2007. február 12-én így fogadkozott Ariel Toaff, a középkor egyik nemzetközileg is elismert tudósa: „Még akkor sem adom fel kötődésemet az igazsághoz és a kutatás szabadságához, ha a világ keresztre feszít.”
 
A világ Toaffot nem feszítette keresztre, de a zsidó világ és lábtörlői fergeteges támadást indítottak a római főrabbi fia ellen az Egyesült Államokban, Olaszországban és persze Izraelben, amiért a középkori vérvádakról szóló könyvében elismerte, több esetben e szörnyű vádnak igenis volt alapja. Azaz: askenázi zsidók rituális célokból kisgyerekeket öltek meg, hogy vérüket vegyék.
 
Könyve és szerzője ellen az egyik fő vád az volt, hogy az antiszemitizmusnak ad bőven termő táptalajt. A 2007-ben Bolognában megjelent kötetét (Pasque di sangue – Ebrei d’Europa e omicidi rituali) bezúzták (visszavonták, majd a példányokat eltüntették). Toaff akkor még azzal védekezett, hogy főként az askenázi zsidók abban a hiedelemben éltek, a gyermekvérnek gyógyító hatása van. Noha a vér használatát a zsidó törvények tiltják, mondta Toaff, a rabbik azért engedélyezték e rítust, mert a vér már felhasználáskor megszáradt. Jó kis talmudista duma, mondhatnánk.
 
Azután a könyv megjelent nálunk is.
Micsoda? Nálunk?
Igen. Hogyne.
A második, „javított” kiadás Véres húsvét – Középkori zsidó rituális gyilkosságok Európában? címmel. Így, kérdőjellel. A magyar fordítás nem csak a „javított” kiadásból készült, de még az eredeti olasz, szintén átdolgozott kiadás címét is ártalmatlanabbá teszi, ugyanis az legalább az első, bezúzott kiadás címét megőrizte. A Véres húsvét – Európai zsidói és a rituális emberölések címet.
 

Ariel Toaff
Vajon mennyiben alakította át könyvét Toaff professzor? Alapvetően, felelhetjük. Az első, eredeti művének kijelentő módba tett igéit átalakította feltételes módban fogalmazott igékké és terjedelmes utószót írt hozzá, amelyben megmagyarázza bizonyítványát.
 
De ennél is többet tett. Csúnyán átalakította egész könyvében a legkényesebb részeket. Egy cikk keretében nincs lehetőség az első kiadás 242 oldalát összehasonlítani a második, olasz kiadás 422 oldalával. Csak ízelítőt kínálhatunk a csalásról. Ezért a két előszó összevetéséből csemegézünk.
 
Az első feltűnő eltérés az eredeti előszó 5. oldalán található, ahol Toaff az eredeti előszóban a „rituális áldozat drámájának főszereplőiről” beszél, míg az átdolgozott kiadás (lásd a 11. oldalt) már „a rituális áldozattal vádolt áldozatok”-ról szól.
 
A második manipuláció már a következő, az eredeti 6. oldalán ötlik szemünkbe, ahol az új, átdolgozott előszóba Toaff egy „apró” kiegészítést applikál, amely egy rendkívül hosszú mondatba van szinte észrevétlenül ágyazva. Toaff ebben a mondatban arról ír, hogy mi teszi hihetővé a rituális gyilkosságot. A kiegészítés viszont már arról szól, hogy „mi teszi azokat hihetővé a bírák szemében”. Márpedig ezzel a kiegészítéssel a különbség a két szöveg között ég és föld lett: a gyilkosság nem általában hihető, hanem a zsidókkal szemben „persze” elfogult bírák szemében.
 
Toaff ugyancsak a hatodik oldalon teljesen átírt egy szintén kígyózóan hosszú mondatot, amelynek eredetijében még arról írt, hogy a héber – majdnem kanonikus – hagyományban teológiai igazolást nyer a gyűlölt ellenségen vett bosszú, és ez Izrael történetében folyamatosan jelen van. Ez az új kiadásból hiányzik.
 
De nem akarjuk húzni a Nemenyi.net olvasóinak türelmét. Befejezésként viszont meg kell említeni Toaff legarcátlanabb önrevízióját előszavából. Ez az eredeti nyolcadik oldalon a „Volendo quindi concludere che gli omicidi”-vel kezdődő teljes bekezdés, amelyik a „legmeredekebb”. Ami az új előszóból teljesen hiányzik. Ebben a szerző, kiherélése előtt, elismeri, hogy a húsvéti rituális gyilkosságok nem csak mítoszok voltak.
 
Olvasóink egy része feltehetően megkérdezi, a hamisítások ellenére érdemes-e megvenni az átdolgozott Toaff-könyvet? Válaszunk: semmiképpen, hacsak nincs annyi felesleges pénzünk, hogy leköpjük a zsidó megfélemlítés arcpirító termékét.

(Academicus – Nemenyi.net)