Kuruc.info - Korlátlanul magyar: Lovas István nyílt levele a Heti Válasz plagizáló Szemerkényi Rékájának

Lovas István nyílt levele a Heti Válasz plagizáló Szemerkényi Rékájának
2008-09-11. 14:35

Asszonyom, ön Oroszország sötét szívéről írt. Ezzel szemben a véleményem az, hogy alig várom, a magyar érdekeket úgy a szívén viselő ember irányítsa Magyarországot, mint ahogyan az orosz nemzeti érdekeket Putyin, Medvegyev elnök vagy Szolzsenyicin viselte, illetve viseli a szívén. Ön tehát kettős vétséget követett el. Arcátlanul lopott az Economisttól és a lopott holmi egy részéhez fűzött megjegyzésével egy hazug állítást igyekezett alátámasztani.Legjobban tenné talán, ha most vezeklésül az SZDSZ sötét szívéről írna egy-két esszét.

SZEMERKÉNYI RÉKA
a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés elnöke
a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének munkatársa
a Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézetében az Amerikai Tanulmányok Központja nemzetközi tanácsadó testületének tagja
a Pázmány Péter Katolikus egyetem és a Milánói Katolikus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Posztgraduális Intézetének rendszeres előadója
a Heti Válasz kül- és biztonságpolitikai publicisztája
(1998 és 2002 között politikai államtitkárként a Miniszterelnöki Kabinetiroda Kül- és Biztonságpolitikai területének vezetője)

Tisztelt Asszonyom!

A történet a tengerparti, hercegovinai Neumban kezdődött, ahol az ön cikke elrontott egy varázslatos kora estét, amelyet egy teraszról bámultunk, bele-bele olvasva az indulásunk előtt megvett Heti Válasz augusztus 7-i számába.

Gyorsan leszögezem: nekem az ég világon semmi bajom a Heti Válasszal és általában azzal, ha verseny van a jobboldali médiában. Sőt: remélhetőleg e verseny éppen olyan jót tesz nekünk, mint ahogyan a jobboldali pártoknak is jót tesz a versengés.

A Heti Válasszal pedig különösen nincs bajom azóta, amióta felhagyott azzal, hogy a balliberális vonalhoz betegesen igazodó Hont Andrások és Jávor Bélák szidalmazzák benne a Demokratát, a balliberális sajtó nyúlványaként szélsőségesnek nevezve e lap szerzőit, amire természetesen válaszolni kellett.
Hol van persze a tavalyi hó és hol vannak az említettek, akiket a Heti Válasz szerencséjére abból a minőség kiszorított.

A négyük által felváltva írt „Tájoló” rovatban éppen ön volt soron, és Oroszország sötét szíve címen méltatott a putyini Oroszországról megjelent könyveket.

Én önt korábban talán egyszer láttam - elég hosszan - a televízió képernyőjén és arra kifejezetten emlékszem, hogy fáradt kliséken kívül eredeti gondolatot öntől nem hallottam.

Így azután később, amikor írásaival találkoztam, azokon mindig átlapoztam.

Most viszont nagyon kíváncsivá tett a téma.

Engem érdeklő könyvekről írt recenziót, amely így kezdődött: „A csomagolás a nyaralásra vagy a könyvekkel kezdődik, vagy azokkal végződik: mit is olvassunk pihenés idején. Külpolitikusként az ember a legfrissebb nemzetközi tárgyú áttekintéseket vadászgatja, és amikor egy témában egyszerre több új könyv is megjelenik, arra külön is érdemes időt szentelni: várhatóan az adott kérdés a nemzetközi politikai érdeklődés középpontjában áll majd a következő hónapokban.”

Az első mondatban ugyan nem egészen értettem, hogy ha már a nyaralás vagylagosan könyvekkel végződhet, akkor miként vethető fel a „mit is olvassunk” kérdése, de hát ez amolyan piszkálódásnak is tűnhet egy olyan eminens kül- és biztonságpolitikai szakértő esetében, mint ön, aki azt a meghökkentő kijelentést teszi, hogy a téma - a Putyin-korszak, mint mindjárt meglátjuk – a „következő hónapokban” áll majd a nemzetközi politikai érdeklődés középpontjában. Holott én azt hittem, e téma legkevesebb néhány évig, ha nem évtizedig áll majd az érdeklődés középpontjában.

És most menjünk tovább: „Oroszország elmúlt tízéves fejlődése, a mögöttünk álló Putyin-korszak áttekintése egyszerre négy-öt olyan ’nehézsúlyú’ nemzetközi szakértő írásában látott napvilágot, akik közül máskor már egy is nagy feltűnést keltett volna.”
Ezután felsorolja a „nyaralásra vitt” könyvek szerzőit és címeit: Steve Levine-t (az ő könyve címének egy részét választotta saját recenziója címéül, vagyis Oroszország sötét szívét), Michael J. Economides és Donna Marie D’Aleo szerzőpárost, Jurij Felstinszkijt és társszerzőjét, Valgyimir Pribilovszkijt, valamint Marshall I. Goldman-t.

Amikor idáig jutottam, megálltam.

A hetilap majdnem kiesett a kezemből. Mert eszembe jutott, hogy alig egy hónappal ezelőtt ugyanezekről a könyvekről írt az önével hasonlóan hosszú recenziót a neoliberálisok heti „iránytűje”, a londoni Economist.

Ezután már más szemmel olvastam „könyvbírálatát”, amelynek a végén egy olyan csavart adott, amely láttán a horizonton addig békésen vöröslő nap szemeim előtt forró izzásba kezdett.

Ugyanis ön nem elégedett meg egy egyszerű, de nagyon csúnya plágiummal, azt feltupírozva az önmagát a még nyaralás alatt is a szakmájával foglalkozó, a világban szupertájékozott kül- és biztonságpolitikai szakértő képének felfestésével, de a szellemi lopáshoz még egy olyan, aktuálpolitikai, didaktikus fordulatot is kanyarított, amely a tények teljes meghazudtolásán vagy nem ismerésén alapul csak azért, hogy ismét propagálja azt a valótlan tézist, amely szerint a mai Oroszország egyenlő az egykori Szovjetunióval.

Azt írta: „Putyin elnöki korszakát most a miniszterelnöki Putyin-korszak követi. Ezt a látszólagos váltást más fényben láthatjuk, ha belelapozunk a pár napja, 90 évesen elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin egyik művébe”. Majd idézi a kommunisták totális rothadtságáról írt híres szolzsenyicini mondatot, amelyet a Nobel-díjas író halálhírekor a Magyar Nemzett hozott (teljes joggal) címlapján. Majd így zárja recenzióját: „Az író, akit Oroszország lelkiismeretének neveztek, mintha eltávozásával is jelet hagyna, arra figyelmeztetve, hogy ne szűnjünk meg figyelni a látszólag mozdulatlan felszín mögötti fejleményekre”. Az, hogy a mondat maga a sületlenség, az hagyján: hiszen ha van a földön egy birodalom, amely forr és nem „látszólag változatlan”, az feltétlenül Oroszország. De ez csak a kisebbik baj. A másik az – és erre e rovatban korábban írt leveleimben kétszer is kitértem már -, hogy az antikommunista írók pápája, Alekszandr Iszájevics Szolzsenyicin (aki mindig is ostorozta a Nyugat spirituális ürességét) Putyinban nem a kommunista Szovjetunió örökösét és folytatóját, hanem éppen ellenkezőleg, azt az embert látta, aki az író életében végre először Oroszországot naggyá teszi, segítve a pravoszláv vallás reneszánszát is. Putyin pedig 2000. szeptember 20-án elzarándokolt Szolzsenyicin dácsájába, amely találkozótól azóta is zeng a világ, a neokonok teljes értetlenségére és bánatára.

Ön tehát kettős vétséget követett el. Arcátlanul lopott az Economisttól és a lopott holmi egy részéhez fűzött megjegyzésével egy hazug állítást igyekezett alátámasztani.

Hazatérve ellenőriztem: emlékezetem olyannyira nem csalt, hogy ön nem csak ugyanazokat a könyveket ismertette, mint az Economist július 17-i száma, de még ugyanazokat az idézeteket is emelte ki a több ezernyi könyvoldalból, mint a neoliberális hetilap.

Legjobban tenné talán, ha most vezeklésül az SZDSZ sötét szívéről írna egy-két esszét.

Randolph L. Braham
professzor, Egyesült Államok
III.

Még júliusban jelent meg az önhöz írt levelem első része, amelyben idéztem, ahogyan panaszkodott az ön által nyilvánosságra hozott, Anthony D. Weiner kongresszusi képviselőnek 2008. május 7-i keltezéssel írt levelében, amiért April Foley budapesti amerikai nagykövet nem tiltakozott Bayer Zsolt Magyar Hírlapban megjelent „antiszemita” cikke miatt.

Mint az „ideiglenes” második részben írtam önnek, Foley nagykövet azóta bőségesen behozta mulasztását, de – mint jeleztem – elfelejtettem hazavinni az önhöz írt levelének Brüsszelben már előre megírt „valódi” második és egyben befejező részét, és hogy azt majd visszatértem után fejezem be.

Ebben a levélben azt is írtam, hogy ön – a magyarországi holokauszt első számú tudósa – Bayer Zsoltot Orbán Viktor „egyik tanácsadójának” nevezte. Azzal zártam levelemet, hogy remélem, tudományos kutatásai alapján összeállított munkái nem hasonlóan megbízhatatlan adatokra támaszkodnak, mint amit Bayer Zsoltról állít, ugyanis Bayer sohasem volt – mint megerősítette, amikor megkérdeztem tőle – Orbán Viktor tanácsadója.

Most viszont rájöttem, hogy önre nem érdemes több szót vesztegetni.

Unom önt és az egész témát, mint ahogyan a társadalom hatalmas többsége is unja. Halálosan.

CHARLES GATI
Egyesült Államok

Szinte pontosan négy évvel ezelőtt írtam önnek e rovatban levelet annak kapcsán, hogy a Népszabadságnak adott interjújában fejtette ki, nem igazán kedvel – hogy finoman fejezzem ki magam. Az érzés természetesen kölcsönös.

Most ugyanennek a lapnak augusztus 25-én Charles Gati: Életveszélyes az orosz barátság címet kapott cikkében ismét nekieresztette fantáziáját velem kapcsolatban is. Mivel mindenképpen ismét Orbán Viktorba akart rúgni egy hatalmasat az ön táborában az egyik megszokott váddal („szélsőségesség”), és ehhez nem volt ténybeli alapja, dús fantáziával kitalált egyet.

Azt állította, hogy Orbán Viktornak „szoros kapcsolata” van velem, „a szélsőjobb Amerika-ellenes figurájával”, ami, folytatta, „azt sugallja, hogy elmosódott a határ a jobboldal és a szélsőjobb között”.

Mielőtt rátérnék kijelentése cáfolatára, néhány kommentár cikkéhez.

Ön abban azt írja, hogy Oroszországgal barátkozni életveszélyes és hogy Magyarország szuverenitását Moszkva fenyegeti.

E figyelmeztetése nyilván sokaknak felnyitja a szemét azok közül, akik a Népszabadságban, e véres és szélsőséges múltra visszatekintő lapban öntől olvashattak azon időből, amikor még homlokegyenest más véleményen volt.

E lap 2001. június 25-i számában ugyanis önt így idézik: „Az orosz veszély a régi értelemben kétségtelenül megszűnt, az orosz tankok ma már Csecsenföldön sem képesek kicsikarni a győzelmet, nemhogy más országokat fenyegessenek”.

De hát megszokhattuk az ön szentenciáit, mint amikor nem sokkal az al-Kaida vezére kézre kerítéséért indított afganisztáni hajtóvadászat megkezdése után azt jósolta, hogy Oszama bin-Ladent „előbb vagy utóbb” elfogják. Azóta persze sok víz lefolyt a Helmand folyón, de mind inkább úgy néz ki, hogy az „utóbb” egyre közelebb kerül bin Laden természetes halálához.

Tévedései vonatkoznak jelzőire is: ön 2006 márciusában a Magyar Nemzet „magyar” mivoltát kérdőjelezte meg (a trükköt ismerjük: az önhöz legközelebb álló pártokat akkor fogja el leginkább a „nemzeti érzés”, amikor éppen egy hatalmasat lopnak, a nemzet ellen tesznek valamit, vagy csupán épp egy szokottnál is nagyobbat hazudnak), amiért e lap megírta, hogy Simonyi András, a volt washingtoni magyar nagykövetet is felelőség terheli, amiért George W. Bush amerikai elnök a március 15-i nemzeti ünnepen az 1956-os forradalmat méltatta. Ön akkor azt a kérdést tette fel, hogy „valóban magyar újság-e az, amely nem tud örülni a magyar népet ért különleges elismerésnek”.

Térjünk vissza azonban Orbán Viktor elleni vádjához, amelyben engem használ fel.

Azt is megszoktuk, hogy az olyan típusú emberek, mint ön – nevezzük őket balliberálisoknak -, soha nem tartják be azt magukra nézve, amit másoktól megkövetelnek.

E balliberálisok itt unos-untalan hangoztatott egyik dogmája, hogy mindenkinek hagyják meg önmeghatározását és önazonosítását.

Ön engem „szélsőjobboldalinak” és „Amerika-ellenesnek” minősít.

Képzelje el a következő párbeszédet, mondjuk a televízió képernyőjén.

Vitapartnere hirtelen azt vágja az ön szemébe, hogy ön egy cionista. Ön erre felháborodva utasítja vissza az „antiszemita” vádat. Látja, a címkézésből csak címkézés, majd a viszontcímkézés számonkérése következik.

Én saját magam szélsőséges demokratának tartom, aki radikálisan ragaszkodik az azonos mércével méréshez. És mint szélsőségesen toleráns ember, teljes mértékben elfogadom azt is, hogy ön minek minősíti saját magát. Viszont cserébe elvárom a hasonló magatartást.

Az „Amerika-ellenesség” jelzőt szintén visszautasítom, ugyanis kifejezetten Amerika-barátnak tartom magam, akinek a véleménye szerint a jelenlegi amerikai kormány a harmadik világháború szélére sodorja a világot. Márpedig az Egyesült Államokban – és erre önt talán nem is kellene emlékeztetnem – a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos jog, valamint a legnemesebb hagyományok része.

Ön azt állítja, hogy Orbán Viktornak velem szoros a kapcsolata.

Az olyan embereknél, mint ön, a tények értelmezési kérdések. Konkrétan: az a tény, hogy Orbán Viktor mondjuk az elmúlt egy évben többször találkozott Bush elnök apjával (mely találkozót a Népszabadság önnel interjút készítő washingtoni tudósítója szerint törölték), mint velem (Orbán Viktor az idősebb Bush-sal egyszer, velem egyszer sem találkozott és egyszer sem beszélt ez időben), az önnek „a szoros kapcsolatra” bizonyíték.

Megdöbbentő egyébként, hogy az amerikai politikában egy olyan súlyos egyéniség, mint ön, megszállottan foglalkozik a magyar politikában egy semmit nem számító újságíróval (velem).

Ön tehát nem csak hazudik, hanem súlyosan aránytévesztő és paranoid.

Igyekezzen úrrá lenni a zsigerein, Gati, és értse meg, hogy velem ellentétben Orbán Viktor az amerikai kormány és annak politikájának nagy barátja és támogatója. Hogy emiatt szélsőséges-e, az már más kérdés, és ezt döntse el ön, aki annyira szeret címkézni embereket.

LABORC SÁNDOR
a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője
Budapest
IV

Nem is hittem, hogy ennyire aktuális marad az ön ügye.

Mint a múlt heti folytatásban írtam, Demeter Ervin, volt titokügyi miniszter tett újabb kísérletet arra, hogy „felrázza” a NATO-t és bebizonyítsa a legújabb grúz-orosz konfliktus kapcsán is, ön igen nagy biztonsági kockázatot jelent az atlanti szövetségnek, mint annak soros hírszerzési főnöke.

Levelem végén jeleztem, ha Demeter Ervinnek ez sikerül, akkor alapvetően felülvizsgálom a Nyugatnak, illetve az Egyesült Államoknak a volt kommunista országokkal és csinovnyikjaival szembeni magatartásáról vallott eddigi álláspontomat. Amit – ellenkező esetben – természetesen Demeter Ervintől nem várok el. Ő nyilván továbbra is hinni fog abban, hogy Washingtont a régi kommunista nomenklatúra tagjai bármilyen mértékben is zavarnák akkor is, ha azok maradék nélkül, mint ezt ön teszi, az új gazdát szolgálják.

Talán mondanom sem kell, hogy az elmúlt héten a NATO a füle botját se mozdította a volt titokminiszter újabb riadóztatási kísérlete nyomán.

Közben a Magyar Hírlap szeptember 4-i számában egy interjút közölt Kövér Lászlóval, a Fidesz választmánya elnökével, aki szintén az Orbán-kormány titokminisztere volt. Ő már sokkal realistábban értékeli az önnel kapcsolatos kötélhúzás eredményét.

Idézem tehát, először a Magyar Hírlap kérdését: „Nyolc hónappal ezelőtt azt állította a Fidesz, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent a KGB-iskolát végzett Laborc Sándor kinevezése a titkosszolgálatok élére. Ma, amikor a NATO igen bizalmas döntéseket kénytelen hozni Moszkvával kapcsolatban, igazoltnak látja a veszélyt?”

Amelyre Kövér így felel: „Szemlátomást győztesen került ki Laborc Sándor abból a konfliktusból, amely az ellenzék és a kormány között miatta alakult ki”.

Teljes mértékben igaz.

És most gyorsan térjünk vissza arra az International Herald Tribune című lapban megjelent cikk állításaira, amelyeket a Fidesz-közeli Budapest Analysis nevű agytröszt úgy említ, mint az önt ért külföldi gyanakvások és bírálatok bizonyítékát.

Mint két hete írtam, a cikket Judy Dempsey, a globális amerikai lap berlini irodavezetője írta.

Dempsey láthatóan a tézisét alátámasztó válaszokat akart kicsikarni, vagyis azt, hogy a NATO-t az ön múltja zavarná.

Ezt írja: „Számos NATO-küldöttség, beleértve az amerikait, amelynek nagykövetét több alkalommal felkértük, hogy kommentálja Laborc kinevezését, nem volt rá hajlandó”. A lapnál az amerikai neokonok véleményének hangot adó Dempsey tehát Washington esetében máris kudarcot vallott.

Majd így folytatja: „James Appathurai NATO szóvivő kijelentette: „Személyes kinevezéseket vagy hírszerzői kérdéseket illetően nem kommentálunk”. Dempsey kudarca folytatódik.

Mint ezen sikertelen próbálkozása is: „Több küldöttség kijelentette, hogy nem ismerték Laborc életrajzát. A magyar biztonsági szolgálat hivatalos honlapján megjelentetett életrajza nem említi a Moszkvában töltött időt. Múltjára akkor derült ki, amikor Szilvásy múlt ősszel a hírszerzés élére javasolta. Azon NATO-diplomaták, akik hajlandóak voltak a kinevezésről beszélni, névtelenségükhöz ragaszkodtak az ügy kényes volta miatt. Kijelentették: még ha lennének is fenntartásaik Laborccal kapcsolatban, nem tudnák megakadályozni a kinevezést.”

Hol tartunk az önnel vagy az önt kinevező kormánnyal szembeni bírálattól mindeddig? Érzésem szerint sehol.

„A NATO egyetértés alapján dönt, jelentette ki egy kelet-európai diplomata. ’Ha ezt a kinevezést megkérdőjeleztük volna, akkor feljebb kellett volna menni a csúcsig – ebben az esetben a magyar miniszterelnökig -, hogy kérdést tehessünk fel Laborc múltját illetően”.

Amire, mint látható, nem került sor.

„Egy másik, nyugati országból való diplomata azt mondta: ’Elég lett volna, ha az amerikai NATO-nagykövet felemeli a kagylót, hogy megállítsa ezt a kinevezést. Jelzést lett volna más országoknak, amelyek azt hiszek, hogy az ilyen dolgokat még megengedhetik maguknak”.

De az amerikai nagykövet se emelte fel a kagylót.

„Gyurcsány hivatalának nyilatkozata: ’Egyetlen nagykövet sem tiltakozott. Diplomáciai csatornákon keresztül úgy tájékoztattak bennünket, hogy partnereink elégedettek a szervközi együttműködés alakulásával”.