Hasznos Miklós: Az 1990-es MDF–SZDSZ megállapodás, avagy a rendszerváltás meghiúsulása
2008-07-04. 12:58

A paktum szó latin eredetű, és a római jogból került át a mindennapi szóhasználatba. A római jog egyik főszabálya pedig a „pacta sunt servanda” elv: a szerződéseket be kellett tartani. A két fél akaratmegegyezését kinyilvánító szerződés szinte szent és sérthetetlen, a jogrendszer ennek betartását köteles biztosítani.

A magyar értelmezés szerint azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. A szó jelentésének nemcsak pozitív tartalma van. A paktum alkut is jelent, és ha az alku elvtelen, akkor szokták azt mondani: lepaktáltak, azaz a rossznak, a kevésbé értékesnek engedtek valamiben.

Politikai síkon a paktumot politikai szervezetek szokták kötni, általában valami közös cél elérése, vagy valami kedvezőtlen hatás elkerülése érdekében. A paktum általában több, mint a kompromisszum, mert a kompromisszum alatt azt értjük, ha egy konkrét ügyben vagy kérdésben mindkét fél valamit enged, és a kompromisszum mindig egy adott helyzetre és időre vonatkozik. Mi is engedünk valamit, ti se követeljetek többet, és máris mehetünk tovább!

Ugyanakkor a paktum, egy hosszabb időszakra vonatkozó megállapodás és a végrehajtás után már nemigen csinálható vissza, legalábbis probléma- és feszültségmentesen. A paktumnak még az is sajátossága, hogy valamelyik fél nyer vele, vagyis valami többlethez jut, míg a másik fél valamiről lemond, ami egyébként megilletné és megtehetné.

A magyar történelemben előfordultak már paktumok, gondolok itt az egyik legismertebbre, a Bethlen-Peyer paktumra.

Mivel minden paktum valami konkrét helyzetben születik, a paktum megítélése szempontjából döntő fontosságú az akkori társadalmi, politikai és nemzetközi helyzet alapos elemzése, hogy indokolt volt-e az egyik fél lemondása valamiről, és mennyiben szolgálta a társadalmi fejlődést a másik félnek a kötelezőn kívüli, úgynevezett „helyzetbe hozása”.

Még valamit figyelembe kell venni: az idő múlásával változhat a megítélés is. Lehet, hogy valami adott időpontban nem tűnik helyesnek, de az idő igazolja azt. De az is lehet, hogy ami akkor sikernek látszott és eredménynek, később mulasztásként értékeljük, és nyögjük a következményeit.

Az MDF–SZDSZ paktum az első szabad választások után jött létre, és közvetlen előzménye az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások lezárásakor készült megállapodás. Ezt a megállapodást 15 szervezet kötötte, de a végső aláírását az SZDSZ és a Fidesz megtagadta. Ennek a sokoldalú paktumnak a lényege a békés átmenet biztosítása, a köztársasági elnök választásával, valamint az országgyűlési választások lebonyolításával kapcsolatos szabályozás megalkotása. Máig is megoldatlan témája volt a megállapodásnak annak kimondása, hogy a tájékoztatási intézményekben érvényesüljön a pártatlanság elve. A megállapodás felhatalmazta az úgynevezett középszintű bizottságot, hogy a szakértői bizottságok által előkészített egyes témákra vonatkozó megállapodásokat megkösse.

Alig telt el azonban egy félév, a választások után a két legnagyobb párt már nem érezte magára nézve kötelezőnek a megkötött megállapodást, és új paktumot kötöttek egymással, amihez már nem volt szükségük a többi pártok egyetértésére. Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a széleskörű megállapodás aláírásának időpontja: 1989. szeptember 18., az MDF-SZDSZ paktum aláírásának időpontja pedig 1990. április 29. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a választások után szinte azonnal megkezdődtek a tárgyalások a két fél között, hogy a Parlament alakuló ülésére már aláírt paktummal rendelkezzenek. Pedig nem kis kérdésekről volt szó, hiszen a paktum négy mellékletből áll. Az első mellékletben több oldalon szövegszerű alkotmánymódosítások is szerepelnek. Ezekhez az alkotmánymódosításokhoz a többi pártnak csak egyetlen véleménye lehetett, utólag megnyomni az igen gombot a Parlamentben.

Ennek a politikai alkunak egyetlen olyan része volt, amire most utólag is azt lehet mondani: ésszerű, nem pártérdekek indikálták és valóban a parlamentáris demokrácia működését segítette. Éppen ezért ezt a részt nyugodtan lehetett volna a parlament elé terjeszteni paktum nélkül is Ez a rész a II. sz. melléklet, amely felsorolja, melyek azok a törvények, amiket kétharmados többséggel lehet csak elfogadni, illetve módosítani. A felsorolásból az is következik, hogy amelyek ebben nem szerepelnek, azok egyszerű, 50% + 1 szavazatos törvények, tehát pl. a költségvetési törvény is elfogadható egyszerű többséggel.

Nem a mellékletben, hanem a megállapodás szövegének 2. pont e) bekezdésében szerepel az a kitétel, hogy „az ellenzék részére e kivételes közjogi megoldással teremtett többletjogokat nem fogják visszaélésszerűen gyakorolni és a kormányzati munka akadályozására felhasználni.” Ez azonban a gyakorlatban az idő múlásával csak hiu ábránd maradt.

A III. számú melléklet olyan kérdéseket szabályozott, amiben kizárólag csak a két párt volt érdekelt és a két párt megjelölt személyiségei. Az alkotmánymódosítás után a köztársaság elnöke Göncz Árpád legyen MDF támogatással, míg az Országgyűlés elnöke Szabad György (MDF) legyen az SZDSZ támogatásával is. Első alelnök pedig Dornbach Alajos (SZDSZ) lesz. Ez a szokatlan személyi gesztus volt az ellentétele annak, hogy a Parlament minisztert nem válthat le, csak a miniszterelnök – vagyis az egész kormány – ellen lehet bizalmatlansági indítványt benyújtani.

A paktum ezen része azt tükrözte, hogy a kormánykoalíció vezető pártjának fontosabb a legnagyobb ellenzéki párt vezetőinek „helyzetbe hozása”, mint a saját koalíciós partereinek beemelése a közjogi méltóságok közé. Ez nemcsak a koalíciós partnerek lekezelése, hanem a választói akarat semmibevételét is jelentette, hisz nem azért szavaztak az MDF-re hogy SZDSZ-es köztársasági elnök legyen. A paktum ezen részének ki nem mondott célja tulajdonképpen az volt, hogy ha már sikerült azt megakadályozni, hogy a nép közvetlenül válasszon magának köztársasági elnököt, akkor nehogy a végén egy banánhéjon csússzanak el, és a Parlamentben is sikeres legyen Pozsgay Imre esetleges jelölése. Inkább a győztes párt is támogatja a vesztes jelöltjét ennek érdekében.

Érdemes visszapillantani az 1945-ös, háború utáni első demokratikus választásokra. Akkor a Kisgazdapárt egymaga nyert 50% feletti aránnyal. Pedig a szovjet csapatok jelenléte, a kommunista párt hatalmi törekvései ellenére igencsak szorongatták a kormányzó győztes pártot, de nem adta ki kezéből a közjogi hatalmat, mert a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a házelnök is kisgazda lett. A kényszerű koalícióban legfeljebb tárcát kapott a kommunista, a szociáldemokrata és a parasztpárt, de a kisgazdapárt nem juttatta közjogi méltósághoz a veszteseket, nem csapta be választóit.

A paktum ezen pontja alapján gyakorolt köztársasági elnöki magatartás számtalan esetben a kormányzati célokkal ellentétesen hatott, inkább megfelelt egy ellenzéki párt magatartásának, mint a pártatlan, megoldást kereső, elnöki magatartásnak. A kárpótlás félresikeredettsége, az elmaradt elszámoltatás, az indokolt személycserék akadályozása, több, a Parlament által elfogadott törvény aláírásának késleltetése vagy alkotmánybírósághoz küldése az MDF-kormány tehetetlenségének látszatát keltette az állampolgárokban, aminek első jelei már az 1990-es őszi önkormányzati választásoknál megmutatkoztak, és előrevetítették árnyékát az 1994-es választási vereségnek amit az MDF azóta sem hevert ki. Mindezek forrása a paktum III. melléklete!

A paktum IV. sz. melléklete egy vegyes anyag. Mindaz, ami nem alkotmány, nem kétharmados törvény, nem személyi kérdés, itt került szabályozásra. Ennek is vannak máig ható rendelkezései. Ilyen például a kinevezési jogkörrel kapcsolatos megállapodás. Hiába írta elő a megállapodás hogy a Tévé, Rádió elnökét a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki, erre nem volt hajlandó a köztársasági elnök úr. Így állt elő az a helyzet, hogy a nyíltan kormányellenes Hankiss Elemért és Gombár Csabát, a Tévé és a Rádió akkori elnökeit leváltották ugyan, de a miniszterelnök által megnevezett utódjaikat a köztársasági elnök nem volt hajlandó kinevezni.

Mint minden politikai alkunak, ennek a paktumnak is mindkét fél számára voltak kedvező és kedvezőtlen hatásai. De vajon jó volt-e a kibontakozó demokráciának, jó volt-e a magyar népnek? Mennyiben növelte a bizalmat a gondolkodó magyar állampolgárban az a tény, hogy eddig egy párt KB-je döntötte el, mi jó nekünk, most két párt szűk elitje, vezetése – és nem tagsága – dönti el, mi jó nekik.

Az a nimbusz, amit az ország kormányozhatóságáról szoktak mondani, lassan szertefoszlik, mert hisz már annak a ciklusnak a második felében sem tartották be a paktumot. Sőt most szinte úgy múlt el négy év (a cikk 2002-ben íródott – a szerk.), hogy egyetlen érdemleges kétharmados törvényt sem tudott hozni a Parlament, és mégis kormányozható volt az ország.

Tárgyilagos politikatörténeti megítélés talán csak évtizedek múlva várható, ha már nem az érintett személyeknek kell magyarázniuk saját bizonyítványukat. Mindenesetre sokat árul el magának a megállapodásnak és a mellékletnek utolsó mondata, amit mindkét fél aláírt, ezzel magáénak vallotta. A megállapodás utolsó mondata: „A felek őszinte megelégedéssel vennék tudomásul, ha a többi parlamenti párt – amelynek hasonló történelmi felősségtudatáról meg vannak győződve – egyetértéssel fogadná megállapodásukat.”

Ebből kitűnik, hogy csak szeretnék, ha a többiek ehhez hozzá nem szólnának, csak egyszerűen tudomásul vennék. Nem ismerik a véleményeket az alku megkötői, csak szeretnék és megelégednének, ha a többiek tudomásul vennék, úgy, mint egykoron az MSZMP KB határozatait is kényszerűen tudomásul vette a társadalom, a hazafias népfront és a szakszervezetek utólagos egyetértésével.

Ugyanakkor meg vannak győződve a többiek történelmi felelősségtudatáról az aláírók. Hát ha meg voltak győződve, akkor miért kellett a többiek háta mögött megkötni a paktumot? Nem lett volna szebb az optikája, ha ezt a kormányozhatóság érdekében magyarázott megállapodást a felelősségtudattal rendelkező többiekkel együtt kötik meg, és nem utólag várják egyetértésüket? Esetleg két héttel később ült volna össze az első szabadon választott Parlament, de nem esett volna ekkora folt a parlamenti demokrácia áhított becsületén.

Az aláírók is tisztában voltak azzal, hogy nem a politikai korrektség mintapéldánya az, amit most mindenki háta mögött megtesznek felhatalmazás nélkül. Mert még saját pártjaik tagságától sem kértek felhatalmazást. Erre utal a IV. sz. melléklet utolsó mondata is: „A felek megállapodásukban foglaltakat a lehető leggyorsabban hajtják végre, és közös megegyezéssel egyidejűleg hozzák nyilvánosságra.”

Ez az utolsó mondat is arról árulkodik, hogy a nyolc aláíró személy legfőbb gondja az volt, minél előbb mindent végrehajtani, hogy semmin ne kelljen változtatni, nehogy valami előzetesen kiszivárogjon, és esetleg saját pártjukból is megjelenjenek más vélemények. Ebben tökéletesen egyetértettek, saját párttagságuk negligálásában. Ezért is csak egyszerre hozhatták nyilvánosságra, miután már mindent végrehajtottak, vagy a végrehajtást visszafordíthatatlanná tették.

Természetesen lehet azon vitatkozni, mi és mennyire volt indokolt, egészében jó volt-e, avagy sem. De minden minősítéstől függetlenül egyetlen dolgot bizonyított, a sokat áhított többpártrendszerű demokrácia is úgy kezdődik, hogy nem a választók, hanem a pártelit akarata és érdeke érvényesül.

Az úgynevezett rendszerváltás tehát egy paktummal kezdődött. El is maradt az ígért „tavaszi nagytakarítás” a választási győzelem után. Az elszalasztott történelmi lehetőség következménye, hogy ma is a lezáratlan múlttal kell foglalkozni, és ma sem lehet kétharmados törvényekben gondolkozni. Miközben a paktum következményeit még mindig nyögjük, az aláíróik döntő többsége már nincs abban a pártban, amely nevében a paktumot megkötötték.

Budapest, 2002

Dr. Hasznos Miklós
(A szerző a KDNP egykori alelnöke és országgyűlési képviselője, a Jobbik korábbi elnökségi tanácsadója)

Kapcsolódó:
Hasznos Miklós: A hatalmas győzelem... (a 2008-as népszavazás után)
Hasznos Miklós: Választás vereséggel, válsággal (2006. június)