Nem tudom, mire is gondoljak, mikor meghallom a „magyar” médiából jól ismert politikai elemzők okfejtéseit. Vajon miért segítenek lakat alatt tartani az ország nyomorúságának valódi okait?

A magyar parlamenti maffiának hű szolgálata, a gyávaság, avagy az iskolázottság hiábavalóságát igazoló szellemi töpörödöttség az, aminek segítségével hályogot feszítenek a társadalom rövidlátó szemeire?

A valóság megfogalmazása helyett a politika bocsánatos tévedéseiről, de jobbára a társadalom felelősségéről hallhatunk. (Adót csalunk, nem fizetünk TB-t, indokolatlanul járunk az orvoshoz, halomra zabáljuk a támogatott gyógyszereket, bliccelünk a járműveken és még a Kossuth téri gyepet is tönkretesszük.)

Ezek az „elemzők” (tisztelet a kivételnek) még a látszatát is remegve kerülik annak, hogy az igazi okokról - az akaratlagos rombolásról, a megrendelt, tervszerű gazdasági összeroppantásról, a büszkeség és az öntudat eltiprásáról – beszéljenek.

A társadalom létszámát tekintve sajnos csak keveseknek szúr szemet, hogy a „demokráciát tanuló” politikusok nagy része már egyszer valamiben igenis vérprofi volt. Méghozzá egy elnyomó diktatúra fenntartásában. Ebben az időszakban, a mára ellenzéki álruhát öltő utódok még csak a KISZ-ben sertepertéltek és szívták magukba az elődök tapasztalatait.

A „rendszerváltás” óta elmúlt 18 esztendő, és vele együtt csaknem a teljes nemzeti vagyon.

Finoman fogalmazva is túlzott naivság azt gondolni, hogy a demokráciában és piacgazdaságban még járatlan, 90-ben megalakult „új” elit tapasztalatlansága, néhány hibás döntése és a lakosság túlkényeztetése vezetett az ország kivérzéséhez.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a rendszerváltásnak hazudott időszakban megnyílt a föld, s a pokol újból a felszínre hányta szennyét. Azt a garnitúrát, melyről a többség a mai napig meg van győződve, hogy demokratikus úton maga választotta.

A kommunisták soha sehol a világon nem tudtak erőszak és csalások nélkül hatalomra kerülni, s létrehozott diktatúráikat is csak egy megfélemlítő gépezet működtetésével voltak képesek fenntartani.

Miért is lett volna ez éppen Magyarországon másképpen?

Hogy is hihette el ez a jobb sorsra érdemes nemzet, hogy az előző rendszer aljas diktátorai és ivadékaik csendben, békésen lépnek le a színről, és adják át hatalmukat egy demokratikus, új rendnek?

A '80-as évek vége felé már érezni lehetett a változás szelét, és ez igen sokat rontott a bolsik közérzetén.
De ahol a szükség, ott a segítség.

A cionista pénztőke a kommunisták szorult helyzetét türelmesen kivárta, majd a segítségére sietett, hogy a saját érdekében továbbra is a felszínen tartsa a salakot.

Tudták, hogy a komcsik bármire képesek, hogy hatalmukat megtartsák, pláne, ha ez számukra még mesés vagyongyarapodással is jár.

Így csapott egymás tenyerébe az új rend régi vezérkara és a szállást kereső zsidó nagytőke.

A pénzoligarchia ódákat zengett a magyar rendszerváltás mintaszerűségéről, s a dicsérettől önelégült társadalmat példaként állította a volt szocialista tábor élére.

A pénzhatalom megmentette, sőt, az áldozat vérén gazdaggá tette a bitófától rettegő kommunistákat.

Azonban ennek a segítségnek ára volt. És ezt az árat ismét a magyar nemzet fizette, amely újból áldozatául esett a vörös sakál megmenekülésének.

Gondoljuk csak el: a mi pénzünkön, a mi javainkra éhes idegen keselyűk mentettek meg egy annak idején halálos ellenségnek kikiáltott diktatúrát, hogy most közösen szívják ki maradék vérünket.

Az elmúlt évek rendőrterrorjai, az „ellenzék” tudatos lapítása, a jog arculcsapása, a közvagyon önkényes elragadása és az ország kiszolgáltatása minden egészséges társadalomból kiváltotta volna az önvédelmi reflexeket.

De nem így nálunk.

1990-ben megszületett a remény és vele együtt egy „új, demokratikus” politikai elit. Néhány gondolkodónak ugyan deja-vu érzete támadt a sok ismerősen csengő név hallatán, de az eufóriában úszó remény elsöpörte a károgó kétségeket.

Megnyugtató volt, hogy a fegyvercsörgés nélkül megalakult társaságban szerephez jutottak olyan fiatalok is, akik friss lendületükkel megalapozni látszottak a társadalom jövőjét.

Az is csak keveseket zavart, hogy a fiatal csillagoknak szinte egytől-egyig a KISZ adta az útravalót.

Ebben a feltűnően békés és puha változásban azonban volt valami. Valami sunyi, színfalak mögötti összekacsintó kézfogás.

A múlt mocskából feltámasztott és új nevet kapott politikai hatalom soha nem látott adósságba fojtja az országot, miközben idegenek kezére juttatja a nemzeti vagyont. És ez a kisemmizés a mai napig akadálymentesen folyik.

Hívatlanul is elénk tolakodik egy kérdés: Kik okolhatók mindazért, ami megtörténhetett, és történik még ma is?

Persze lehet szidni azt a velejéig romlott országvezetést, amely ide juttatta hazánkat, de mi, a társadalom, néhány kivételtől eltekintve megtettünk-e mindent azért, hogy érdekeink ne sérüljenek ilyen megdöbbentő mértékben? A jajveszékelésen kívül mire vagyunk képesek?

Mi ugyan semmire. De ellenségeink annál inkább.

Gond nélkül elhitetik a számtalan birkával, hogy azok, akik már nem képesek szó és cselekedet nélkül tovább tűrni a megaláztatásokat, azoktól félni kell, azok gyűlöletkeltők, és ami a legrosszabb, antiszemiták.

Hát nem különös, hogy a társadalom megnyomorítói gond nélkül tudják démonizálni a felelősséget érző magyarságot?

A kommunista rendszer álarcot öltő, több részre osztódó, látszólag egymás ellen harcoló parlamenti csapatai a cionizmussal szövetkezve már az utolsó simításokat végzi a magyar nemzet jövőjén.

A több színben tündöklő, demokráciát játszó pártok egyike sem mentes a múlt vörös szennyétől.

A magyarság torkára pengét szorító elit magabiztosságát nem csak önmaguk beteges túlbecsülése, hanem az erkölcsöt szintén bankókra váltó külföldi hiénák táplálják.

Ezt igazolja többek között a 2006 okt. 23-án bekövetkezett szégyenletes esemény, melynek bizonyítékai és áldozatai hiába jutottak ki Brüsszelbe, azt nemzetközi számonkérés nem követte.

Az uniós gazdáik előtt szüntelen hason csúszó koalíció hogyan is merte volna megtenni ezt az emberi jogokat lábbal tipró gyalázatot, ha nem bólintott volna rá a Nagy Testvér?!

Ebből is az következik, hogy botorság a volt szocialista országokat felfaló unió segítségére számítani, bármiről is legyen szó. Értsük meg végre: csak magunkra számíthatunk!

A saját híveit is cserbenhagyó, napjainkra egyre magabiztosabbá váló narancskirálynak sem véletlenül lett nagyobb ellensége a bűntelen Magyar Gárda, mint ifjúkori KISZ-társa.

Most győzelmet szimatol, és ezt jól érzékelteti megzabolázhatatlan jókedve és hirtelen feltörő magabiztossága.

Az egyre gyengébben futó Feri kezéből megbízói lassan kicsavarják a stafétabotot, és átadják egy nagyobb szurkolótábort összehazudó, pihent emberüknek, Viktornak.

Ha ezt mi újból győzelemként éljük meg, és boldogan tapsikolunk majd az elégedettségtől, nem fog elmaradni az arculcsapás. Azt a pofont fogjuk majd megízlelni, amit a karizmatikus vezér már jó előre beígért a Magyar Gárdának is.

Nincs még késő szemet dörzsölni és tisztán látni, bár az újrakezdés lehetősége már nem sokáig adatik meg számunkra. Minél többször hagyjuk megvezetni magunkat, annál nehezebb lesz sorsunkat jó irányba állítani.

NE BÍZZ A PARLAMENTI ÖTÖSFOGATBAN!!!

B.L.