Lássuk akkor mindjárt felütésként Szabó Lőrinc híres versének, a Különbékének kezdő sorait:
„Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam”
Valóban döbbenetes, letaglózó verskezdet, kevés ilyen komor, lesújtó hangulatú két strófa létezik a magyar irodalomban. Noha csak egy egyszerű, banális tényt rögzít tényszerűen és tárgyilagosan: mindennapi tapasztalatunk az, hogy nyakig mártózunk meg a lét fertőjében, életutunk gazemberségek, aljasságok, az emberi romlottság Szküllái és Kharübdiszei között vezet. Egy olyan dekadens korban, mint a mai, különös erővel hatnak Szabó Lőrinc sorai.
No, persze valamennyien azzal a naiv, gyermeteg hittel vágunk neki ama életútnak, hogy valamiféle elíziumi boldogság szivárványos horizontjai derengenek majd fel előttünk:
„Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik”
Aztán mégis valami más következik a remélt boldogság és örömteli célba érkezés helyett. Csalás, megcsalattatás, hazug és aljas képmutatás, gátlástalan törpe fajankók kíméletlen törtetése, a gyenge eltiprása és porig alázása, s mindezt betetézi a képmutató ideológia-gyártás a könyörtelen „struggle for life” (létharc) törvényű világ egyedül üdvözítő voltának elfogadtatására annak páriáival. Az evilági pokolra szállás csak úgy viselhető el, egyáltalán, élhető túl, ha az ember egyfajta védettséget, lelki immunitást szerez benne a negatív élmények halmozódásával:
„Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit
és az idő és a közöny már fertőtlenít.”
A költő és minden gondolkodó ember meghatározó létélménye, hogy szembesülnie kell előbb-utóbb azzal a keserű ténnyel, hogy az evilági gonosz nem sátáni attribútumokkal, afféle patás, szarvakkal feléktelenített formában, hanem mindenkor vonzó, kívánatos alternatívaként alakot öltve bukkan fel előttünk. Ezt a tragikus létélményt így fogalmazza meg zseniális lírai tömörséggel a költő:
„Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:
(…)
látom, hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át…”
No, igen, ez az, amit ma élünk meg a globális világkapitalizmus keretei, azon belül is szerencsétlen maradék hazánk trianoni ketrecrácsai közé szorítva. A végítélet (Molnár Tamás új könyvének tragikusan találó, lakonikus címe) felé közeledő nyugati civilizációban életünk minden mozzanata és rezdülése erről szól: ki hogyan veri át, illetve nézi hülyének a másikat, de a csaló hipnotizőr rögtön filozófiát is alkot a trükksorozathoz, miszerint ez a balek, lelkileg és egzisztenciálisan kisemmizett tömegember-rabszolga érdekében, javára és üdvére történik. S ez a legaljasabb és legmocskosabb az egészben. Különös pikantériája van a Szabó Lőrinc-i soroknak a mai, vásári kampányforgatag időszakában. Oly szépnek tűnhet ilyenkor a majdani jövő sok, hinni akaró, naiv embertársunknak, de egyszer úgyis eljön az ébredés keserű reggele. Miként mindenkor az emberiség eddigi történetében. Ezt az egyszerű léttörvényt az ókori görögök sorsfogalmának mintájára tudomásul kell vennünk, ellene tenni semmit sem tudunk, a lázadás tehát értelmetlen és önpusztító dolog. A helyes életfilozófiát akkor követjük, ha ekként cselekszünk:
„úgy nézem, elszánt nyugalommal,
az életet
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret”
Az életbölcsesség birtokába jutva kerülhetünk csak az említett létállapotba, és köthetünk különbékét a semmivel. S az öntörvényű személyiség ezen túl is teszi, amit tennie kell, még abban az esetben is, ha nincs meggyőződve tevékenységének, illetve alkotómunkájának társadalmi hasznosságáról. Hiszen mást úgysem tehet. Pontosabban egyetlen, az élet igazi célját jelentő értelmes cselekedet töltheti be hátralévő napjait:
„a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.”
Igen, ez az egyetlen út, hogy ebből a körülöttünk lévő mocsokból, Szodomából visszataláljunk az édenkerti boldogsághoz és egykor elveszített gyermeki ártatlanságunkhoz. A világ pedig csak menjen a maga végzete felé, megakadályozni emberi szándékkal ebben úgysem tudjuk.
Lipusz Zsolt — Kuruc. info
„Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam”
Valóban döbbenetes, letaglózó verskezdet, kevés ilyen komor, lesújtó hangulatú két strófa létezik a magyar irodalomban. Noha csak egy egyszerű, banális tényt rögzít tényszerűen és tárgyilagosan: mindennapi tapasztalatunk az, hogy nyakig mártózunk meg a lét fertőjében, életutunk gazemberségek, aljasságok, az emberi romlottság Szküllái és Kharübdiszei között vezet. Egy olyan dekadens korban, mint a mai, különös erővel hatnak Szabó Lőrinc sorai.
No, persze valamennyien azzal a naiv, gyermeteg hittel vágunk neki ama életútnak, hogy valamiféle elíziumi boldogság szivárványos horizontjai derengenek majd fel előttünk:
„Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik”
Aztán mégis valami más következik a remélt boldogság és örömteli célba érkezés helyett. Csalás, megcsalattatás, hazug és aljas képmutatás, gátlástalan törpe fajankók kíméletlen törtetése, a gyenge eltiprása és porig alázása, s mindezt betetézi a képmutató ideológia-gyártás a könyörtelen „struggle for life” (létharc) törvényű világ egyedül üdvözítő voltának elfogadtatására annak páriáival. Az evilági pokolra szállás csak úgy viselhető el, egyáltalán, élhető túl, ha az ember egyfajta védettséget, lelki immunitást szerez benne a negatív élmények halmozódásával:
„Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban bírom az évek
förtelmeit
és az idő és a közöny már fertőtlenít.”
A költő és minden gondolkodó ember meghatározó létélménye, hogy szembesülnie kell előbb-utóbb azzal a keserű ténnyel, hogy az evilági gonosz nem sátáni attribútumokkal, afféle patás, szarvakkal feléktelenített formában, hanem mindenkor vonzó, kívánatos alternatívaként alakot öltve bukkan fel előttünk. Ezt a tragikus létélményt így fogalmazza meg zseniális lírai tömörséggel a költő:
„Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:
(…)
látom, hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át…”
No, igen, ez az, amit ma élünk meg a globális világkapitalizmus keretei, azon belül is szerencsétlen maradék hazánk trianoni ketrecrácsai közé szorítva. A végítélet (Molnár Tamás új könyvének tragikusan találó, lakonikus címe) felé közeledő nyugati civilizációban életünk minden mozzanata és rezdülése erről szól: ki hogyan veri át, illetve nézi hülyének a másikat, de a csaló hipnotizőr rögtön filozófiát is alkot a trükksorozathoz, miszerint ez a balek, lelkileg és egzisztenciálisan kisemmizett tömegember-rabszolga érdekében, javára és üdvére történik. S ez a legaljasabb és legmocskosabb az egészben. Különös pikantériája van a Szabó Lőrinc-i soroknak a mai, vásári kampányforgatag időszakában. Oly szépnek tűnhet ilyenkor a majdani jövő sok, hinni akaró, naiv embertársunknak, de egyszer úgyis eljön az ébredés keserű reggele. Miként mindenkor az emberiség eddigi történetében. Ezt az egyszerű léttörvényt az ókori görögök sorsfogalmának mintájára tudomásul kell vennünk, ellene tenni semmit sem tudunk, a lázadás tehát értelmetlen és önpusztító dolog. A helyes életfilozófiát akkor követjük, ha ekként cselekszünk:
„úgy nézem, elszánt nyugalommal,
az életet
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret”
Az életbölcsesség birtokába jutva kerülhetünk csak az említett létállapotba, és köthetünk különbékét a semmivel. S az öntörvényű személyiség ezen túl is teszi, amit tennie kell, még abban az esetben is, ha nincs meggyőződve tevékenységének, illetve alkotómunkájának társadalmi hasznosságáról. Hiszen mást úgysem tehet. Pontosabban egyetlen, az élet igazi célját jelentő értelmes cselekedet töltheti be hátralévő napjait:
„a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.”
Igen, ez az egyetlen út, hogy ebből a körülöttünk lévő mocsokból, Szodomából visszataláljunk az édenkerti boldogsághoz és egykor elveszített gyermeki ártatlanságunkhoz. A világ pedig csak menjen a maga végzete felé, megakadályozni emberi szándékkal ebben úgysem tudjuk.
Lipusz Zsolt — Kuruc. info
