószerivel az elemi tisztesség és nemzeti elkötelezettség is hiányzik, még egy Orbánnál sokkal nagyobb és nemesebb államférfi sem juthatna messzire a magyarság képviseletében és fölemelésében.
E ráhangolódás után vizsgáljuk meg immár a kormány valódi ténykedését az egyes szakterületek szerint, a nemzeti szempontok figyelembe vételével. Természetesen előre bocsátva és elismerve azt, hogy elődeik nyomán szinte minden téren csődtömeget, valóságos romhalmazt örököltek Orbánék; egy olyan káoszt és pusztulást, melyből roppant nehéz kitörni, rendet teremteni és eredményeket fölmutatni. Megjegyzem még, hogy a rövid kormány-programnak tekinthető 40 pontos Fidesz-tervezet a legenyhébben fogalmazva is annyira hiányos, egyoldalú és félénk, hogy tökéletes megvalósítása esetén sem oldaná meg a csonkaországi (pláne nem a kárpát-medencei vagy az egyetemes!) magyarság fő sorskérdéseit.
2. Belpolitika, hatalmi szervek, közbiztonság
Egy országban akkor jó élni, ha érvényesül a törvényes rend s a szabadság, a tulajdoni és személyi biztonság, ha a lehető legteljesebben kiküszöbölik a korrupciót s a devianciákat (prostitúció, homoszexualitás, alkoholizmus, drogfogyasztás, bűnözés, analfabétizmus, romboló kultuszok és szekták, munkanélküliség, abortusz, bizonyos elkerülhető betegségek stb.), ha polgárai kielégíthetik alapvető anyagi, szellemi és lelki szükségleteiket, ha a társadalmat igazságosság, felelősségérzet, szolidaritás és esélyegyenlőség hatja át, ha nincsenek „kiválasztott” fajták vagy rétegek, ha a közhatalmat hozzáértő, becsületes, valódi népszolgálatot teljesítő emberek gyakorolják, ha a szegényekről és elesettekről együttérzően gondoskodnak. Ezen célok megvalósítása elsősorban a belpolitika kötelessége lenne. Sajnos ma minden a feje tetején áll, s még a szándékát se észleljük, hogy Orbánék egy általános tabula rasa-t csinálva, tiszta lappal indulva, elődeiktől gyökeresen elhatárolódó politikát folytatva kezelnék az igen súlyos válságot.
A rendőrség jelentős része megvesztegethető és határozatlan, az ügyészségek szabotálják a vádemeléseket még a legkirívóbb sortűzperek, olajügyek, privatizációs bűncselekmények, sikkasztások esetében is, a „független” bíróságok ítéletei pedig a balliberális kemény mag akaratának kedveznek (lásd Györgyi Kálmán, majd Polt Péter, ill. Solt Pál, Dávid Ibolya és Simicskó István ténykedését!). Ilyenformán az igazságtétel továbbra is elmaradt, még a meglévő alkalmatlan törvényeket is rendszeresen kijátsszák, kísérlet sem történik semmilyen bűnözés és korrupció megfékezésére, a nélkülözhetetlen létbiztonság megteremtésére; sőt a „fejétől bűzlik a hal” elve szerint, a legsötétebb gazemberek éppen az országgyűlési képviselők közt találhatók. Az országot hazai és külföldi maffiacsoportok uralják, s a hivatalos elittel történő összefonódások minden szinten üzemszerűvé váltak. A tanúkat megvásárolják, megfélemlítik, likvidálják, vagy „sztárügyvédekkel” és sajtókampányokkal hiteltelenítik, a dokumentumokat megsemmisítik vagy évtizedekre zárolják.
Választhat a kormány: vagy továbbra is heroikusan maga előtt görgeti a rendszerváltás visszásságai nyomán felgyülemlett szeméthegyet, s ezzel mindvégig elodázza az érdemi változtatásokat, vagy kíméletlenül eltakarítja. Utóbbi elkerülhetetlen kezdőlépései a következők. A jogfolytonosság megtagadása az utolsó 55 év minden rendszerével s az 1945 előtti ősi magyar (a Szentkorona-eszmén alapuló) alkotmányosság visszaállítása; a liberálbolsevista, „eurokomform” törvényhalmaz eltörlése, helyette világos, egyértelműen végrehajtható, kizárólag nemzetérdekű jogszabályok alkotása (pl. újra halálbüntetés!); az áldemokrácia és a köztársaság helyett egy tekintélyelvű, alkotmányos és független nemzeti monarchia (királyság vagy kormányzóság) bevezetése; össznépi (anyagi és erkölcsi) igazságtétel, személycserék minden téren (politika, közigazgatás, bankok, gazdaság, rendőrség, honvédség, oktatás, kultúra, hírközlés, egészségügy, egyházak stb.); a nemzetellenes pártok (pl. SZDSZ, MSZMP, MSZP), szervezetek, szekták s a szabadkőművesség fokozatos betiltása, a kompromittálódott bűnözők azonnali és örökös száműzése a vezetésből; a közszereplők nyilvános és teljes átvilágítása, vagyonbevallásának ellenőrzése; a kétkamarás parlamenti forma kiépítése; egy alapvetően új választási törvény kidolgozása, az ajánló cédulázás eltörlése, a választási csalások kiküszöbölése fokozott felügyelettel, a szavazás kötelezővé tétele itthon, ill. lehetőségének biztosítása a határon túli s az emigrációs magyarságnak; az országgyűlés és az államapparátus létszámának s javadalmainak csökkentése, a képviselők és polgármesterek visszahívhatósága, a közszereplők egyetemes (büntetőjogi!) felelőssége a visszaélésekért és mulasztásokért stb. Persze ez a lista jócskán bővíthető, ezért csupán jelzésértékűnek tekintsük.
Bárki állíthatja, hogy a fentiek kivitelezésére nincs komoly esély, ezért ostobaság elvárni a kormánytól, hogy ekkora ellenséges nyomással dacolva akárcsak részben is megvalósítsa óhajainkat. Nincs kizárva, hogy ez vagy egy következő kabinet is belerokkanna ebbe az egyenlőtlen iszapbirkózásba; de mit számít, ha általa megmenekül a magyarság! Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb szélirányba fordulni, mint árral szemben úszni, s tapasztalataink szerint Orbán is az előbbi mellett döntött. Inkább a saját „túlélésükkel” törődik, mint a lakosság jövőjével. E vigyorgó, konfliktuskerülő diplomáciával elérheti ugyan, hogy 1-2 újabb ciklusra megválasztják, de a nemzet ítélőszéke előtt föltétlenül gyarlónak találtatik, hiszen végeredményben – elődeihez hasonlóan, akarva vagy akaratlanul – ő is csak a nemzetrontást, azaz végső megsemmisülésünket sietteti. Nekünk viszont nem karrierlovagok, sima beszédű hivatalnokok kellenek, hanem mindenre elszánt, vaskezű harcosok, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.
3. Gazdaság, pénzügy, mezőgazdaság, közlekedés, kereskedelem, környezetvédelem
A kommunizmus, valamint a gengszterváltás fosztogatásai s rablógazdálkodása, ill. a Bokros-csomag megszorításai után igen lepusztultak ezek az ágazatok. El kell ismerni, e területeken némi erőfeszítéssel apróbb eredményeket fölmutathat a kormány: pl. sikerrel járt az infláció fékezése, a makrogazdasági mutatók (GDP) javítása, az államháztartási és költségvetési hiányok lefaragása. Mindez mégsem több, mint tüneti kezelés, hiszen a lényeg továbbra is érintetlen; azaz folytatódik a mélyrepülés, minden rothad és züllik. Az adóreform elmaradt, az árak emelkednek („liberalizálódnak”), a vásárlóerő a népesség zöménél csökken vagy stagnál, a pénzünk folyamatosan romlik a nyugati valutákhoz (s az euróhoz) képest. A bankcsődök, tőzsdei és pénzintézeti visszásságok s az ÁPV Rt. által okozott károkat (lásd Surányi György, Princz Gábor, Kunos Péter, Suchmann Tamás, Tocsik Márta, Matolcsy György és egyéb zsidó fehérgalléros bűnözők korábbi és mostani ármánykodásait!) ez a kormány is elvtelenül az adófizetők pénzéből pótolja, miközben a banditáknak és kedvezményezettjeiknek haja szála sem görbül, s még indokolt vagyonelkobzás sem történt.
Hajdan sikeres üzemeink, gyáraink, mezőgazdasági iparunk, közműveink többsége, valamint energiatermelésünk (szén, olaj, gáz, atom) idegenek kezében van, akik rendszerint leépítik, majd megszüntetik a munkát, s ez által a piacainkat is megszerzik. A multik az egész országban rohamosan terjeszkednek, mivel változatlan adómentességet élveznek, a teljes hasznot pedig szabadon kisíbolják. Így a több oldalról szorongatott magyar kis- és középvállalkozók nem bírják az egyenlőtlen versenyt. A Széchenyi-terv csupán mézesmadzag, hiszen a külföldi cégek éppúgy pályázhatnak a költségvetési támogatásokra, mint a hazaiak. A privatizációs panamákról, az áron aluli magánosításokról jószerivel semmit sem tudhat a nagyközönség (legföljebb néhány sajtó által bedobott gumicsonton rágódhat!), mert üzleti vagy államtitoknak minősülnek. A mai napig sem készült semmilyen leltár vagy felmérés a nemzet vagyoni állapotáról, ill. az elkótyavetyélt javakról s a mindnyájunkat érintő veszteségekről. Sőt a fideszesek eladják azt is, ami még megmaradt az emdéefes és cucilista átjátszás vagy kiárusítás után (pl. repülőterek, ingatlanok, szállodák, székházak, állami gazdaságok, ménesek, borvidékek, halászat, agrárvállalatok, hajózás, sportlétesítmények, műemlékek, kastélyok, művelődési központok stb.), ahelyett, hogy minden követ megmozgatva visszaszereznék (újraállamosítanák, megvásárolnák, ill. peres úton megtámadnák a rosszhiszemű szerződéseket) pótolhatatlan kincseinket a nemzetközi maffiáktól. Félelmetes, hogy végül termőföldjeinket is elidegenítik, ill. legitimálják a törvénytelenül megkötött „zsebszerződéseket”, az uniós normákra hivatkozva. Ugyanakkor a kormány képtelen megakadályozni Demszky Gábor metró-packázásait s a körmönfont telekspekulációkat, valamint az „ingatlanfejlesztés” címén gombamód szaporodó lakóparkok (a körülmetéltek itt is előnyben!) építését és egyéb gyanús hátterű fővárosi nagyberuházásokat (pl. Angyalföld, Csepel), az amúgyis sorvadó zöldövezetek rovására.
Rendületlenül folyik a kétes eredetű és jogosságú államadósság kamatainak törlesztése, ahelyett, hogy megtagadnánk a további kifizetéseket, vagy legalább tárgyalnánk részbeni, ill. teljes elengedéséről, esetleg egy hosszú távú moratóriumról. Nemzeti jövedelmünk több mint harmada így eleve kiáramlik, s ez mértéktelenül megterheli szegényes gazdaságunkat, milliókat pedig koldusbotra juttat; bizonyos tőkéscsoportok ugyanakkor óriási befolyást gyakorolhatnak ügyeink intézésére szinte mindenütt. Mezőgazdaságunk is halódik: a parasztok befektetése nem térül meg, a termények átvétele és raktározása bizonytalan, a fölvásárlók és nagykereskedők tetszésük szerint diktálnak; európai kvótákra hivatkozva visszafogják a termelést, tenyészállataink jelentős részét kivágatják, majd külföldről hoznak be drága és ócska élelmiszert (húst, tejterméket, gyümölcsöt, zöldséget, bort), noha inkább exportálnunk kellene a fölöslegünkből.
Gápjármű-állományunk jelentős részben elöregedett és könyezetszennyező. Úthálózatunk elavult, túlterhelt, az autópályák használati díja rendkívül magas, újabb szakaszok és tervek az ígéretek ellenére sem készülnek. Vasúti közlekedésünk lassú, ám drága, s több szárnyvonalat oktalanul megszüntettek. Egyes településeink szinte el vannak vágva a külvilágtól. Tengeri hajózásunk gyakorlatilag megszűnt, a balatoni s a folyami pedig csak a turizmust szolgálja; hajógyártásunk a végóráit éli. Polgári és katonai repülőgépparkunk kizárólag idegen országok terméke. Egykori piacaink javát elvesztettük, újakat alig szereztünk, kivitelünket fondorlatosan gátolják, de mi semmit sem teszünk a külföldi áruk beözönlése ellen, ill. honi termékeink védelmében. Környezetünk állapota siralmas: földjeink agyon-vegyszerezettek, levegőnk és vizeink szennyezettek, az ország harmadának ivóvize fogyasztásra alkalmatlan (pl. nitrátos); ugyanakkor szomszédainktól is csőstül érkezik az „áldás” (csernobili atomfelhő, tiszai áradások, olaj, cián és egyéb vegyi kotyvalékok), melyekért semmilyen kártérítést nem kapunk (nem is nagyon kérünk!). Ennyit Orbánék „világrengető sikereiről” a gazdasággal kapcsolatos ágazatok terén.
4. Egészségügy, szociálpolitika, vidékfejlesztés
E téren történt néhány kedvező kormányintézkedés: pl. a fogmegtartó kezelések ismét ingyenessé váltak, csökkent a TB-járulék, előbb 40, majd 50 ezer forintra emelték a minimálbért (ebből persze több a levonás is!), valamint a nyugdíjakat is inflációkövetővé alakították; nőtt a családi pótlék, visszakaptuk a GYES-t és a GYED-et, lakásépítési támogatás is igényelhető; komoly lépéseket tettek az immár rendszeres árvizek által megrongált házak rendbehozatalára és újjáépítésére, ill. a védőgátrendszer megerősítésére. Ezek a családok jelentős részét kedvezően érintették, s a Horn-kormány lelketlen barbárságához képest üdvözlendő jelenségek, viszont a súlyos össznemzeti válsághelyzet megoldásához alig járultak hozzá.
A valóságos pénznyelőként (MSZOSZ irányítással) működő TB-önkormányzatok föloszlatása időszerű volt, annál károsabb azonban az egészségügyi létesítmények (kórházak, szanatóriumok, nővérszállások, rehabilitációs intézetek, gyermekgondozók) magánosítása, s a befolyó összegekből a működési költségek finanszírozása (vagyonfelélés!). A kórházak, szakrendelők zöme eladósodott, állaga leromlott, az ágyszámok csökkentek, alapvető műszerek és gyógyszerek hiányoznak; a dolgozók bére alacsony, munkaideje hosszú, s az ebből fakadó kedvetlenséget a betegek sínylik meg. Hazánkban a legalacsonyabb az átlagéletkor európai viszonylatban, különösen a középkorú férfiak halálozása gyakori. Újra felbukkant a korábban már kiküszöbölt TBC, magas a keringési (érszűkület, infarktus), a mozgásszervi és a rákos megbetegedések száma. 6-7 millió magzatgyilkosság után gyakorlatilag most is szabadon végezhető az abortusz, így 100 élve születésre 70-80 méhkaparás jut. A lakosság átlagosan évi 50 ezerrel fogy, a magyarság azonban 60-70 ezerrel (mert ebben benne van az idegenek beáramlása s a cigányok gyors szaporodása is). A gyógyszerek ára megfizethetetlen, így a rászorulók gyakran nélkülözni kényszerülnek gyógyulásuk segédeszközeit. Túl sok a dohányos, az alkoholista és a kábítószer-élvező; egyes fórumokon ma is büntetlenül ajánlgatják a „könnyű drogok” használatát. Az iskolákban a tanulók jelentős részének menzára sem telik, a fiatalok közel fele rossz kondíciója miatt alkalmatlan katonának (tartáshibák, szervi bajok, szellemi fogyatékosság stb.).
Azt hirdetik, javult a foglalkoztatottsági helyzet, ám ez merő hazugság, hiszen a munkahelyek száma folyamatosan csökken; az 1 millió körüli állásnélküli többsége már a nyilvántartásból is kikerült, így a regisztrált kb. 400 ezer főt jócskán meghaladja az elbocsátottak tényleges száma. Különösen Kelet-Magyarországon vannak olyan falvak, ahol a munkaképesek 40-80 százaléka nem dolgozhat, mert erre semmilyen lehetősége nincs. Az igényelhető vérszegény segélyek s az időnkénti közmunkák pedig részben sem fedezik a megélhetést. A kormány állítólag széles és tehetős középosztályt („polgárságot”) akar; ezzel szemben a többség egzisztenciája bizonytalan, a lecsúszás fokozódik, s immár újra a 3 millió koldus országa lettünk. A lakáshelyzet továbbra is megoldatlan, a pályakezdőknek nincs módja bármilyen odút megvásárolni, s ebben szüleik is csak ritkán tudnak segíteni; ilyen körülmények közt gyermekek születése szóba sem kerül, az egyke vállalása már diadalmenetnek számít. A társadalom elesettjeinek, alsó rétegeinek fölemelése elsősorban gazdasági növekedéssel, hasznos beruházásokkal, munkahelyteremtéssel oldható meg, nem pedig könyöradományokkal, karitatív akciókkal. A kormány azonban főképp csak a saját hűséges (?) klientúrájával törődik; a legzsírosabb állások és juttatások – minden elvi és erkölcsi megfontolást mellőzve – kizárólag őket illetik.
A vidék általában mostohább sorsú a városnál, noha utóbbi állapota sem éppen rózsás. Egyes országrészeink megtartó képessége vészesen csökken, infrastrukturális ellátottsága a századelőt idézi. Az FVM tonnányi közpénzeket happolt el magának a mezőgazdaság és a vidék anomáliáinak kiegyenlítésére, azonban kevés eredményt mutathat föl, hiszen az összegek javát a bennfentesek megkenésére, luxusutazásokra, családi villák építésére és egyéb haszontalanságokra fordította. Ahelyett, hogy tejüzemeket, vágóhidakat, baromfifeldolgozókat, magtárakat, malmokat stb. telepített volna, vagy agrárbankok alapításával, a gazdáknak nyújtandó hosszú lejáratú hitelekkel (pl. traktorok, gépek, öntözőberendezések, etető és itató automaták, vetőmagok, takarmány vásárlására) és termelési támogatásokkal, szakmai továbbképzésekkel, információ-bővítéssel, piackutatással, exportösztönzéssel, a művelési feltételek javításával és hasonlókkal növelte volna a vidék versenyképességét, ill. megakadályozta volna az elvándorlást az életkörülmények vonzóbbá tételével.
5. Oktatás, kultúra, sajtó, vallás, kisebbségek
A felsőoktatásban eltörölték ugyan a tandíjat, ettől mégsem lett ingyenes; hiszen az albérletek, a kollégiumi ellátás, a borsos árú tankönyvek és egyéb kiadások eleve kizárják a szegényebbeket az egyetemekről, főiskolákról. Az ún. diákhitel bevezetése látszólag pozitív intézkedés, igénybe vételével azonban a hallgatók igencsak megterhelik későbbi kezdő jövedelmüket. Sajnos az iskolák színvonala minden szinten általánosan romlik; nevelésről már régen szó sincs, történelmünket továbbra is hamisítják, irodalmunkban a klasszikus értékeket összemossák a harmadrangú fércművekkel, a természettudományokban pedig a lexikális ismeretekre helyezik a hangsúlyt, a gondolkodási képesség és kreativitás fejlesztése helyett. Számos iskolát bezártak, az osztálylétszámok így sokszor meghaladják az optimális mértéket, az egyetemeket összevonták és központosították (világbanki elvárás!), ma sincs kötelező valláserkölcsi és hazafias oktatás. Az MTA önmaga torz karikatúrája, tele liberálbolsevista „kutatókkal”, akik nemhogy érdemi munkát nem végeznek, hanem a tőlük eltérő szemléletű tehetségeket elüldözik vagy megbélyegzik. Az egyházi iskolák visszaállítása akadozik, és sajnos azok is ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Szinte teljesen hiányzik egy nemzetben gondolkodó, a magyarság kultúráját, hagyományait ismerő, öntudatos, egészséges, pozitív jövőképpel rendelkező ifjúság, melyre nyugodtan rábízhatnánk az ország fölemelését!
A hajdan virágzó kultúrházak, művelődési otthonok, könyvtárak java anyagi gondokkal küszködik, sokat pedig egyszerűen megszüntettek, vagy más profilú intézményeket költöztettek a helyükbe. A kultúrában többnyire a maradékelv érvényesül, vagyis nincs elegendő állami, vállalati és alapítványi forrás a fejlesztésekre, a működési költségekre, ill. a színvonalas rendezvényekre. A kultúra azonban soha, sehol nem piacképes és önfenntartó, tehát félrebeszél, aki mást mond; vagy erre hagyatkozva biztos kudarc várja, ha megpróbálkozik a művelésével. Különösen a hagyományőrzésre, a nemzeti irányultságú művelődésre bosszantóan kevés pénz jut, míg az arctalan, tudatmérgező, értéktelen urbánus és avantgard zagyvaság nyakunkba zúdításáról mindig gondoskodnak valakik. Ez a ferde szemlélet éppúgy érvényesül a festészetben és szobrászatban, mint a zenében vagy az irodalomban. A könyvek s a művészeti albumok elérhetetlenül drágák, ráadásul mind a hazai, mind az idegenből fordított szövegek közt csupán elenyésző mennyiségű a maradandó vagy klasszikus alkotás. A művészeti és irodalmi kritika pedig hozzá nem értést, vagy egyenesen faji elfogultságot tükröz; mondani sem kell, hogy nem a magyarok, hanem a zsidók javára. A könyvterjesztés is valóságos szabotázs; az árusok 40-50 százalékos díjat kérnek, a készletet csak bizományba veszik át, a színvonalas műveket a hátsó polcra vagy raktárakba rejtik.
A tömegtájékoztatás egésze továbbra is gyalázatosan diszkriminatív és magyarellenes. Az Orbán-kormány alapvető hibája, sőt bűne, hogy e téren is képtelen volt a legminimálisabb tisztogatásra. Bambán tűri a dühödt sárdobálást, a lakosság tudatos hülyítését, ahelyett, hogy néhány napi- és hetilapot, kereskedelmi rádiót és televíziót egyszerűen betiltana. Így a „sajtószabadság” hamis jelszava alatt háborítatlanul pofázhatnak az egykori bértollnokok, hivatásos rágalmazók, liberálbolsevista népámítók. A konzervatív, jobboldali, keresztény fórumok összesen alig 5-10 százalékra tehetők, s ezek többsége is gyáva, megalkuvó. A kormánynak mindössze 1 db heti- (Válasz) és 1 db napilapja (Magyar Nemzet) van, ellenben valamennyi budapesti és megyei újság, valamint az elektronikus sajtó is az ellenséghez húz. Az agymosás így tökéletes, míg a nemzeti gondolatok csak elvétve juthatnak át a szigorú globális szűrőn. Márpedig egy átfogó ellenőrzés és nagytakarítás végrehajtása nélkül sem korrekt hírközlés, sem tisztességes közvélemény-formálás nem lehetséges, s természetesen valamirevaló nemzeti kormányzás sem.
Történelmi egyházaink kivétel nélkül judeokeresztény eszmeiséget propagálnak, s igen káros kozmopolita-szabadkőműves befolyás alatt állnak. A politikát kínos gonddal kerülik, a magyarság méltatlan szenvedéseiről egy árva szavuk sincs, az Ószövetséget többre tartják Jézus tanításainak hirdetésénél, és életpéldájának alázatos követésénél. Ennél fogva kettős küldetésüket (evangelizáció és nemzetvédelem) képtelenek betölteni, s a hierarchia csúcsain alig akad olyan főméltóság, aki a keresztény életszentséget és nemzeti kötelezettségeit együttesen próbálja képviselni. Sajnos az egyházak is elzárkóznak a minimális átvilágítástól, így az egykori békepapok, a hitüket és fajtájukat megtagadók kirostálására ma sincs semmilyen lehetőség. Farizeus magatartással, lélektelen prédikációkkal, hűvös kívülállással azonban nem lehet híveket szerezni, miként az ökumenikus zsidókeresztény maszlaggal sem lehet egy sajátos arculatot megőrizni. Misztikus vonzerő, sugárzó szeretet és jó pásztorok híján lassan szétszéled a nyáj; s még szerencse, ha az elbizonytalanodott, fásult hívek nem zuhannak valamelyik „pártfogó” szekta karmaiba. A kormány távolságtartó, barátságos viszonyra törekszik az egyházakkal, ahelyett, hogy rámutatna a vétkekre és mulasztásokra, ill. – más országokhoz hasonlóan – szorgalmazná a kereszténység nemzeti irányba fordulását, önvizsgálatát és megtisztulását. Ugyanakkor semmit sem tesz a népünk szellemiségétől idegen „kisegyházak”, szekták parttalan burjánzása ellen.
A kisebbségek (a világban példátlan módon!) indokolatlan anyagi és morális előnyöket, pozitív megkülönböztetést élveznek hazánkban az anyanemzet rovására. Különösen a zsidók és a cigányok szemtelenedtek el, s mindenféle többletjogokat követelnek, noha kötelességtudatuk még nyomokban sincs a „bennszülöttek” iránt. A többi betelepült nemzetiség (németek, tótok, oláhok, rácok, horvátok, vendek stb.) valamivel toleránsabb a magyarsággal, de külső anyanemzeteik és a belső ellenségeink szüntelen uszítására egyre több támogatást igényelnek. Véleményem szerint az egyenlőség megilleti őket, ha részt vállalnak az ország terheinek hordozásában, de semmiképp se nőhetnek a magyarság fejére. Hiba volt az önkormányzati rendszerük kiépítése, még elfogadhatatlanabb a tervezett (alanyi jogon járó??) parlamenti képviseletük, hiszen ezek még az önkéntes asszimilációt is megakadályozzák akkor, amikor az utódállamokban mindenütt erőszakos beolvasztás és barbár népirtás folyik magyar nemzetrészeink ellen. A kormány jó arcot vág mindehhez, s némán tűri a magyarság kisemmizését, szolgasorba züllesztését a saját szülőföldjén; semmit sem tesz a zsidó- s a cigánybűnözés visszaszorításáért, a túlhatalmak, a gátlástalan összefonódások feltárásáért és megszüntetéséért.
A fenti mulasztásokat nem menti, mégis valamelyest enyhíti, hogy a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból átszállították az Országház kupolacsarnokába (még jobb helye lenne a Budai Várpalotában!). Az már kevésbé örvendetes, hogy ma is múzeumi tárgyként kezelik, s élő szellemisége nem hatja át egész politikánkat, még jelképes szinten sem. Dicséretes az is, hogy államalapításunk 1000 éves évfordulójáról az egész Kárpát-medencére kiterjedő látványos ünnepségsorozattal emlékezett meg a kormány. A szobrok, emlékművek, templomok, középületek, sétálóutcák avatása, a helyi hagyományok és népszokások fölelevenítése, a változatos világi és egyházi rendezvények s ezek tömegkommunikációs megjelenítése elősegítette a magyarság öntudatra ébredését, hangulatának javítását. Minden rosszmájú károgással szemben leszögezhetjük, hogy nem volt kidobott pénz az erre elkülönített összeg.
6. Honvédelem, külpolitika, bevándorlás
Egy hódító nagyhatalmaktól fenyegetett, ellenséges szomszédoktól körbevett ország számára élet-halál kérdése a honvédelem. Ahelyett, hogy – a lehetőségekhez képest – függetlenek, semlegesek maradtunk volna, eléggé el nem ítélhetően csatlakoztunk a NATO-hoz, kevéssel azután, hogy végre megszabadultunk a Varsói Szerződéstől. Még ennél is öngyilkosabb lépés azonban a hadsereg liberális reformja, melynek vége az lesz, hogy a párhuzamos létszámcsökkentés és a szolgálati idő lefaragása után megszüntetik a kötelező sorozást, s Magyarország védelmét egy csekély számú (kb. 30 ezer) hivatásos állományra (amolyan elit kommandóra) bízzák. Márpedig a zsoldosok kizárólag azért (azokért) harcolnak, aki jó pénzzel kedvet csinál hozzá. Hol marad a tisztikar átvilágítása és megújítása, mi lesz a fiatalság hazafias nevelésével, szellemi és fizikai felkészítésével, ki fogja életét áldozni a hazájáért, ha itt is a piszkos üzleti szempontok diktálnak? Miért kell minden harci eszközt külföldről vásárolnunk, ahelyett, hogy feltámasztanánk egykor világhíres fegyvergyártásunkat? NATO-tagságunkból eredően az is bármikor bekövetkezhet, hogy katonáinkat idegen érdekekért, távoli régiókba vezénylik ágyútölteléknek, sátáni célokért elvérezni. Orbánék megbocsáthatatlan bűne, hogy páholyból nézik hadseregünk szétzüllesztését; s a rothadás közepén azon töprengenek, vajon F-16-os amerikai, vagy svéd Gripeneket vásároljanak-e zsebkendőnyi égboltunk alá.
Sikerágazatnak csúfolt külpolitikánk a kormány legnagyobb kudarca. Derék öreg bolsik és csemetéik mentik át a korábbi mosolydiplomáciát. Alapelvük: mindenben mindenkinek engedni, nehogy bárki megsértődjön, megharagudjon ránk. Vagyis önként és dalolva föladni szuverenitásunkat, csúszva-mászva bejutni Európába, s alázatosan kiszolgálni önző, agresszív szomszédaink utasításait; közben tetőtől talpig elárulni nemzeti érdekeinket, s könnyelműen magukra hagyni az utódok közt halálba szédülő testvéreinket. Hol van már a trianoni revízió fölvetése, vagy akár a területi autonómiák kivívása? Hiszen még a kettős állampolgárság helyett kiizzadott, elfuserált státusztörvényt sem tudjuk alkalmazni az oláh és tót szélsőségesek hőbörgései miatt. A délvidéki, felvidéki és erdélyi magyar egyetemek visszaállításáról, a csángók most is tilos anyanyelvű oktatásáról és misehallgatásáról nem is beszélve. A bősi szörnyszülött erőmű kapcsán elrabolt Duna s a kiszáradt Csallóköz sorsáról, a felföldi pimasz megyefelosztásról (Meciar terve!), a Tisza-ciánozás nyomán kikényszeríthető kártérítésről, a vajdasági erőszakos rác betelepülések fölszámolásáról, valamint Szerbia NATO-bombázása s az embargó kapcsán bennünket ért gazdasági veszteségek enyhítéséről érdemben már nem is tárgyalnak külügyéreink. Ám annál inkább szorgalmazzák Szlovákia, Horvátország, Románia és Szerbia NATO-tagságát és az EU-hoz való csatlakoztatását, noha legalább ezek megvétózásával illene őket rádöbbentenünk a magyarsággal szemben fennálló – alapszerződésekben is rögzített – kötelezettségeik következetes elhanyagolására. A kormány – igen kényelmesen! – az elszakított magyarságra bízza törekvései megfogalmazását, s a kipróbált, hiteles vezetők felkarolása helyett többnyire az illető rezsimekkel kollaboráló, dróton rángatott pártokat, szervezeteket, személyeket segíti, amelyek (akik) beérik a lényegi változásokat nagy ívben kerülő látszateredmények „kiharcolásával”. Napnál világosabb, hogy az Orbán-csapat mindenkivel mellőzi a vitákat, súrlódásokat, összetűzéseket; jobban szereti a baráti vállveregetéseket, a szégyenünkre adott külföldi „kitüntetéseket”, az ellenzék gúnyos „elismeréseit”, mint a határozott cselekvést. Csakhogy ez – nincs rá más szó – kimeríti a hazaárulás fogalmát! Érthetetlen az is, hogy a jól-rosszul működő MVSZ-től megvonták a költségvetési támogatást (mert az általuk jelölt Boross Péter helyett Patrubány Miklóst választották elnöknek), s ezzel a legnagyobb magyar civil világszervezetet ukmukfukk lenullázták.
Egyre növekvő számban özönlenek hozzánk szakképzetlen és civilizálatlan cigányok, zsidók (lásd lakóparkok!), arabok, kínaiak, afgánok, ukránok, négerek stb. valamennyi kontinensről. Azonnali visszatoloncolás helyett mi mindenkit készségesen befogadunk, letelepítjük és etetjük őket (sőt előbb-utóbb állampolgárságot is kapnak!), valamiféle szentistváni álhumanizmusra hivatkozva, miközben a csodált és körüludvarolt kultúr-Európa egyre szigorúbban zárja határait. De hát mi rendületlenül fogyunk (világbanki „ajánlás”: 2040-re elegendő 6 millió magyar a térségben!), s Orbánék szerint a „munkaerőhiány enyhítésére” szükségünk van a bevándorlókra. Micsoda alpári cinizmus, miféle öncsonkító merénylet ez a szerencsétlen magyarság ellen?! Ha Orbán egy titkos Habsburg-ivadék lenne, akkor se árthatna többet!
7. A tanulságok összegzése és a várható jövő
A kommunista kormányokkal, valamint Antall József és Horn Gyula kabinetjével összehasonlítva Orbán Viktorék ténykedése föltétlenül pozitív és előremutató. Viszont pl. a Horthy-korszak leggyengébb kormányaihoz mérve már szánalmasan gyenge és kártékony. Épp ezért viszonyítsuk őket csupán önmagukhoz, saját célkitűzéseikhez képest. A gazdaság-, család- és szociálpolitikában jelentkeztek bizonyos felszínes eredmények, történt néhány önbecsülésünket, közérzetünket javító intézkedés. Más területeken azonban folytatódott zuhanásunk, pozícióvesztésünk, állapotunk általános romlása. Persze akárki kijelenthetné: ugyan már, csak nem csodát várunk szegény Orbánéktól; hogyan tudnának ők szembeszállni egy globalizáló világmaffiával, mikor a legnagyobbak (USA, Németország, Anglia, Franciaország stb.) is úgy táncolnak, ahogy e pokolbéli ördögök muzsikálnak nekik. Valóban így van, s bárki vezetné ma Magyarországot, nem sokat változtathatna az adott körülményeken. Reálisan gondolkodva nem is reméltünk mást, mint lassú emelkedést, bizonyos feltételek módosítását, apróbb előnyök kicsikarását, s önmagunk átmentését a következő évszázadokba. Ehhez azonban foggal-körömmel harcolni kell a magyar érdekekért, szívós következetességgel ki kell állni nemzetünk és életterünk védelmében; nem pedig térdet-fejet hajtva, majd teljes megadással arcra borulva, ellenségeink kegyelmére bízni magunkat. Ebben a heroikus küzdelemben persze el lehet vérezni, de egy valódi nemzeti kormánynak nem is az a dolga, hogy simulékonyságával még egy (vagy több) mandátumot biztosítson magának, hanem az, hogy minden energiájával az összmagyarság boldogulásán fáradozzon. Ezzel nyilván Orbánék is tisztában vannak, mégis a könnyebb utat választották; emiatt sem kereszténynek, sem nemzetinek, sem jobboldalinak nem nevezhetők. Így a bizonyítvány bizony elég hitvány!
Épeszű honfitársaink irtóznak az MSZP-SZDSZ-es ragadozók visszatérésétől. De nem azért, mert Orbánék olyan ügyesek és makulátlanok, hanem mert a másik garnitúra nagyságrendekkel pocsékabb. Amíg ezt az igazságtalan, törvénytelen és erkölcstelen rendszert nem söpörjük el, esélyünk sincs egy megfelelő nemzeti kormány megválasztására. Addig AZOK helyett maradnak EZEK, addig tényleg „nincs más alternatíva”, addig nem is érdemlünk különbet a mostani pragmatikus-liberális-polgári FIDESZ-kormánynál. Aki saját szövetségeseit is bedarálta (KDNP, MDF), az FKGP-vel kötött koalíciós egyezségét több ízben fölrúgta, s komoly szerepe van a kisgazdák szétverésében; ám étvágya még mindig csillapíthatatlan: az egész jobbközépet föl akarja falni.
Egyelőre Orbánéknak áll a zászló, silány teljesítményük ellenére valószínűleg újabb 4 évig uralkodhatnak rajtunk. De ezáltal csak gyötrelmes haláltusánk hosszabbodna meg, s úgy masírozunk a temetőbe, hogy kívülről szemlélve lakodalmas menetnek tűnhetünk. Vakok között persze a félszemű is lehet király, ámbár sohasem fejlődhet ki a térlátása.
Siklósi András (2001)
Az országot jelenleg irányító Orbán-kormány megítélése eléggé ellentmondásos az egyes politikai körökben, pártokban, sőt a lakosság különböző rétegeiben is. A balliberális banda s a tömegtájékoztatás okkal-ok nélkül, csípőből tüzel rá, mocskolja és rágalmazza; az ún. „nemzeti oldal” pedig hibáit, vétkeit is igyekszik elkendőzni, s érdemeit messze meghaladó rózsaszín képet fest róla. Legjobb tudomásom szerint ezidáig átfogó, tárgyilagos értékelés még nem készült, ezért az alábbiakban ezt szeretném megkísérelni, kerülve azonban a részletekbe merülés veszélyét. Célom egyfajta igazságkeresés, elfogulatlan bírálat, a feladatok, lehetőségek s a végzett munka összehasonlítása, ugyanakkor mindezzel a hazafias erők gondolkodásra késztetése. Arra próbálok választ adni – mellőzve az illúziókat s az előítéleteket –, hogy valóban nemzeti-e az önmagát annak deklaráló „polgári” kormány, avagy lényegét tekintve alig különbözik elődeitől.
1. Orbán Viktor személye és munkatársai
A miniszterelnök fiatal, energikus, jó kedélyű, gyors észjárású, a többségben szimpatikus benyomásokat keltő, magabiztosságot, rátermettséget sugárzó egyéniség. Megfelelő iskolázottsággal, nyelvismerettel rendelkezik, de koránál fogva nincs elég élettapasztalata, megfontoltsága, beleérző képessége. Nemzeti szempontból származása nem meggyőző, indíttatása pedig egyértelműen szélsőliberális. (Egyesek szerint eredeti családi neve Oldstein, ez azonban máig nem nyert hitelt érdemlő bizonyítást; sokat mond viszont az, hogy leányait Ráhelnek és Sárának hívják.) A jogi egyetem elvégzése után tanulmányait Oxfordban, Soros-ösztöndíjjal folytatta, amivel nem éppen a harcos antikommunistákat vagy a konzervatív nacionalistákat szokták jutalmazni. Politikai pályafutását is a zsidó identitású SZDSZ-szel azonos gyökerű Fideszben kezdte, minden nemzeti szempontból hasznos elv és gyakorlat éles támadásával. Emlékezzünk csak arra, amikor a 90-es évek elején a Parlamentben kollektív kivonulásukkal tüntettek a trianoni megemlékezés ellen, s gyakori elhatárolódásai(k)ra az ún. „szélsőjobbtól”.
Úgy tűnik, valahol valakik őt is kiválasztották a közéleti karrierre, máskülönben aligha szólhatott volna az elhíresült Nagy Imre-temetésen, ahol radikális hangvételű beszédével egy csapásra berobbant a köztudatba. A tévében, rádióban s az újságokban is feltűnően sokat szerepelt; márpedig a hazai sajtót uraló banditák aligha menedzselnek bárkit, aki nem „a mi kutyánk kölyke”. Persze arra is akad példa a világtörténelemben, hogy valaki Saulusból Paulussá válik, e metamorfózisok többsége azonban jól felfogott érdekeket tükröz, ritkán fakad őszinte belső meggyőződésből. Valószínűleg Orbán esetében is ravaszul kifundált, alaposan megtervezett „arculatváltásról”, köpönyegfordításról lehet szó. Gondot jelent az is, hogy a tényleges hatalmat bitorló, a nyilvánosságot ügyesen kerülő, nemzetromboló háttérerők mindig benyújtják a számlát „önzetlen” segítségükért. Ilyen feltételekkel és terheltséggel pedig senki sem működhet szabadon, hanem feszes korlátok közt mozoghat csupán, előre fölvázolt forgatókönyv szerint. Ezzel együtt mind képességeit, mind népszerűségét tekintve Orbán Viktor messze kiemelkedik eléggé bizarr kormányából.
Miniszterei, államtitkárai közt sajnos nem kevés a zsidó és a félvér, valamint az „egykori” kommunista. E szürke masszában egyetlen valamirevaló, markáns egyéniség sem akad, viszont alkalmatlan, gyenge jellemű, szolgalelkű báb annál inkább. (Pl. Martonyi János, Deutsch Tamás, Pintér Sándor, Szabó János, Stumpf István, ill. a leváltott Pokorni Zoltán, Torgyán József – meglehetősen undorító figurák.) Alig hihetjük, hogy Orbán maga választotta meg társait, legjobb esetben is csak egy mások által összeállított „étlapról” rendelhetett. Ezekkel a fiskális szemléletű, technokrata „reálpolitikusokkal”, akikből jószerivel az elemi tisztesség és nemzeti elkötelezettség is hiányzik, még egy Orbánnál sokkal nagyobb és nemesebb államférfi sem juthatna messzire a magyarság képviseletében és fölemelésében.
E ráhangolódás után vizsgáljuk meg immár a kormány valódi ténykedését az egyes szakterületek szerint, a nemzeti szempontok figyelembe vételével. Természetesen előre bocsátva és elismerve azt, hogy elődeik nyomán szinte minden téren csődtömeget, valóságos romhalmazt örököltek Orbánék; egy olyan káoszt és pusztulást, melyből roppant nehéz kitörni, rendet teremteni és eredményeket fölmutatni. Megjegyzem még, hogy a rövid kormány-programnak tekinthető 40 pontos Fidesz-tervezet a legenyhébben fogalmazva is annyira hiányos, egyoldalú és félénk, hogy tökéletes megvalósítása esetén sem oldaná meg a csonkaországi (pláne nem a kárpát-medencei vagy az egyetemes!) magyarság fő sorskérdéseit.
2. Belpolitika, hatalmi szervek, közbiztonság
Egy országban akkor jó élni, ha érvényesül a törvényes rend s a szabadság, a tulajdoni és személyi biztonság, ha a lehető legteljesebben kiküszöbölik a korrupciót s a devianciákat (prostitúció, homoszexualitás, alkoholizmus, drogfogyasztás, bűnözés, analfabétizmus, romboló kultuszok és szekták, munkanélküliség, abortusz, bizonyos elkerülhető betegségek stb.), ha polgárai kielégíthetik alapvető anyagi, szellemi és lelki szükségleteiket, ha a társadalmat igazságosság, felelősségérzet, szolidaritás és esélyegyenlőség hatja át, ha nincsenek „kiválasztott” fajták vagy rétegek, ha a közhatalmat hozzáértő, becsületes, valódi népszolgálatot teljesítő emberek gyakorolják, ha a szegényekről és elesettekről együttérzően gondoskodnak. Ezen célok megvalósítása elsősorban a belpolitika kötelessége lenne. Sajnos ma minden a feje tetején áll, s még a szándékát se észleljük, hogy Orbánék egy általános tabula rasa-t csinálva, tiszta lappal indulva, elődeiktől gyökeresen elhatárolódó politikát folytatva kezelnék az igen súlyos válságot.
A rendőrség jelentős része megvesztegethető és határozatlan, az ügyészségek szabotálják a vádemeléseket még a legkirívóbb sortűzperek, olajügyek, privatizációs bűncselekmények, sikkasztások esetében is, a „független” bíróságok ítéletei pedig a balliberális kemény mag akaratának kedveznek (lásd Györgyi Kálmán, majd Polt Péter, ill. Solt Pál, Dávid Ibolya és Simicskó István ténykedését!). Ilyenformán az igazságtétel továbbra is elmaradt, még a meglévő alkalmatlan törvényeket is rendszeresen kijátsszák, kísérlet sem történik semmilyen bűnözés és korrupció megfékezésére, a nélkülözhetetlen létbiztonság megteremtésére; sőt a „fejétől bűzlik a hal” elve szerint, a legsötétebb gazemberek éppen az országgyűlési képviselők közt találhatók. Az országot hazai és külföldi maffiacsoportok uralják, s a hivatalos elittel történő összefonódások minden szinten üzemszerűvé váltak. A tanúkat megvásárolják, megfélemlítik, likvidálják, vagy „sztárügyvédekkel” és sajtókampányokkal hiteltelenítik, a dokumentumokat megsemmisítik vagy évtizedekre zárolják.
Választhat a kormány: vagy továbbra is heroikusan maga előtt görgeti a rendszerváltás visszásságai nyomán felgyülemlett szeméthegyet, s ezzel mindvégig elodázza az érdemi változtatásokat, vagy kíméletlenül eltakarítja. Utóbbi elkerülhetetlen kezdőlépései a következők. A jogfolytonosság megtagadása az utolsó 55 év minden rendszerével s az 1945 előtti ősi magyar (a Szentkorona-eszmén alapuló) alkotmányosság visszaállítása; a liberálbolsevista, „eurokomform” törvényhalmaz eltörlése, helyette világos, egyértelműen végrehajtható, kizárólag nemzetérdekű jogszabályok alkotása (pl. újra halálbüntetés!); az áldemokrácia és a köztársaság helyett egy tekintélyelvű, alkotmányos és független nemzeti monarchia (királyság vagy kormányzóság) bevezetése; össznépi (anyagi és erkölcsi) igazságtétel, személycserék minden téren (politika, közigazgatás, bankok, gazdaság, rendőrség, honvédség, oktatás, kultúra, hírközlés, egészségügy, egyházak stb.); a nemzetellenes pártok (pl. SZDSZ, MSZMP, MSZP), szervezetek, szekták s a szabadkőművesség fokozatos betiltása, a kompromittálódott bűnözők azonnali és örökös száműzése a vezetésből; a közszereplők nyilvános és teljes átvilágítása, vagyonbevallásának ellenőrzése; a kétkamarás parlamenti forma kiépítése; egy alapvetően új választási törvény kidolgozása, az ajánló cédulázás eltörlése, a választási csalások kiküszöbölése fokozott felügyelettel, a szavazás kötelezővé tétele itthon, ill. lehetőségének biztosítása a határon túli s az emigrációs magyarságnak; az országgyűlés és az államapparátus létszámának s javadalmainak csökkentése, a képviselők és polgármesterek visszahívhatósága, a közszereplők egyetemes (büntetőjogi!) felelőssége a visszaélésekért és mulasztásokért stb. Persze ez a lista jócskán bővíthető, ezért csupán jelzésértékűnek tekintsük.
Bárki állíthatja, hogy a fentiek kivitelezésére nincs komoly esély, ezért ostobaság elvárni a kormánytól, hogy ekkora ellenséges nyomással dacolva akárcsak részben is megvalósítsa óhajainkat. Nincs kizárva, hogy ez vagy egy következő kabinet is belerokkanna ebbe az egyenlőtlen iszapbirkózásba; de mit számít, ha általa megmenekül a magyarság! Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb szélirányba fordulni, mint árral szemben úszni, s tapasztalataink szerint Orbán is az előbbi mellett döntött. Inkább a saját „túlélésükkel” törődik, mint a lakosság jövőjével. E vigyorgó, konfliktuskerülő diplomáciával elérheti ugyan, hogy 1-2 újabb ciklusra megválasztják, de a nemzet ítélőszéke előtt föltétlenül gyarlónak találtatik, hiszen végeredményben – elődeihez hasonlóan, akarva vagy akaratlanul – ő is csak a nemzetrontást, azaz végső megsemmisülésünket sietteti. Nekünk viszont nem karrierlovagok, sima beszédű hivatalnokok kellenek, hanem mindenre elszánt, vaskezű harcosok, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.
3. Gazdaság, pénzügy, mezőgazdaság, közlekedés, kereskedelem, környezetvédelem
A kommunizmus, valamint a gengszterváltás fosztogatásai s rablógazdálkodása, ill. a Bokros-csomag megszorításai után igen lepusztultak ezek az ágazatok. El kell ismerni, e területeken némi erőfeszítéssel apróbb eredményeket fölmutathat a kormány: pl. sikerrel járt az infláció fékezése, a makrogazdasági mutatók (GDP) javítása, az államháztartási és költségvetési hiányok lefaragása. Mindez mégsem több, mint tüneti kezelés, hiszen a lényeg továbbra is érintetlen; azaz folytatódik a mélyrepülés, minden rothad és züllik. Az adóreform elmaradt, az árak emelkednek („liberalizálódnak”), a vásárlóerő a népesség zöménél csökken vagy stagnál, a pénzünk folyamatosan romlik a nyugati valutákhoz (s az euróhoz) képest. A bankcsődök, tőzsdei és pénzintézeti visszásságok s az ÁPV Rt. által okozott károkat (lásd Surányi György, Princz Gábor, Kunos Péter, Suchmann Tamás, Tocsik Márta, Matolcsy György és egyéb zsidó fehérgalléros bűnözők korábbi és mostani ármánykodásait!) ez a kormány is elvtelenül az adófizetők pénzéből pótolja, miközben a banditáknak és kedvezményezettjeiknek haja szála sem görbül, s még indokolt vagyonelkobzás sem történt.
Hajdan sikeres üzemeink, gyáraink, mezőgazdasági iparunk, közműveink többsége, valamint energiatermelésünk (szén, olaj, gáz, atom) idegenek kezében van, akik rendszerint leépítik, majd megszüntetik a munkát, s ez által a piacainkat is megszerzik. A multik az egész országban rohamosan terjeszkednek, mivel változatlan adómentességet élveznek, a teljes hasznot pedig szabadon kisíbolják. Így a több oldalról szorongatott magyar kis- és középvállalkozók nem bírják az egyenlőtlen versenyt. A Széchenyi-terv csupán mézesmadzag, hiszen a külföldi cégek éppúgy pályázhatnak a költségvetési támogatásokra, mint a hazaiak. A privatizációs panamákról, az áron aluli magánosításokról jószerivel semmit sem tudhat a nagyközönség (legföljebb néhány sajtó által bedobott gumicsonton rágódhat!), mert üzleti vagy államtitoknak minősülnek. A mai napig sem készült semmilyen leltár vagy felmérés a nemzet vagyoni állapotáról, ill. az elkótyavetyélt javakról s a mindnyájunkat érintő veszteségekről. Sőt a fideszesek eladják azt is, ami még megmaradt az emdéefes és cucilista átjátszás vagy kiárusítás után (pl. repülőterek, ingatlanok, szállodák, székházak, állami gazdaságok, ménesek, borvidékek, halászat, agrárvállalatok, hajózás, sportlétesítmények, műemlékek, kastélyok, művelődési központok stb.), ahelyett, hogy minden követ megmozgatva visszaszereznék (újraállamosítanák, megvásárolnák, ill. peres úton megtámadnák a rosszhiszemű szerződéseket) pótolhatatlan kincseinket a nemzetközi maffiáktól. Félelmetes, hogy végül termőföldjeinket is elidegenítik, ill. legitimálják a törvénytelenül megkötött „zsebszerződéseket”, az uniós normákra hivatkozva. Ugyanakkor a kormány képtelen megakadályozni Demszky Gábor metró-packázásait s a körmönfont telekspekulációkat, valamint az „ingatlanfejlesztés” címén gombamód szaporodó lakóparkok (a körülmetéltek itt is előnyben!) építését és egyéb gyanús hátterű fővárosi nagyberuházásokat (pl. Angyalföld, Csepel), az amúgyis sorvadó zöldövezetek rovására.
Rendületlenül folyik a kétes eredetű és jogosságú államadósság kamatainak törlesztése, ahelyett, hogy megtagadnánk a további kifizetéseket, vagy legalább tárgyalnánk részbeni, ill. teljes elengedéséről, esetleg egy hosszú távú moratóriumról. Nemzeti jövedelmünk több mint harmada így eleve kiáramlik, s ez mértéktelenül megterheli szegényes gazdaságunkat, milliókat pedig koldusbotra juttat; bizonyos tőkéscsoportok ugyanakkor óriási befolyást gyakorolhatnak ügyeink intézésére szinte mindenütt. Mezőgazdaságunk is halódik: a parasztok befektetése nem térül meg, a termények átvétele és raktározása bizonytalan, a fölvásárlók és nagykereskedők tetszésük szerint diktálnak; európai kvótákra hivatkozva visszafogják a termelést, tenyészállataink jelentős részét kivágatják, majd külföldről hoznak be drága és ócska élelmiszert (húst, tejterméket, gyümölcsöt, zöldséget, bort), noha inkább exportálnunk kellene a fölöslegünkből.
Gápjármű-állományunk jelentős részben elöregedett és könyezetszennyező. Úthálózatunk elavult, túlterhelt, az autópályák használati díja rendkívül magas, újabb szakaszok és tervek az ígéretek ellenére sem készülnek. Vasúti közlekedésünk lassú, ám drága, s több szárnyvonalat oktalanul megszüntettek. Egyes településeink szinte el vannak vágva a külvilágtól. Tengeri hajózásunk gyakorlatilag megszűnt, a balatoni s a folyami pedig csak a turizmust szolgálja; hajógyártásunk a végóráit éli. Polgári és katonai repülőgépparkunk kizárólag idegen országok terméke. Egykori piacaink javát elvesztettük, újakat alig szereztünk, kivitelünket fondorlatosan gátolják, de mi semmit sem teszünk a külföldi áruk beözönlése ellen, ill. honi termékeink védelmében. Környezetünk állapota siralmas: földjeink agyon-vegyszerezettek, levegőnk és vizeink szennyezettek, az ország harmadának ivóvize fogyasztásra alkalmatlan (pl. nitrátos); ugyanakkor szomszédainktól is csőstül érkezik az „áldás” (csernobili atomfelhő, tiszai áradások, olaj, cián és egyéb vegyi kotyvalékok), melyekért semmilyen kártérítést nem kapunk (nem is nagyon kérünk!). Ennyit Orbánék „világrengető sikereiről” a gazdasággal kapcsolatos ágazatok terén.
4. Egészségügy, szociálpolitika, vidékfejlesztés
E téren történt néhány kedvező kormányintézkedés: pl. a fogmegtartó kezelések ismét ingyenessé váltak, csökkent a TB-járulék, előbb 40, majd 50 ezer forintra emelték a minimálbért (ebből persze több a levonás is!), valamint a nyugdíjakat is inflációkövetővé alakították; nőtt a családi pótlék, visszakaptuk a GYES-t és a GYED-et, lakásépítési támogatás is igényelhető; komoly lépéseket tettek az immár rendszeres árvizek által megrongált házak rendbehozatalára és újjáépítésére, ill. a védőgátrendszer megerősítésére. Ezek a családok jelentős részét kedvezően érintették, s a Horn-kormány lelketlen barbárságához képest üdvözlendő jelenségek, viszont a súlyos össznemzeti válsághelyzet megoldásához alig járultak hozzá.
A valóságos pénznyelőként (MSZOSZ irányítással) működő TB-önkormányzatok föloszlatása időszerű volt, annál károsabb azonban az egészségügyi létesítmények (kórházak, szanatóriumok, nővérszállások, rehabilitációs intézetek, gyermekgondozók) magánosítása, s a befolyó összegekből a működési költségek finanszírozása (vagyonfelélés!). A kórházak, szakrendelők zöme eladósodott, állaga leromlott, az ágyszámok csökkentek, alapvető műszerek és gyógyszerek hiányoznak; a dolgozók bére alacsony, munkaideje hosszú, s az ebből fakadó kedvetlenséget a betegek sínylik meg. Hazánkban a legalacsonyabb az átlagéletkor európai viszonylatban, különösen a középkorú férfiak halálozása gyakori. Újra felbukkant a korábban már kiküszöbölt TBC, magas a keringési (érszűkület, infarktus), a mozgásszervi és a rákos megbetegedések száma. 6-7 millió magzatgyilkosság után gyakorlatilag most is szabadon végezhető az abortusz, így 100 élve születésre 70-80 méhkaparás jut. A lakosság átlagosan évi 50 ezerrel fogy, a magyarság azonban 60-70 ezerrel (mert ebben benne van az idegenek beáramlása s a cigányok gyors szaporodása is). A gyógyszerek ára megfizethetetlen, így a rászorulók gyakran nélkülözni kényszerülnek gyógyulásuk segédeszközeit. Túl sok a dohányos, az alkoholista és a kábítószer-élvező; egyes fórumokon ma is büntetlenül ajánlgatják a „könnyű drogok” használatát. Az iskolákban a tanulók jelentős részének menzára sem telik, a fiatalok közel fele rossz kondíciója miatt alkalmatlan katonának (tartáshibák, szervi bajok, szellemi fogyatékosság stb.).
Azt hirdetik, javult a foglalkoztatottsági helyzet, ám ez merő hazugság, hiszen a munkahelyek száma folyamatosan csökken; az 1 millió körüli állásnélküli többsége már a nyilvántartásból is kikerült, így a regisztrált kb. 400 ezer főt jócskán meghaladja az elbocsátottak tényleges száma. Különösen Kelet-Magyarországon vannak olyan falvak, ahol a munkaképesek 40-80 százaléka nem dolgozhat, mert erre semmilyen lehetősége nincs. Az igényelhető vérszegény segélyek s az időnkénti közmunkák pedig részben sem fedezik a megélhetést. A kormány állítólag széles és tehetős középosztályt („polgárságot”) akar; ezzel szemben a többség egzisztenciája bizonytalan, a lecsúszás fokozódik, s immár újra a 3 millió koldus országa lettünk. A lakáshelyzet továbbra is megoldatlan, a pályakezdőknek nincs módja bármilyen odút megvásárolni, s ebben szüleik is csak ritkán tudnak segíteni; ilyen körülmények közt gyermekek születése szóba sem kerül, az egyke vállalása már diadalmenetnek számít. A társadalom elesettjeinek, alsó rétegeinek fölemelése elsősorban gazdasági növekedéssel, hasznos beruházásokkal, munkahelyteremtéssel oldható meg, nem pedig könyöradományokkal, karitatív akciókkal. A kormány azonban főképp csak a saját hűséges (?) klientúrájával törődik; a legzsírosabb állások és juttatások – minden elvi és erkölcsi megfontolást mellőzve – kizárólag őket illetik.
A vidék általában mostohább sorsú a városnál, noha utóbbi állapota sem éppen rózsás. Egyes országrészeink megtartó képessége vészesen csökken, infrastrukturális ellátottsága a századelőt idézi. Az FVM tonnányi közpénzeket happolt el magának a mezőgazdaság és a vidék anomáliáinak kiegyenlítésére, azonban kevés eredményt mutathat föl, hiszen az összegek javát a bennfentesek megkenésére, luxusutazásokra, családi villák építésére és egyéb haszontalanságokra fordította. Ahelyett, hogy tejüzemeket, vágóhidakat, baromfifeldolgozókat, magtárakat, malmokat stb. telepített volna, vagy agrárbankok alapításával, a gazdáknak nyújtandó hosszú lejáratú hitelekkel (pl. traktorok, gépek, öntözőberendezések, etető és itató automaták, vetőmagok, takarmány vásárlására) és termelési támogatásokkal, szakmai továbbképzésekkel, információ-bővítéssel, piackutatással, exportösztönzéssel, a művelési feltételek javításával és hasonlókkal növelte volna a vidék versenyképességét, ill. megakadályozta volna az elvándorlást az életkörülmények vonzóbbá tételével.
5. Oktatás, kultúra, sajtó, vallás, kisebbségek
A felsőoktatásban eltörölték ugyan a tandíjat, ettől mégsem lett ingyenes; hiszen az albérletek, a kollégiumi ellátás, a borsos árú tankönyvek és egyéb kiadások eleve kizárják a szegényebbeket az egyetemekről, főiskolákról. Az ún. diákhitel bevezetése látszólag pozitív intézkedés, igénybe vételével azonban a hallgatók igencsak megterhelik későbbi kezdő jövedelmüket. Sajnos az iskolák színvonala minden szinten általánosan romlik; nevelésről már régen szó sincs, történelmünket továbbra is hamisítják, irodalmunkban a klasszikus értékeket összemossák a harmadrangú fércművekkel, a természettudományokban pedig a lexikális ismeretekre helyezik a hangsúlyt, a gondolkodási képesség és kreativitás fejlesztése helyett. Számos iskolát bezártak, az osztálylétszámok így sokszor meghaladják az optimális mértéket, az egyetemeket összevonták és központosították (világbanki elvárás!), ma sincs kötelező valláserkölcsi és hazafias oktatás. Az MTA önmaga torz karikatúrája, tele liberálbolsevista „kutatókkal”, akik nemhogy érdemi munkát nem végeznek, hanem a tőlük eltérő szemléletű tehetségeket elüldözik vagy megbélyegzik. Az egyházi iskolák visszaállítása akadozik, és sajnos azok is ritkán váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Szinte teljesen hiányzik egy nemzetben gondolkodó, a magyarság kultúráját, hagyományait ismerő, öntudatos, egészséges, pozitív jövőképpel rendelkező ifjúság, melyre nyugodtan rábízhatnánk az ország fölemelését!
A hajdan virágzó kultúrházak, művelődési otthonok, könyvtárak java anyagi gondokkal küszködik, sokat pedig egyszerűen megszüntettek, vagy más profilú intézményeket költöztettek a helyükbe. A kultúrában többnyire a maradékelv érvényesül, vagyis nincs elegendő állami, vállalati és alapítványi forrás a fejlesztésekre, a működési költségekre, ill. a színvonalas rendezvényekre. A kultúra azonban soha, sehol nem piacképes és önfenntartó, tehát félrebeszél, aki mást mond; vagy erre hagyatkozva biztos kudarc várja, ha megpróbálkozik a művelésével. Különösen a hagyományőrzésre, a nemzeti irányultságú művelődésre bosszantóan kevés pénz jut, míg az arctalan, tudatmérgező, értéktelen urbánus és avantgard zagyvaság nyakunkba zúdításáról mindig gondoskodnak valakik. Ez a ferde szemlélet éppúgy érvényesül a festészetben és szobrászatban, mint a zenében vagy az irodalomban. A könyvek s a művészeti albumok elérhetetlenül drágák, ráadásul mind a hazai, mind az idegenből fordított szövegek közt csupán elenyésző mennyiségű a maradandó vagy klasszikus alkotás. A művészeti és irodalmi kritika pedig hozzá nem értést, vagy egyenesen faji elfogultságot tükröz; mondani sem kell, hogy nem a magyarok, hanem a zsidók javára. A könyvterjesztés is valóságos szabotázs; az árusok 40-50 százalékos díjat kérnek, a készletet csak bizományba veszik át, a színvonalas műveket a hátsó polcra vagy raktárakba rejtik.
A tömegtájékoztatás egésze továbbra is gyalázatosan diszkriminatív és magyarellenes. Az Orbán-kormány alapvető hibája, sőt bűne, hogy e téren is képtelen volt a legminimálisabb tisztogatásra. Bambán tűri a dühödt sárdobálást, a lakosság tudatos hülyítését, ahelyett, hogy néhány napi- és hetilapot, kereskedelmi rádiót és televíziót egyszerűen betiltana. Így a „sajtószabadság” hamis jelszava alatt háborítatlanul pofázhatnak az egykori bértollnokok, hivatásos rágalmazók, liberálbolsevista népámítók. A konzervatív, jobboldali, keresztény fórumok összesen alig 5-10 százalékra tehetők, s ezek többsége is gyáva, megalkuvó. A kormánynak mindössze 1 db heti- (Válasz) és 1 db napilapja (Magyar Nemzet) van, ellenben valamennyi budapesti és megyei újság, valamint az elektronikus sajtó is az ellenséghez húz. Az agymosás így tökéletes, míg a nemzeti gondolatok csak elvétve juthatnak át a szigorú globális szűrőn. Márpedig egy átfogó ellenőrzés és nagytakarítás végrehajtása nélkül sem korrekt hírközlés, sem tisztességes közvélemény-formálás nem lehetséges, s természetesen valamirevaló nemzeti kormányzás sem.
Történelmi egyházaink kivétel nélkül judeokeresztény eszmeiséget propagálnak, s igen káros kozmopolita-szabadkőműves befolyás alatt állnak. A politikát kínos gonddal kerülik, a magyarság méltatlan szenvedéseiről egy árva szavuk sincs, az Ószövetséget többre tartják Jézus tanításainak hirdetésénél, és életpéldájának alázatos követésénél. Ennél fogva kettős küldetésüket (evangelizáció és nemzetvédelem) képtelenek betölteni, s a hierarchia csúcsain alig akad olyan főméltóság, aki a keresztény életszentséget és nemzeti kötelezettségeit együttesen próbálja képviselni. Sajnos az egyházak is elzárkóznak a minimális átvilágítástól, így az egykori békepapok, a hitüket és fajtájukat megtagadók kirostálására ma sincs semmilyen lehetőség. Farizeus magatartással, lélektelen prédikációkkal, hűvös kívülállással azonban nem lehet híveket szerezni, miként az ökumenikus zsidókeresztény maszlaggal sem lehet egy sajátos arculatot megőrizni. Misztikus vonzerő, sugárzó szeretet és jó pásztorok híján lassan szétszéled a nyáj; s még szerencse, ha az elbizonytalanodott, fásult hívek nem zuhannak valamelyik „pártfogó” szekta karmaiba. A kormány távolságtartó, barátságos viszonyra törekszik az egyházakkal, ahelyett, hogy rámutatna a vétkekre és mulasztásokra, ill. – más országokhoz hasonlóan – szorgalmazná a kereszténység nemzeti irányba fordulását, önvizsgálatát és megtisztulását. Ugyanakkor semmit sem tesz a népünk szellemiségétől idegen „kisegyházak”, szekták parttalan burjánzása ellen.
A kisebbségek (a világban példátlan módon!) indokolatlan anyagi és morális előnyöket, pozitív megkülönböztetést élveznek hazánkban az anyanemzet rovására. Különösen a zsidók és a cigányok szemtelenedtek el, s mindenféle többletjogokat követelnek, noha kötelességtudatuk még nyomokban sincs a „bennszülöttek” iránt. A többi betelepült nemzetiség (németek, tótok, oláhok, rácok, horvátok, vendek stb.) valamivel toleránsabb a magyarsággal, de külső anyanemzeteik és a belső ellenségeink szüntelen uszítására egyre több támogatást igényelnek. Véleményem szerint az egyenlőség megilleti őket, ha részt vállalnak az ország terheinek hordozásában, de semmiképp se nőhetnek a magyarság fejére. Hiba volt az önkormányzati rendszerük kiépítése, még elfogadhatatlanabb a tervezett (alanyi jogon járó??) parlamenti képviseletük, hiszen ezek még az önkéntes asszimilációt is megakadályozzák akkor, amikor az utódállamokban mindenütt erőszakos beolvasztás és barbár népirtás folyik magyar nemzetrészeink ellen. A kormány jó arcot vág mindehhez, s némán tűri a magyarság kisemmizését, szolgasorba züllesztését a saját szülőföldjén; semmit sem tesz a zsidó- s a cigánybűnözés visszaszorításáért, a túlhatalmak, a gátlástalan összefonódások feltárásáért és megszüntetéséért.
A fenti mulasztásokat nem menti, mégis valamelyest enyhíti, hogy a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból átszállították az Országház kupolacsarnokába (még jobb helye lenne a Budai Várpalotában!). Az már kevésbé örvendetes, hogy ma is múzeumi tárgyként kezelik, s élő szellemisége nem hatja át egész politikánkat, még jelképes szinten sem. Dicséretes az is, hogy államalapításunk 1000 éves évfordulójáról az egész Kárpát-medencére kiterjedő látványos ünnepségsorozattal emlékezett meg a kormány. A szobrok, emlékművek, templomok, középületek, sétálóutcák avatása, a helyi hagyományok és népszokások fölelevenítése, a változatos világi és egyházi rendezvények s ezek tömegkommunikációs megjelenítése elősegítette a magyarság öntudatra ébredését, hangulatának javítását. Minden rosszmájú károgással szemben leszögezhetjük, hogy nem volt kidobott pénz az erre elkülönített összeg.
6. Honvédelem, külpolitika, bevándorlás
Egy hódító nagyhatalmaktól fenyegetett, ellenséges szomszédoktól körbevett ország számára élet-halál kérdése a honvédelem. Ahelyett, hogy – a lehetőségekhez képest – függetlenek, semlegesek maradtunk volna, eléggé el nem ítélhetően csatlakoztunk a NATO-hoz, kevéssel azután, hogy végre megszabadultunk a Varsói Szerződéstől. Még ennél is öngyilkosabb lépés azonban a hadsereg liberális reformja, melynek vége az lesz, hogy a párhuzamos létszámcsökkentés és a szolgálati idő lefaragása után megszüntetik a kötelező sorozást, s Magyarország védelmét egy csekély számú (kb. 30 ezer) hivatásos állományra (amolyan elit kommandóra) bízzák. Márpedig a zsoldosok kizárólag azért (azokért) harcolnak, aki jó pénzzel kedvet csinál hozzá. Hol marad a tisztikar átvilágítása és megújítása, mi lesz a fiatalság hazafias nevelésével, szellemi és fizikai felkészítésével, ki fogja életét áldozni a hazájáért, ha itt is a piszkos üzleti szempontok diktálnak? Miért kell minden harci eszközt külföldről vásárolnunk, ahelyett, hogy feltámasztanánk egykor világhíres fegyvergyártásunkat? NATO-tagságunkból eredően az is bármikor bekövetkezhet, hogy katonáinkat idegen érdekekért, távoli régiókba vezénylik ágyútölteléknek, sátáni célokért elvérezni. Orbánék megbocsáthatatlan bűne, hogy páholyból nézik hadseregünk szétzüllesztését; s a rothadás közepén azon töprengenek, vajon F-16-os amerikai, vagy svéd Gripeneket vásároljanak-e zsebkendőnyi égboltunk alá.
Sikerágazatnak csúfolt külpolitikánk a kormány legnagyobb kudarca. Derék öreg bolsik és csemetéik mentik át a korábbi mosolydiplomáciát. Alapelvük: mindenben mindenkinek engedni, nehogy bárki megsértődjön, megharagudjon ránk. Vagyis önként és dalolva föladni szuverenitásunkat, csúszva-mászva bejutni Európába, s alázatosan kiszolgálni önző, agresszív szomszédaink utasításait; közben tetőtől talpig elárulni nemzeti érdekeinket, s könnyelműen magukra hagyni az utódok közt halálba szédülő testvéreinket. Hol van már a trianoni revízió fölvetése, vagy akár a területi autonómiák kivívása? Hiszen még a kettős állampolgárság helyett kiizzadott, elfuserált státusztörvényt sem tudjuk alkalmazni az oláh és tót szélsőségesek hőbörgései miatt. A délvidéki, felvidéki és erdélyi magyar egyetemek visszaállításáról, a csángók most is tilos anyanyelvű oktatásáról és misehallgatásáról nem is beszélve. A bősi szörnyszülött erőmű kapcsán elrabolt Duna s a kiszáradt Csallóköz sorsáról, a felföldi pimasz megyefelosztásról (Meciar terve!), a Tisza-ciánozás nyomán kikényszeríthető kártérítésről, a vajdasági erőszakos rác betelepülések fölszámolásáról, valamint Szerbia NATO-bombázása s az embargó kapcsán bennünket ért gazdasági veszteségek enyhítéséről érdemben már nem is tárgyalnak külügyéreink. Ám annál inkább szorgalmazzák Szlovákia, Horvátország, Románia és Szerbia NATO-tagságát és az EU-hoz való csatlakoztatását, noha legalább ezek megvétózásával illene őket rádöbbentenünk a magyarsággal szemben fennálló – alapszerződésekben is rögzített – kötelezettségeik következetes elhanyagolására. A kormány – igen kényelmesen! – az elszakított magyarságra bízza törekvései megfogalmazását, s a kipróbált, hiteles vezetők felkarolása helyett többnyire az illető rezsimekkel kollaboráló, dróton rángatott pártokat, szervezeteket, személyeket segíti, amelyek (akik) beérik a lényegi változásokat nagy ívben kerülő látszateredmények „kiharcolásával”. Napnál világosabb, hogy az Orbán-csapat mindenkivel mellőzi a vitákat, súrlódásokat, összetűzéseket; jobban szereti a baráti vállveregetéseket, a szégyenünkre adott külföldi „kitüntetéseket”, az ellenzék gúnyos „elismeréseit”, mint a határozott cselekvést. Csakhogy ez – nincs rá más szó – kimeríti a hazaárulás fogalmát! Érthetetlen az is, hogy a jól-rosszul működő MVSZ-től megvonták a költségvetési támogatást (mert az általuk jelölt Boross Péter helyett Patrubány Miklóst választották elnöknek), s ezzel a legnagyobb magyar civil világszervezetet ukmukfukk lenullázták.
Egyre növekvő számban özönlenek hozzánk szakképzetlen és civilizálatlan cigányok, zsidók (lásd lakóparkok!), arabok, kínaiak, afgánok, ukránok, négerek stb. valamennyi kontinensről. Azonnali visszatoloncolás helyett mi mindenkit készségesen befogadunk, letelepítjük és etetjük őket (sőt előbb-utóbb állampolgárságot is kapnak!), valamiféle szentistváni álhumanizmusra hivatkozva, miközben a csodált és körüludvarolt kultúr-Európa egyre szigorúbban zárja határait. De hát mi rendületlenül fogyunk (világbanki „ajánlás”: 2040-re elegendő 6 millió magyar a térségben!), s Orbánék szerint a „munkaerőhiány enyhítésére” szükségünk van a bevándorlókra. Micsoda alpári cinizmus, miféle öncsonkító merénylet ez a szerencsétlen magyarság ellen?! Ha Orbán egy titkos Habsburg-ivadék lenne, akkor se árthatna többet!
7. A tanulságok összegzése és a várható jövő
A kommunista kormányokkal, valamint Antall József és Horn Gyula kabinetjével összehasonlítva Orbán Viktorék ténykedése föltétlenül pozitív és előremutató. Viszont pl. a Horthy-korszak leggyengébb kormányaihoz mérve már szánalmasan gyenge és kártékony. Épp ezért viszonyítsuk őket csupán önmagukhoz, saját célkitűzéseikhez képest. A gazdaság-, család- és szociálpolitikában jelentkeztek bizonyos felszínes eredmények, történt néhány önbecsülésünket, közérzetünket javító intézkedés. Más területeken azonban folytatódott zuhanásunk, pozícióvesztésünk, állapotunk általános romlása. Persze akárki kijelenthetné: ugyan már, csak nem csodát várunk szegény Orbánéktól; hogyan tudnának ők szembeszállni egy globalizáló világmaffiával, mikor a legnagyobbak (USA, Németország, Anglia, Franciaország stb.) is úgy táncolnak, ahogy e pokolbéli ördögök muzsikálnak nekik. Valóban így van, s bárki vezetné ma Magyarországot, nem sokat változtathatna az adott körülményeken. Reálisan gondolkodva nem is reméltünk mást, mint lassú emelkedést, bizonyos feltételek módosítását, apróbb előnyök kicsikarását, s önmagunk átmentését a következő évszázadokba. Ehhez azonban foggal-körömmel harcolni kell a magyar érdekekért, szívós következetességgel ki kell állni nemzetünk és életterünk védelmében; nem pedig térdet-fejet hajtva, majd teljes megadással arcra borulva, ellenségeink kegyelmére bízni magunkat. Ebben a heroikus küzdelemben persze el lehet vérezni, de egy valódi nemzeti kormánynak nem is az a dolga, hogy simulékonyságával még egy (vagy több) mandátumot biztosítson magának, hanem az, hogy minden energiájával az összmagyarság boldogulásán fáradozzon. Ezzel nyilván Orbánék is tisztában vannak, mégis a könnyebb utat választották; emiatt sem kereszténynek, sem nemzetinek, sem jobboldalinak nem nevezhetők. Így a bizonyítvány bizony elég hitvány!
Épeszű honfitársaink irtóznak az MSZP-SZDSZ-es ragadozók visszatérésétől. De nem azért, mert Orbánék olyan ügyesek és makulátlanok, hanem mert a másik garnitúra nagyságrendekkel pocsékabb. Amíg ezt az igazságtalan, törvénytelen és erkölcstelen rendszert nem söpörjük el, esélyünk sincs egy megfelelő nemzeti kormány megválasztására. Addig AZOK helyett maradnak EZEK, addig tényleg „nincs más alternatíva”, addig nem is érdemlünk különbet a mostani pragmatikus-liberális-polgári FIDESZ-kormánynál. Aki saját szövetségeseit is bedarálta (KDNP, MDF), az FKGP-vel kötött koalíciós egyezségét több ízben fölrúgta, s komoly szerepe van a kisgazdák szétverésében; ám étvágya még mindig csillapíthatatlan: az egész jobbközépet föl akarja falni.
Egyelőre Orbánéknak áll a zászló, silány teljesítményük ellenére valószínűleg újabb 4 évig uralkodhatnak rajtunk. De ezáltal csak gyötrelmes haláltusánk hosszabbodna meg, s úgy masírozunk a temetőbe, hogy kívülről szemlélve lakodalmas menetnek tűnhetünk. Vakok között persze a félszemű is lehet király, ámbár sohasem fejlődhet ki a térlátása.
Siklósi András (2001)
