Neményi Péter: A Benes-dekrétumok margójára
2008-04-15. 11:25

Amikor egy nép kollektív bűnnel vádol egy másikat, feltételezhetjük, hogy teszi ezt saját ártatlanságának, humanitásának, emberi tisztaságának tudatában. Amennyiben egy nép mégis tudja magáról, hogy borzasztóbb bűnöket követett el, mint az általa megvádolt, és mégis kitart vádpontjai mellett, az a nép nem csak kollektíven bűnös a már elkövetett bűnei miatt, de a hazugság bűnét is magára veszi.

Amennyiben a Benes-dekrétumokat a volt csehszlovák utódállamok nem hajlandóak semmisnek tekinteni, úgy már csak magáért az úgynevezett „Prágai Holokauszt” miatt a mind a cseh, mind a szlovák népet örökösen sújtsa a „kollektív bűn” vádja.

És most utazzunk vissza az időben egészen 1945-ig Prágába, ahol megbocsáthatatlan tömeggyilkosságok érték nem csak a magukat megadó és sebesült német katonákat, de az ott élő német eredetű civil lakosságot is.

Az alanti leírása a gyűlöletorgiának, a vérzivatarnak és az égő áldozatoknak (holokauszt) egészen az 1990-es évek közepéig tabunak számított, míg a csendet 1994 március 29-én törte meg a Neue Kronenzeitung, közkézre bocsájtva a csehszlovák tömegszadizmus felvillanó lázképeit.

A legnagyobb osztrák újság sorozatának címe Schreire aus der Hölle ungehört - vagyis Sírások a pokolból nem hallatszanak - tanúk, történelmi dokumentumok tömegét keltette életre, a sírás újra hallható lett, az elhallgatott borzalmak megtörténtté váltak, a bűnösök néven lettek nevezve. Neveik nem magyar nevek voltak!

Ezekből idézek a kedves olvasóknak, hogy maguk ítéljék meg az őket a „dekrétumokkal” vádolni és büntetni akaró, erkölcsileg feljebb rangú nép moralitását.

Ami 1945-ben Prágában a német „kitaszítás-kilakoltatás-lemészárlás-kirablás” idején történt, nem merülhet feledésbe, mint ahogy az egész szudéta németek elleni csehszlovák holokauszt sem.

Német nők hullái

Gert Rainer volt katona egy cseh pap kámzsájában szökött ki Prágából 1945 május 4-e után. A prágai utcákon bolyongva a földi pokolra ítélt nők, gyermekek csoportjait látta a legborzasztóbb halált halni, amit az emberi gonoszság képes kitalálni számukra. Rainer visszaemlékezéseit így írta le a Kronenzeitung:

„A híres Kaunitz tér bejáratánál egy fiatal nő térdelt, zokogva karjában fekvő kisgyermekét csókok és könnyek özönével borítva. Rainer közelebb lépett, hogy lássa gyermek kis arcát. Úgy tűnt, egy kis halálfejet lát maga előtt, az meredt vissza rá. A gyermek szemei kiszúrva és egy kés még mindig kiállt a gyermek hasából. Az anya tépett ruhája arra engedett következtetni, hogy örült harcot folytathatott a gyermekéért korábban. Bánatába temetkezve a világról nem vett tudomást, a feléje közeledőt sem érzékelte.

Egy férfi lépett oda emlékeztetve, hogy nem maradhat ott, a tömeg agyonlőheti.

-Pont ezt akarom! – sikoltotta a nő. Nem akarok élni tovább az én kis Péterkém nélkül.

Lámpavasakon németek lógtak

A csehek szadista eksztázisa népünnepéllyé változott. Rainert a háború felkészítette sok mindenre, de a gyilkos orgiák látványa mindenen túltett.

Öt fiatal német nőt látott egy hirdetési oszlop körül. Vastag kötél feszült köréjük párszor, szorosan az oszlophoz fogva a csoportot. Hét kisgyermekük közvetlen előttük az oszlop előtti kanális nyílásába gyömöszölve, amelyre a tömeg egy vasrácsot dobott, majd a gyermekeket leöntve benzinnel lángra lobbantotta az apróságokat.

A borzalmas látványhoz érkező Rainer egy ötven év körüli cseh asszonyt látott, amint egy kanna benzint öntött az asszonyokra, miközben a többi vérszagra gyülekező cseh asszony csomókban tépte ki az oszlophoz kötözött német nők haját, leköpdösve azokat.

Az őrjöngő cseh nők közül a legöregebb artikulátlanul röhögő asszony újságpapírt gyújtott és futott körbe és körbe a már benzinnel átitatott csoport körül. Egy pillanattal később a hirdetőoszlop a megkötözött nők csoportja egyetlen égre lobbanó tűzfáklyává változott.

Az égő emberi fáklyák még csak nem is nyöszörögtek. Talán a másvilági megváltás adott nekik erőt ehhez?

Ez egyik égő nő elszabadult a már átégett kötelek szorításából és emberfeletti erővel tett még néhány lépést a csatornában még lángoló gyermekek irányába, majd a vasrács mellé zuhanva lerántotta azt a gyermekek fölül. Hasán fekve próbálta a gyermekeket kirángatni onnan, miközben a gyermekkel együtt lángolva kiszenvedett.

Időközben a többi asszony az oszlop körül a földre omlott, az őket tartó kötél tökéletesen elégett. Ez volt az a pillanat, amikor a gyilkos tömeg elkezdte körbetáncolni az oszlopot őrjöngő, mámoros üvöltözések közepette. A tömeg egyre hangosabb lett, némelyek eksztázisa nem ismert akadályt. Ünnepeltek a hóhérok.

Távolabb a Wencel téren nem volt lámpavas, amelyre ne lett volna egy német katona akasztva, fejjel lefelé a lábuknál fogva. Többségük háborús sérült volt. A tömeg szabályosan ugrált örömében egy aréna formájú kör szélén. A kör közepén két férfi tartott szorosan egy sovány meztelen fiatal német nőt. A nő mind két melle átszúrva hatalmas biztosítótűkkel, amelyekről német vaskereszt kitüntetések lógtak.

Egy zászlótartó rúd állt ki a nő köldökéből, a rúd másik végén egy szvasztika zászló lógott. Ez a nő sem sikoltott.

Pankraz téri tömegsorakoztatás - bitófa

Nem sokkal arrébb egy német nő feküdt a földön a halálra taposott kisgyermeke mellett. A nőt halálra verték, taposták, a fején hatalmas nyitott, tátongó nyílás, amelyből az agya türemkedett lassan kifelé.

Öt férfit egy Wehrmacht teherautóval húzott a tömeg kötélen a földön. Kezeik összekötözve, a kötél a teherautó vonóhorgára erősítve. Rainer megismert közülük két férfit. Professzorok voltak a Karl egyetemen. Egy fiatal cseh férfi mászott fel a teherautó vezetőfülkéjébe. A tömeg gyűlölködve felüvöltött, ahogy a teherautó lassan megindult. A tér visszhangzott a tömeg ujjongásától, vadállatias üvöltözéseitől, amint a szerencsétlen áldozataik halálát ünnepelték.

A foglyokat a majd húsz méteres kötél végén futtatták kínzói. A teherautó egyre gyorsuló tempóját a kimerült, összevert áldozatok nem tudták tartani, sorba zuhantak a földre, hogy ott vonszolja őket tovább a teherautó. Pár kör után a németekből nem maradt más, mint felismerhetetlen kupac hús, vér és utcai piszok. A tömeg bestialitása csak fokozódott.

Rainer belopódzott egy a Schwerin utcában lakó barátjához. Nem kellett az ajtón kopogtatnia, az tárva-nyitva állt. A lakásban síri csönd. Már az ajtóból látott egy meztelen női testet a padlón feküdni vértócsában. A barátjának fiatalabb lánya volt. Remegve lépett be a lakásba. Az ágyon egy másik nő holttestét találta. Lehetetlen volt megállapítani, hogy az anya volt vagy a nagyobbik lány, mert az áldozat teste és az arca a felismerhetetlenségig össze volt szabdalva, zúzva.”

És ez a nép ragaszkodik a Benes-dekrétumokhoz. De essék egy szó Eduárd Benesről is, a humanitás nagy úttörőjéről is.

A szabadkőműves Benes, a Nyugat kedvence, Izrael egyik felfegyverzője

A londoni emigrációból éppen visszatérő Eduárd Benes a már vadállatiasságában teljesen kibontakozott, romboló, gyilkoló csehszlovák tömegeket tovább uszította rádióbeszédeiben, a következőképpen:

„Vegyetek el mindent a németektől, csak egy zsebkendőt hagyjatok meg nekik, hogy legyen mibe sírniuk!”

Uszítása nem maradt válaszolatlanul. Tiszteletére 250 ezer németet pusztítottak el a legbestiálisabb módon. Az utak menték a lámpavasakon lógó holttestek jelezték a kollektív bűn késői bíráinak munkáját, amelyet Benes helyezett az ördög oltárára a dekrétumának aljasságával letakarva.

Ma már a szudétanémetek szenvedéseit pont Németországban hallgatják el legjobban, hiszen megtört gerincű néppé vált a német – hozzánk hasonlóan. Semmi sem szomorúbb példa erre, mint hogy pont a német kormány támogatta a Cseh köztársaság NATO-tagságát, az Új Világrend szolgálatában.

Hogy egy nép mennyire alázza meg saját magát, az legyen az adott népnek a gondja, baja, ez esetben a németek szégyene, de nekünk, magyaroknak helyettük is illik emlékezni. különösen, ha minket a már nem létező német és olasz nemzeti szocializmussal bélyegeznek, a ma még nagyon is létező kommunizmusból liberalizmusba átmentők – akiknek maguknak vagy felmenőiknek is tapad annyi vér sok esetben a kezükhöz, mint a csehszlovák csőcseléknek 45-ben.

Neményi Péter - nemenyi.net