Ráadásul a helyszín csak még jobban kidomborította ennek az eredendően népbutító gépezetnek a cinikus abszurditását. Világraszóló cirkuszt rendezni egy olyan országban, ahol a lakosság többségének még a mindennapi kenyérre is alig futja, mi ez, ha nem a panem et circenses antik elvének durva megcsúfolása? A rend fenntartására és az állítólagos "köznyugalom" biztosítására hivatott biztonsági apparátus valójában egy igazi ostromállapot, egy hamisítatlan "nagy testvér" állam létrehozását szolgálta. A helikoptereket, a rendőrök és katonák ezreit csak azért vetették be, hogy ellenőrizzék a nyomort és védelmezzék a luxust, és hogy végső soron lehetővé tegyék a világ focifanatikusai számára az önfeledt őrjöngést.

Az egyszerű lelkek tömeges mozgósítása a nemzeti válogatottak körül szinte már kötelező tömeghisztériába torkollott. Mindennek célja a nyilvánvaló politikai diverzió, a lakosság ideológiai kontrollja. Gazdasági krízis idején az egyedüli téma, amelynek foglalkoztatnia kellene a "jó népet", a kedvenc focistái hogyléte. Evidens. Azonosulási vágyból majd' minden állampolgár lelkes focielemzővé válik, hiszen a legtöbben szeretnék kivenni részüket a sport által kínált össznépi ópiumból. Legszomorúbb az egészben, hogy számos értelmiségit is magával ragadott a sport extázisa, és jelenleg ők legitimálják az általánossá vált sportőrületet és kísérőjelenségeit: az erőszakot, a doppingot, a sportfogadási machinációkat, a drukkerek idiotizmusát stb.

A versenysport és különösen a futball ugyanis nem csupán az egyébként is erőszakos társadalom egyszerű tükre, hanem par excellence szociáldarwinista modellként maga is társadalmi erőszakot, újfajta erőszakformákat szül, mégpedig saját struktúrájából következően, amely a versengés és az összecsapás logikájában szerveződik. Tegyük hozzá, hogy ez a látványosság, amelyet túlfizetett játékosok játszanak (többnyire) létminimumon élők és munkanélküliek előtt, maga is egy erőszakforma. Egyrészt a drukkerek nagyon is tudatában vannak annak, hogy a bálványaik bődületes összegeket keresnek a semmihez képest, amit produkálnak, másrészt azonban a saját nyomorukból következő azonosulási vágytól hajtva képtelenek nem álmodozni, amikor ezt az élő árucikket látják, amely azt bizonyítja, hogy fel lehet jutni a társadalmi ranglétra csúcsára.

Nem állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott érv sem, amely a nacionalizmusok és háborúk "levezető szelepének" igyekszik feltüntetni a futballt. A közelmúlt történelme éppen az ellenkezőjét mutatja: ez a sportág különösen alkalmas a nacionalista kardcsörtetés felszítására, szembeszökően abszurd és vulgáris hazafiaskodást gerjesztve (ld. futballháború Salvador és Honduras között, véres összecsapások és vendetták egyiptomi és algériai szurkolók között stb.). Persze másféle és kevésbé nyilvánvaló erőszakformát képvisel, mint egy bomba, de egyáltalán nem jelenti az erőszak visszaszorulását: legfeljebb egy nagy kardcsapás helyett sok apró tűszúrást...

Ami pedig a dél-afrikai futball-vb-t illeti, az ünnepi lampionok eloltása után az országnak nyilván számvetést kell majd készítenie. Az egykori apartheid rezsim romjain megálmodott "szivárványnemzet" imázsának javítására szánt propaganda-esemény ugyanis orbitális összeget emésztett fel: mintegy 5 milliárd euróba került, mindez egy olyan országban, ahol minden harmadik ember éhezik. Az idegenforgalmi bevételek jelentősen elmaradtak a remélt szinttől, miután a helyi bűnözési statisztikáktól megrémült európaiak közül jóval kevesebben jöttek el a vártnál. (Dél-Afrika a bűnesetek számát tekintve évek óta világelsőnek számít, ahol a fehér uralom 1994-ben történt megszűnése óta több mint 300.000 gyilkosságot követtek el.) A kolosszális presztízsköltekezés miatt nyilván Dél-Afrika is csatlakozni fog azon országok csoportjához, amelyek abba rokkantak bele, hogy planetáris sporteseményt akartak rendezni. A 2004-es olimpiai játékoknak otthont adó Görögország példája e tekintetben magáért beszél.

Egyébként pedig azt is látni kell, hogy a vb nem bárhol Afrikában, hanem Dél-Afrikában került megrendezésre, ami nem ugyanaz. Mert józan ésszel elképzelheti-e bárki is, hogy egy ekkora esemény bármely más afrikai országban megvalósulhatott volna? Mondjuk ki nyíltan: Dél-Afrika is csak azért volt rá képes - egyedüliként a fekete kontinensen -, mert lényegében ma is az országot egykor megteremtő fehérek működtetik benne azt, ami még működik, ahogyan a cehhet is végső soron a dél-afrikai adófizetők fogják állni, vagyis szinte kizárólag az ország fehér lakosai, akiktől az adóbevételek 95 százaléka származik.

Fájdalmas lesz tehát az ébredés az egy hónapos sport-anesztézia után, mert a valóság mindenképpen felül fog kerekedni az álmon. Július végén közzétett jelentésében Mike Schussler neves dél-afrikai közgazdász azt írja, hogy a csaknem ötven milliós Dél-Afrikai Köztársaságban alig öt millióan fizetnek adót, vagyis a teljes fehér népességen felül még néhány százezer indiai származású és néhány tízezer fekete lakos. A szociális segélyből élők, tehát az állam által eltartottak száma viszont 13 millióra rúg, amely a teljes lakosság egynegyede, az adófizetők több mint két és félszerese. A munkaképes állampolgárok alig 40 százaléka dolgozik, ami azt jelenti, hogy 60 százalékuk munkanélküli. Ráadásul 2006 óta az ipari szektorban több mint tíz százalékkal csökkent a foglalkoztatottság, miközben az improduktív állami szektorban 13 százalékkal nőtt. A tendencia tehát világos: egyre elviselhetetlenebb fiskális teher a fehéreken, az új Dél-Afrika "fejős tehenein". Márpedig ezek a számok és tények bármilyen hosszú és hízelgő szónoklatnál többet mondanak az állítólagos dél-afrikai "csodáról"...

(Gazdag István - Antidogma)