Bogár László: A Kína-szindróma
2008-08-11. 16:29

Bár az olimpia a "világ közepévé" teszi Kínát, arra eddig sem panaszkodhatott, hogy a világ nem mutat érdeklődést iránta. Ami most Kínában történik, az példátlan a világgazdaság történetében. Az elmúlt kétszáz évben mindig voltak "feljövő" országok (Anglia a 19. század elején, az Egyesült Államok a 19. század végén, Japán 1945 és Dél-Korea 1960 után).

Tíz-tizenöt évig voltak képesek két számjegyű növekedésre, utána a trendek csillapodtak. Kína azonban már harminc éve produkálja ezt, és semmi jele a csillapodásnak, sőt! A folyamat tehát láthatólag nem illeszthető be a "hivatalos" gazdaságelméletek értelmezési keretébe. Vagyis Kína példája valószínűleg paradigmaváltásra kényszeríti a közgazdaságtani elméleteket, és új megvilágításba helyezi a globalizációnak nevezett jelenségkört is. Ha ezek a trendek tovább élnek, néhány év múlva lehagyja Japánt, tizenöt év múlva az Egyesült Államokat, és három évtized múltán az egész nyugati civilizáció akkori teljesítményét túlszárnyalhatja. (Feltéve persze, hogy a Föld ökoszisztémája még képes elviselni a nyugatias "létfelélés" ezen újabb hullámát.)

Nem árt megjegyezni: az elmúlt kétezer évből csak az utolsó kétszáz lógna ki a sorból, mert előtte (és a jelek szerint utána) Kína önmagában is népesebb, gazdagabb és fejlettebb kulturális univerzum volt, mint a mindenkori Nyugat, beleértve a Római Birodalmat is. Az 1850 utáni átmeneti hanyatlást is kizárólag a Nyugat brutalitása okozta (ópiumháború, kikényszerített szabad kereskedelem stb.). Kína évszázadokon át semmilyen érdeklődést nem mutatott a Nyugat iránt, nem akarta például Európát "felfedezni", pedig, lévén a haditechnikai színvonala is sokkal magasabb, 1700-ig minden nehézség nélkül gyarmatosíthatta volna. A Nyugat talán éppen ezt a "megaláztatást" akarta megtorolni azzal, hogy valószínűleg a világtörténelem legbrutálisabb kifosztási folyamatának tárgyává tette a Mennyei Birodalmat, amint erre alkalma nyílt. Most újra fordulni látszik a kocka.

Amit Kína tesz, az sajátos kísérlet arra, hogy a Nyugat létszerveződési módját átvéve, ismét megszégyenítse azzal, hogy sokkal sikeresebben képes annak egész rendszerét működtetni, mint maga a Nyugat. Ez tehát egy hihetetlenül összesűrített "globalo-modernizációs időkapszula" – következményei beláthatatlanok.

Egyelőre nem is ezeket a következményeket próbálják kezelni a westernglobalitás urai, hanem legalább a kockázatokat és mellékhatásokat akarják beazonosítani. Ezekből pedig van bőven a Kínán belüli és a Kínán kívüli térben is. Ezért is van konszenzus a világelitek és a Kínát uraló elitek között abban, hogy lassuljon a gazdasági növekedés üteme. Ezzel önmagában persze semmi nincs megoldva, de legalább valami kis időt nyernének a felek a helyzet megértéséhez.

Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy míg a világ minden országa és a globalitás aktorai a növekedés gyorsításának módjait keresik mindenütt, Kína az egyetlen gigantikus ellenpont: itt a növekedés lassulása volna a konszenzuális cél, egyelőre azonban sikertelenül. Sőt az a tény, hogy minden ellenkező törekvés ellenére inkább gyorsul a már így is kezelhetetlenül magas növekedési ütem, azt is kérdésessé teszi, hogy egyáltalán milyen erők és mechanizmusok "fűtik" ezt a hatalmas masinériát.

És itt nem csak mennyiségi kérdésről van szó, mert a hegeli logika szerint a mennyiség átcsap minőségbe. Erre hívja fel a figyelmet a The Economist Kínáról szóló két címlapsztorija is. Az egyik a T-shirttől a T-bondig feliratot viseli, vagyis arra utal, hogy a csak legprimitívebb textiltermékeket exportálni képes Kína hogy jutott el oda, hogy ma már 1500 milliárd dollárnyi amerikai államkötvény van a tulajdonában.

Egy másik címlapon a Wall Street utcatáblája látható, amelyre valaki ráfirkálta, hogy Great Wall Street, vagyis Nagy Fal Utca. És valóban: Kína (Hongkong és Sanghaj) a Wall Street és a City mellett ma már a világ harmadik legbefolyásosabb pénzügyi központja, amellyel már nem lehet nem számolniuk a nyugati globalitás urainak. És mivel erre egyáltalán nincsenek felkészülve, legalább lassítani szeretnék a folyamatot, hogy időt nyerjenek.

Amióta Kína a Világkereskedelmi Szervezet tagja, megnyíltak előtte olyan terek is, amelyeket eddig nem érhetett el. A tizenöt éve még csak néhány milliárd dolláros amerikai–kínai kétoldalú kereskedelemben ma már 280 milliárdos (!) aktívuma van az utóbbinak, és ezzel a veszedelmesen növekvő amerikai kereskedelmi hiány egyharmadát termeli meg. Kína azonban nemcsak a kínálati, hanem a keresleti oldalát is szinte szétrobbantotta a világgazdaságnak. Lassan egy évtizede a világ nyersanyag- és energiakereskedelmi növekedésének majd felét a kínai importtöbblet provokálja, de van, ahol ez a kilencven százalékot (!) is meghaladja. És ami a legkényesebb: a kőolaj iránti éhsége hihetetlen ütemben nő – és ez akár önmagában is a következő évtizedek legsúlyosabb összecsapását válthatja ki a motorizációra épülő westernitás és Kína között.

Ám épp a motorizáció irányítja a figyelmet arra, hogy a sikeres globalo-modernizáció mögött óriási öko-szocio-kulturális pusztítás is zajlik. Ennek tán a legmegrendítőbb mozzanata: a kormány – megelégelve, hogy az üzemi balesetekben a világon elhunytak majdnem fele kínai, ahogy a bányaszerencsétlenségek áldozatainak több mint hetven százaléka is – az elmúlt két évben hatezer (!) bányát zárt be. A világtörténelem legnagyobb környezetpusztítása zajlik ezen a kontinensnyi területen. Hasonló dimenziójúak a szociális, kulturális és demográfiai változások is. Ben Wattenberg amerikai szociológus cinikus mondása szerint "the capitalism is the best contraceptiv", vagyis a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Kínában harmincöt év alatt a termékenységi ráta 5,3-ról 1,7-re csökkent, ami szintén példátlan történelmi folyamat, és ma még elképzelhetetlen konfliktusok okozója lesz, amikor a magas létszámú nyugdíjast a ma már az egyszerű újratermelést sem biztosító létszámú korosztályoknak kell(ene) eltartaniuk.

Ma a világ kontinensein százmillió kínai család él diaszpórában. Ezek, túl azon, hogy kulturális identitásukat megőrzik, egy sajátos mikroglobalizációs stratégia részei. Mindegyikük hihetetlenül hatékony mikroüzemként működik, amelyet nehezen beazonosítható, de nagyon is létező stratégia hangol össze. Így valójában Kína nemcsak mint külső aktor jelenik meg gazdaságilag, politikailag és kulturálisan a világ valamennyi régiójában, de belülről is jelen van ezzel a sajátos hálózattal. És mivel mindenütt a legszegényebb társadalmi csoportok szükségleteit elégítik ki, így a lokális társadalmi stabilitás nélkülözhetetlen eszközei a világ országainak többségében – Magyarországon is.

Van tehát számos okunk arra, hogy az olimpia ürügyén igyekezzünk jobban megismerni a világot meghatározó leendő "birodalmat".

(Bogár László - MH)