A szóban forgó Bauer-fióka

Bauer Tamás „különvéleménye” szerint „a trianoni békeszerződés aláírása” nem „sorstragédia”, mert a magyarság részéről évtizedeken keresztül „nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára”! Attól tartok, ez több, mint Bauer saját véleménye, hiszen nem hallottam a Bauer sorai miatti felzúdulást a honi zsidóság körében, márpedig bűnösök közt cinkos, aki néma. Bauer örök talmudi, zsidó logikával nézi a Trianon előtti Nagy-Magyarország nemzetiségei „saját államhoz” való jogát. Mert ugye minden jó, ami destruktív, ami segít a zsákmányul kiszemelt nép kisemmizésében. - Elnézést kérek az általánosításért a zsidó kevesektől, ha mégis lennének, akik a Bauer-félék magyargyalázásának, szellemi kútmérgezésének még némasággal sem válnak cinkosaivá!

Azt írja a befogadottja, akinek ávós apja körömlehúzással hálálta meg a magyar nép vendégszeretetét, hogy aki a trianoni diktátum változtatásainak „tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak”.

A szemünk előtt zajló zsidó betelepülés és országfelvásárlás takargatására, legitimizálására Bauer elvi alapon követeli a befogadottak vagy betolakodók jogát a magyar földön való államalapításhoz, a „saját államukban” éléshez. - Pillanatnyilag ez felel meg a cionista érdeknek, de szétzúzásunkkal a románok, szerbek és más, „üldözött nemzetiségek” majd ugyanannyira útban lesznek. - Bauer elfelejti, hogy az Árpád vezetésével lezajlott hon(vissza)foglalás utolsó hulláma idején bocskoros oláh nem létezett magyar földön! A Kárpát-medencében a szerbek is csak a 14. század után kezdtek feltünedezni, előbb királyaink által a török elleni közös küzdelem, majd az osztrák császárok alatt a magyarság felhígítása, sakkban tartása szándékával betelepítve.

Mostanában a szlovák kakas is torkaszakadtából kukorékolja dicső múltját, a magyarok által „elpusztított” ún. Nagymorva Birodalmat, melynek Fico népe állítólag örököse és jogutódja.
"Ilyen birodalom azonban, Nyitra városával, mint annak "fővárosával" – pechjükre -, történelmileg nem azonosítható és nem található. Nincsenek olyan korabeli krónikák, iratok, évkönyvek, bármi, ami ennek a "birodalomnak" Nyitra térségében való létezését igazolná. Még a régi orosz krónikákban sem! „Nyitra várának alapjai alatt a legrégebbi lelet, ugyanúgy, mint a bécsi Burg régi alapjai alatt is, csak egy-egy honfoglalás kori magyar vitéz sírja volt.” (Geönczeöl Gyula) A románokhoz, szerbekhez hasonlóan a tótok is a magyar királyság védelmének köszönhetik megerősödésüket, talán létüket is. Valamennyiük hálája az volt, hogy a szabadkőműves, zsidó tervek alapján „saját államukba” kebelezték a befogadó föld és népe tekintélyes részét. Még az irántunk nem éppen honfitársi érzéseket tápláló Jászi Oszkár is azt írja, hogy Trianonban „öt és fél millió lelket szabadítottak fel, és négy és fél milliót tettek irredentistává”. Ennyit arról, hogy miért van a magyaroknak több joguk arra, hogy saját, ezer évet messze meghaladó múltú államukban éljenek!

De milyen is volt a nemzetiségek iránti „asszimilációs politika”, ami alól, az örök zsidó izgatás logikájával, fel kellett „szabadítani” őket? Az 1867-es kiegyezés utáni, dualista Magyarországon a kisebbségeknek juttatott jogokról írja a történész Szakály István: „Én azt szoktam mondani, boldog lennék, ha a határon túli magyarság olyan jogokkal rendelkezne, amivel a dualista kori Magyarországon a nem magyar nemzetiségű lakosság rendelkezett.” Ugyanis az „1868-as Nemzetiségi Törvény egyenlő jogokat adott Magyarország minden polgárának, eltekintve nemzetiségtől vagy vallástól. Noha a központi ügyintézés hivatalos nyelve magyar volt, az alsóbb egységek (megyék, helyhatóságok, járások) elfogadták a terület etnikai kisebbsége nyelvének használatát.” (Bodolai Zoltán, The Timeless Nation)

A monarchia iskola rendszerében a felekezeti iskolákban az iskolát fenntartó kisebbség nyelve volt használatos. „Ez gyakorlatilag a kisebbségi nyelvek korlátozás nélküli használatát jelentette az általános és a középfokú oktatásban, mivel 1868-ban csaknem minden ilyen iskola felekezeti volt. Egyetlen európai ország sem adott több jogot kisebbségeinek ebben az időben.” Valójában, mint Bodolai Zoltán mondja: a kisebbségek szociális, gazdasági körülményei sem voltak rosszabbak a magyarokénál. A „földnélküli magyar parasztok száma megegyezett a román és szerb kisebbségek összlétszámával.” Tehát nem jogi, társadalmi vagy gazdasági megkülönböztetés, de egyedül a külső politikai beavatkozás volt az oka a magyarok és a kisebbségek közötti ellentéteknek!

Hogy a fentiek mennyire igazak, nézzük, milyen jogai voltak pl. a szlovák kisebbségnek a monarchiában! Egy magyar miniszterelnöknek miért kellene bocsánatot kérnie Pozsonyban? - kérdi Lovas István egy 2002-es írásában. „Azért kellett volna, mert 1868 óta, a kiegyezés után a magyar iskolákban a szlovákok anyanyelvükön is tanulhattak akkor, amikor Franciaországban a kisebbségi nebulók még az óraközi szünetekben, botozás terhe mellett nem beszélhettek baszkul, katalánul, occitánul (dél-franciául), vagy Nagy Britanniában walesi nyelven? Vagy azért, mert a magyar állam anyagi támogatást nyújtott azoknak a szlovák iskoláknak, ahol magyarul is oktattak? Vagy hogy Csernoch János és Serédi (szül. Szopucsek ) Jusztinián hercegprímás a magyar egyház feje lehetett? Vagy hogy Czapik Gyula vagy Szurecsányi, érsek?… Vagy hogy a Horthy-korszakban a tót atyafiak lakta vidéken működő bíráknak kötelező volt a szlovák nyelvvizsga letétele? Vagy, hogy az akkori pénzen nyolc nyelven feltüntették, hogy milyen összegű a bankó címlete? Az egyik szlovák volt…” (Visszajöttek, 2002)

Valójában a népek börtönének nevezett monarchia megelőzte korát a nemzetiségeknek nyújtott jogok tekintetében, ami, mondhatni: az erdélyi rendek által az 1568-as tordai országgyűlésen, a felekezetek vallásszabadságáról Európában elsőként hozott rendeletnek felel meg. Mert nézzük csak a „szabadság, egyenlőség, testvériség” országának tekintett Franciaország módszereit a kisebbségi kérdés „megoldására”! „A 19. században Európa legjelentősebb államaiban mindenütt éltek nemzeti kisebbségek. Franciaországban például az 1850-es években az ország lakosságának több mint egyharmada nemzeti kisebbségekből tevődött össze (elzászi, lotaringiai németek, flamandok, bretonok, baszkok, katalánok, olaszok). A franciák úgy oldották meg a nemzetiségi problémát, hogy az anyanyelvi oktatást kizárták, és kötelezővé tették az iskolákban a francia nyelvet, így elfranciásították a nemzetiségieket. A világon senki sem tiltakozott ez ellen.” (Cey-Bert Róbert) Ezzel szemben a monarchia területén, ahol „nyelvhasználatuk és vallásszabadságuk biztosítva volt, iskoláikat és nemzeti intézményeiket a magyar állam támogatta.” A demagóg Bauer hallgat arról, hogy a Magyar Királysághoz tartozó Horvátország pedig teljes jogú nemzeti autonómiát élvezett 800 év óta.

A Trianon előtti Magyarországon a közel 3 millió román a lakosság 16,1%-át tette ki. Csupán „Erdély területén 2813 román nyelvű iskola volt. Ugyanakkor Romániában a 7 millió lakosság számára csak 4453 iskola működött.” Ebből is láthatjuk, nemhogy elnyomta, de „Magyarország jobban viselte gondját az Erdélyben élő románoknak, mint Románia a saját országában élő polgárainak.” ( Dr. Zetelaki Máté Imre) Általánosságban elmondható, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Nagy-Magyarországában a nemzetiségek 1867 után megerősödtek mind anyagi értelemben, mind pedig öntudatban. Pl. több tucat román bank, élen az Albina Bankkal földvásárlási akciót folytatatott, és az ortodox egyház is nyugodtan terjeszkedhetett.

Voltak-e hát olyan nemzetiségi problémák az Osztrák-Magyar Monarchiában, melyek miatt annak szét kellett hullnia s úgy, ahogyan az Trianonban történt? Horváth Jenő diplomáciatörténész A milleneumtól Trianonig című, először 1937-ben megjelent könyvében az 1896 és 1920 közötti időszakot olyannak látta, melyben a „belső nemzetiségi mozgalmak a szó szoros értelmében egyáltalán nem veszélyeztették Magyarország állami egységét. A határokon túlról implantált magyarságellenes és ország bomlasztó orosz, cseh, szerb és román propaganda mélyebb gyökereket soha nem eresztett sem a nemzetiségek értelmiségi rétegében, sem azok népi tömegeiben. A néhány idealista álmodozó, ill. a pénzen vett ügynökök voltaképpen semmilyen veszélyt nem jelentettek a magyar haza számára.” (Popély Gyula)

Ha ők nem is, annál inkább az a magyarságellenes, Nyugat-Európa államaiban, a későbbi antant hatalmak sajtójában és politikai életében kifejtett propaganda, melynek nyomait Wass Albert mindenütt fellelte az amerikai könyvtárakban, a nyugati enciklopédiákban. De ez a külső propaganda sem érte volna el célját a hazai zsidóság szabadkőműves tevékenysége, szociális demagógiája, bomlasztó, demoralizáló sajtóuralma nélkül, ami hatalomra segített egy Károlyi Mihályt, és előkészítette a ’19-es patkányforradalmat, s mindenekelőtt szétzüllesztette, szétverte a visszavonuló, de a vesztes háború dacára a történelmi határokat védeni képes nemzeti hadsereget.

Bauer Tamás azt sugallja, hogy a románok csak visszafizették az „elszenvedett jogfosztottságot”. Ajánlom neki, hasonlítsa össze a nemzetiségek fent említett jogait az alábbiakkal. A román uralom a magyarlakta területeken a magyar tulajdon mindenféle ürüggyel történő vagy éppen anélküli megkaparintásával kezdődött. Földterület, szántóföldek, mezők, erdők, magán- vagy közösségi tulajdonú házak, templomok, iskolák stb. kerültek kisajátításra, ha a román érdek ezt kívánta! A román önkény olyan fokú volt, hogy még a genfi, románbarát francia nyelvű sajtó sem tudta megállni, hogy ne tegye szóvá a magyar sérelmeket. „Az alkalmazott ravaszság és a törvények áthágásai valójában azt bizonyítják, hogy Romániában semmitől sem riadnak vissza a magyar kisebbség elszegényítése érdekében” - írta. ( Idézi: Bíró Sándor, Nemzetiségi probléma Erdélyben, 1867 - 1940) Minderről fájdalmas tanúságtétel Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert és mások két háború közti és utáni munkássága. Wass Albert írja nyelvünk, kultúránk üldözéséről az ’50 években:

„Amikor Kálmánka hatéves lett, a törvény szerint le kellett vigyem a falusi iskolába. Annak ellenére, hogy a falu lakossága magyar volt, az iskolában csak román nyelven tanítottak, s a gyerekeknek még egymás között is tilos volt magyarul beszélni.” Romániában a magyar szónak ára volt a felnőttek világában is. Nem is akármilyen! „Ezer és ezer olyan esetet jegyeztek fel, hogy azokat a magyar gyári munkásokat, akik ebédidő alatt társaikkal magyarul mertek beszélni, minden tárgyalás vagy bírósági ítélet nélkül büntetésből kényszermunkára küldték.” Hogy hová? A Halál-csatornához! A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésére.

Vagy vegyük a Trianon után a szerbek által magyaroknak juttatott jogokat. “Még az iskoláztatásra, nyelvhasználatra vonatkozó igényeket is a “hálátlanság” és az “ellenséges” érzület jelének tekintették.” Az 1918-ban csaknem hétszáz délvidéki magyar iskola létezett. Ebből két év leforgása alatt már csak egynegyedük volt fellelhető! “A magyar felekezeti iskolákat államosították és a magyar tanító- és tanárképzést sokáig nem engedélyezték.” (Hódi Sándor) A temerini születésű, háború után Magyarországra menekült Illés Sándor így emlékezik iskolaéveire. Mire hatéves lett, és iskolát kezdhetett: „Addigra az szerb iskola lett. Jártak ide persze magyarok is, de tanulni szerbül kellett. Emlékszem, mikor először hazamentem, mindenki körülállt, a nagyapa, a mama, a szüle. Elővettem palatáblámat: cirill betűk álltak rajta. Láttam a mama arcán a döbbenetet; akkor döbbentek rá, mit vesztettek Trianonnal, ekkor értették meg, hogy elveszett az ország. Hirtelen világos lett előttük, hogy idegenek lettek.”

A felhozott példák jelzésértékűek. A szerb-horvát államban is a Romániához hasonló vagyonelkobzás, kisajátítás, üldöztetés - Bauer „úr”, bizony nem az anyagiakban, öntudatban és lélekben való megerősödés! - jussa jutott a magyar nemzeti kisebbségnek. Magáért beszél, hogy míg egykor a monarchia nemzetiségei mindenütt szaporodtak, a Délvidék magyar lakossága 1918 és 2001 között felére csökkent, de a szerbek és más délszláv népek létszáma duplájára nőtt. (Hódi Sándor)
Hasonló módon, szemben a korábban szlovákoknak, cseheknek juttatott jogokkal, a csehszlovák államhoz csatolt Felvidék magyartalanítása, a mintegy egy millió magyar asszimilációjának folyamata már Trianon után megkezdődött. Pl.1922-re a megszálló cseh hatalom likvidálta a Felvidék teljes magyar felsőoktatási rendszerét, a magyar értelmiségi utánpótlás patinás színhelyeit. Megszűntek Selmecbánya, Pozsony, Eperjes, Kassa egyetemei, főiskolái. De a felvidéki magyarság csaknem teljes gazdasági kisemmizése, politikai jogfosztottsága és párialéte a 2. világháborút követő hírhedt Benes-dekrétumokkal köszöntött be. Válaszul Bauernek, ennyit dióhéjban a nemzetiségi sorsról, asszimilációról Trianon előtt és után!

Bauer tagadja, hogy „a második világháborúban elesett magyar katonák a hazájukat védték”, hogy a „Szovjetunió” megtámadásához, Ukrajna feldúlásához” igenis szoros magyar érdek fűződött. Csak így, fesztelenül: Szovjetunió! Nem Sztálin bolsevik börtönállama, amit a zsidó világforradalom katalizátorának kreáltak, de érezhető módon, a korábbi pártállami években a Bauer-körök által vallott „baráti Szovjetunió” imázsa. Ha a ’19-es magyarországi patkányforradalom nem szolgált volna kellő tanulsággal (a legyilkoltak száma: 590), a világszerte fellobbanó, mindenütt dokumentáltan zsidó szervezésű forradalmak egyértelmű üzenettel bírtak. Íme, egy gyors lista: München: az Eugene Levine és Axelrode vezette pár napos diktatúra idején 927 halott az utcai harcokban. Argentina: bolsevik forradalom 1919-ben, Salamon Haselman, Julia Fitz, Wrid, Naleskovskij, Ziazin zsidó szervezőkkel, vezetőkkel. 800 halott és 4000 sebesült Buenos-Airesben. Ők voltak az 1931-es chilei, 1932-es uruguayi, 1935-ös brazíliai vagy a mexikói bolsevik felkelések vezetői is. Spanyolország! A nemzetközi Vörös Brigádok politikai okok miatt mintegy 300 000 személyt mészároltak le! A bolsevik zsidó hatalom által Spanyolországra kényszerített polgárháború katonai és polgári áldozatainak száma: 1 millió halott! Kun-Kohn, Gerő, Rákosi-Rosenkrantz, Zalka Máté, Münnich, Apró Antal…, íme, csak egynéhány a magyarországi zsidó különítményből.

Ha a két bécsi döntés nyomán német támogatással visszakapott területek nem is köteleztek bennünket mint szövetségeseket a „Szovjetunió” elleni hadba lépésre, ’19 és a kommunista aknamunka világszerte tapasztalt tanulságai, de mindenek előtt a gulágjain milliókat elpusztító, megkínzó, rabszolgává alacsonyító, ukránokat tízmilliós arányszámban halálra éheztető sztálini, zsidó-bolsevik szörnyállam elleni keresztes háború szinte létkérdésként, erkölcsi kötelességként vetődött fel a korabeli magyar társadalom számára!

2011. 6. 20.

(Kuruc.info)