Orbán Brüsszelben feltartott kézzel elment a siratófalig. Aztán mosolyogva nyomott egy lendületes viktóriát. Ahogyan aztán európai parlamenti felszólalását követve végignéztem a magyar és a nemzetközi sajtó elemzéseit, rádöbbentem, hogy a hanyatló vén kontinens már nem csak gazdasági, de szellemi értelemben is véglegesen leértékelődött, azaz igazi kirakati bóvlivá silányodott. Nem találtam egyetlen lényeglátó, komoly és mélyreható elemzést sem a megvádolt „orbánizmus” jelenségével és mibenlétével foglalkozó cikkek és tanulmányok között. A hazai és európai balliberális oldal méltán siránkozott. Izzó (meleg) gyűlöletük és impotens akarnokságuk ellenére most véglegesen betonba öntötték az orbáni rendszer alappilléreit. Durva, nyers erőt szegeztek szembe egy fundamentálisan vallásos hitvilágra épített politikussal és rendszerével szemben, így nem csoda, ha alulmaradtak a küzdelemben. Nem látták be azt az egyszerű paradoxont, hogy vallásos hit és meggyőződés ellen teljesen értelmetlen a racionális számonkérés, sőt a fizikai vagy verbális erőszak még tovább ront a helyzeten.

A hitre és meggyőződésre épített ember és rendszere annál erősebb lesz, minél jobban támadják, verik és ütlegelik! Orbán a teljes kapituláció ellenére látszólag magabiztosan, derűsen és győztesen került ki ebből a nívótlan csatából. A miniszterelnök nem hiába nyilatkozott úgy, hogy élete egyik legszebb és legfelemelőbb napja volt az újabb uniós elszámoltatási kísérlet. A legfontosabb mondat mellett viszont minden tudósító és elemző elsietett: Európa vagy keresztény lesz, vagy semmilyen! – ismételte meg a magyar miniszterelnök Antall egykor hozzá intézett szavait. (A fideszes legendárium szerint halálos ágyán mondta ezt a beteg Antall fogadott fiának, Orbánnak.) Itt van szerintem az a kulcs, amit érdemes értékelni, értelmezni és elemezni. Nem a vallás- és keresztényellenesség izgat - hiszen ezt sajnos már megszoktuk a cionista világtól -, sokkal inkább az, hogyan tud a vallás manipulációs eszköztárával bánni egy professzionális politikai hazudozó.

Az orbáni felszólalás előtti héten, mintegy felvezette a témát az emigráns Amerikai Népszavában a „hitgyülis”, egyébként patalógikusan őrült Bartus László elmefuttatása. Sajátságos „némethsándoros” küldetéstudattal azt boncolgatta, hogy a zsidó Jézussal és a kiválasztott néppel szemben Orbán a vatikáni klérus egyre terebélyesedő, tekintélyelvű hatalmát jeleníti meg a felvilágosult, ám legyengített Európával szemben. Mint minden őrületben, ebben is van némi ráció, de azért kezdjük az elején, állítsuk fejtetőre Bartus szellemi agymenését.

Egy biztos pont akad, amiben mindannyian megkapaszkodhatunk és egyetérthetünk, vagyis az, hogy Jézus akarata ellenére a kereszténység sajnos tényleg világméretű, intézményesített valláspolitikai tényezővé vált és alakult. (Isten fia irtózott az anyagba döngölt, farizeus hatalmi politikától!) A vallás és ezen belül különösen a katolicizmus mára a világ legelső és legprofibb globális rendszere lett, azt is mondhatnánk akár, hogy a „lelkek multija”. Ezen túl abban is hamar közös álláspontra juthatunk, hogy az első századot követően - éppen Saul által - szépen lassan maguk a zsidók falták fel az eredeti, tiszta jézusi üzenetet, és tették kikerülhetetlen politikai tényezővé a katolicizmus államvallását. Mivel Istent nem lehetett gyorsan és könnyedén meghódítani és felhasználni, a hírhozó Jézusért és az ember által eltorzított, képlékenyé tett tanaiért folyik ma is engesztelhetetlen vallási és politikai küzdelem a nyugati civilizáció sáncain belül. A kereszténység meghamisított vallási üzenetei és farizeus szimbólumai ma is élő politikai üzenetekbe vannak becsomagolva, nem beszélve a modern vallás sajátságos adó, gazdasági és szolgáltatóipari tevékenységéről.

A szekularizált világról alkotott mindenféle spekuláció ellenére a vallás a globális politika egyik perdöntő része, eleme és mozgatórugója maradt. Mivel a vallás egyetemes közösségi erőt ad és képvisel, a vallások politikai aktivitása és befolyása egyre csak növekszik és erősödik. Furcsa megtapasztalni azt, hogy miközben az individuális, intézményesített vallásosság csökken, a misztikus, természetfeletti erőkre támaszkodó vallásosság egyre növekszik. Láthatóan mélyrehatók és forradalmiak a vallási változások, a nemzeti és nemzetközi politikában a vallásos dimenzió egyre inkább felértékelődik. Miközben a jómódú Nyugat-Európa vallásossága hanyatlik, addig a szegényebb Latin-Amerika és Afrika megtérése után, Kína lakosságának közel egyharmada is hamarosan keresztény katolikus lesz. (A fehér embernek lassan fordított evangelizációra lesz szüksége!)

Az ateisták, a baloldaliak és a liberálisok korlátoltságuknál fogva nem látják a lényeget, hiszen, bár sok helyen tagadják, mégis vallási indíték mozgatja mindenhol a világi történéseket. Ha megnézzük az utóbbi évtizedek világeseményeit, akkor elszomorodunk a döbbenettől: ma, ebben a pillanatban is, közel 250 helyi, regionális háborút vívnak a földön különböző vallási érdekek és motivációk hatására. Egykor ott volt a Szovjetunió vallásellenes - vagyis ateista vallású - rendszere. Ott volt a 9/11-gyel kezdődő (zsidók által kirobbantott), iszlám-keresztény vallásháború. Ott volt a véres délszláv háború, később az egyiptomi és kínai keresztényüldözések, a síita és szunita összecsapások. Jelenleg itt van az izraeli-palesztin konfliktus, az amerikai-afgán háború, a török-görög ellentét, az iraki-iráni szembenállás, a kínai-tibeti összecsapás. És végül itt az egész világ és a zsidóság antagonisztikus ellentéte, amely drámai egymásnak feszülés is vallási alapokra és okokra vezethető vissza. (A terroristának nevezett nemzeti felszabadító mozgalmak többsége ma már leginkább vallási célokért harcol!) Az emberiség történelmében a hatalmat csak vallás, pénz és nyers erőszak által lehetett megszerezni, megtartani és legitimizálni. Tetszik vagy sem, de ezzel szemben az emberi szellem soha nem tudott tartósan közjogi hatalmat gyakorolni és birtokolni! Ma sem tud…

Az állam és az egyház felszínes szétválásának az ügye, vagyis a szekularizációnak a története nem is olyan régen kezdődött. Két szabadgondolkodású filozófus, Hobbes és Locke hirdette meg a liberális hozzáállást a vallásokhoz. Szerintük a liberalizmus emelkedett eszméje minden vallás és világnézet felett áll, így megengedő és semleges a különböző vallási gyakorlattal és a gyarló hitvitákkal szemben. Mindez persze alapjaiban hazugság volt, hiszen a liberalizmus valójában egy nagyon is jól körülírható világnézetet rejtegetett és bujtatott, amely az első pillanattól kezdve a többi világnézet háttérbe szorítására és megsemmisítésére törekedett. A zsidóság által képviselt liberalizmus soha nem volt semleges, hanem igen agresszív (felszabadító) jellegével és jelenlétével leginkább a nyugati vallások, elsősorban a katolicizmus átformálására és felszámolására törekedett. Ebből a liberalizált világból végleg kivétetett Isten, az élet minden részlete kizárólag mechanikus emberi törvények által szabályozott és irányított lett. Az ellenállás, vagyis a konzervatív politikai teológia megteremtése Carl Schmitt nevéhez fűződik. Szerinte a mai politikai fogalmak többsége (szuverenitás–elkülönülés, alattvaló–polgár, törvény–tekintély, jog–igazság, döntés–ítélkezés), nem mások, mint szekularizált vallási fogalmak (dogmák) összességei, melyek a lehető legjobban (?), irányítják a modern kapitalista társadalmakat.

Az új európai konzervativizmus tehát nem más, mint valláspolitikai fundamentalizmus. Vagyis nagyon is kézzelfogható vallási kódok, üzenetek és szimbólumok épültek be a hétköznapok jobboldali politikájába. A militáns, tekintély- és vezérelvű, centralizált, kirekesztő, gőgösen felsőbb tudatú, a zsidó szellem által velejéig megrontott politikai praktika már nem csak amerikai jelenség. A felszínen ugyan nem látható, de a vallás Európában már sokkal jobban össze van fonódva a politikával, mint bármikor a középkori inkvizíció idején. A kereszt általi ige és hitvallás megkerülhetetlen kulcskérdés lett a mai jobboldali, neokonzervatív Európában. Elég csak Lengyelország és Írország példáját megemlíteni, ahol már szinte teljesen összefonódott állam és vallás. A szekularizált liberális doktrína német és francia területeken viszont elérte azt, hogy mára több az iszlám, mint a keresztény imahely. Európa tehát válaszúthoz érkezett.

Orbán parlamenti vitájában áttételesen ismét felbukkant a végső és sorsdöntő kérdés: meddig lehet az unión belül elmenni a hagyomány és szuverenitás megvédésében? Védi és védheti-e a lokális nemzeti értékeket és a függetlenséget például a helyi (báb)kormány vagy a globális katolicizmus? Nyíltan, vagy teljesen a háttérbe húzódva kell jelen lenniük az egyházaknak a politikai porondon? Nem értékelődik le teljesen a vallás, ha direkt megnyilvánul hétköznapi, állami és hatalmi kérdésekben? Fontos és perdöntő felvetések ezek! Nem is gondolunk rá, de lehet, hogy a nemzetállamok hamarosan eltűnnek, és nem egy látható világkormány váltja majd le őket, hanem egy új birodalmi eszme, egy centralizált „Új Róma” vagy „Új Jeruzsálem”? Lehet, hogy a pozitivista új tudományos eredmények, a kitáguló „cybertér”, a mindent behálózó vallási és gazdasági globalizáció a világot ismét a sötétség korába, a középkori inkvizíciók időszakába tolják vissza? Vagy mindez a „haladó” és „felvilágosult” hagyomány megmarad a balliberális felforgatóknak? Lehet, hogy így vagy úgy, de ismét a zsidóság által fog kialakulni és módosulni a Római (Jeruzsálemi) Birodalom térképe és analógiája? Lehet, hogy a zsidó szellem a gazdasági hatalmon túl, most már a vallás fedezékében, Róma szívén keresztül próbálja elfoglalni Európát? A „Szentföld” idetelepedik mihozzánk? Az biztos, hogy valami készülődik a mélységben…

Róma a birodalmi átmenet során a köztársaság eszményéből fokozatosan terjeszttette ki a birodalmi vallás intézményét és az egyetemes birodalmi polgárjog elterjedését. Amikor mindez megszületett, létrejött a mindenekfelett álló birodalmi kultusz és ethosz, amely aztán szépen, lassan maga alá gyűrte az öntudatlan alattvalókat. Ma mintha ugyanez a jelenség lenne napirenden. A posztmodern politikai kor, mintha azzal kísérletezne, hogy a vallás visszatérjen a vesztfáliai száműzetésből. A politika a szekularizált közösségeket, lassan vissza-szakralizálja saját jól felfogott, evilági érdekei nyomvonalára!

Miért tart maga mellett papot a politikus? Mert így időtlennek, emelkedettnek és erkölcsösnek látszik legelvetemültebb cselekedeteiben is! Miért tart maga mellett politikust a pap? Mert így könnyebben megkaphatja a császártól azt, ami Istené! A megoldást mindannyian tudjuk: a hitet, vallást és egyházat nem szabadna feláldozni a politika rühes oltárán. És mégis… A mindenki által szeretett és tisztelt II. János Pál egyik nevezetes beszédében azt hirdette, hogy „Az ENSZ-nek olyan erkölcsi központtá kell válnia, ahol az emberi szívekbe írt egyetemes irányelveket hirdetnek meg. Olyan egységes politikai közösséget kell felépíteni, amelyben mindenkinek, Isten vigyázó tekintetének alávetve kell együtt élnie.” Lehet, hogy egyszer megfordul a kocka, és egy szép napon a politikát áldozzák fel majd a vallás oltárán?

Ma sokan akarnak egy új világrendet. Az ENSZ, az USA, az EU, a Vatikán és Izrael (Kínát, az oroszokat és a szabadkőműveseket most nem említem!), mind ugyanabban érdekeltek rejtett vagy nyílt világuralmi törekvéseik által rabszolgává akarják tenni a földi civilizáció teljes lakosságát! A felsoroltak között nyilvánvaló, hogy Rómának és a zsidóságnak is ugyanazok a törekvései, mint az első században. A zsidó (ószövetségi) befolyás alatt lévő római klérus, az emberi közösségek feletti ítélőszék kizárólagos szerepére tart igényt, erre törekszik. Amennyiben ez igaz, a jövő kétirányú lehet. Vagy felzabálja magát a szekularizált állam, és a hagyományos szellemi színtereken véglegesen felbomlik, vagy az egyházak átveszik az irányítást a bábkormányok felett, melyet aztán egy kizárólagos keresztény (erkölcsi) törvényhozás tetőz majd be. Ez az „isteni elrendeltetés” a világi törvényhozás felett áll majd, ellentmondva minden hagyományos emberi (polgári) ítélőszéknek és ítélethozásnak. A legutóbbi ilyen rendszer a sötét középkorban volt jelen keresztes hadjáratokkal, eretneküldözésekkel és vallási pogromokkal teletűzdelve. Sajnos nem felhőtlen egyik jövőkép sem.

Ideje áttérnünk az aktuális magyar vonatkozásokra. Hazánkban az államalapítás óta mindig is betegesen vonzódott egymáshoz állam és egyház, politikus és pap. A Kádár-rendszer Állami Egyházügyi Hivatala (ma a Fidesz székháza található a hivatal épületében) teljesen kézben tartotta a diktatúra békepapjait. Az akkori egyházi vezetés éppen úgy csendben maradt a kommunista népnyúzás megítélése során, mint a mai. Kádár agresszív hatalma előtt még Róma is behódolt, emlékezzünk Mindszenty hercegprímás szégyenteljes meghurcolására és elmozdítására. A hit emberei - tisztelet a kivételnek - nagy többségükben sajnos rettegő, gyarló és megalkuvó renegátokká váltak. A mindenkori hatalommal szembeni ellenkezés elszegényedést jelentett volna, ám ezt az elszegényedést az egyház soha nem akarhatta, és nem is vállalta. Aztán fordult a kocka, beköszöntött a liberális áldemokrácia korszaka, ám saját bőrünkön megtapasztalhattuk, hogy nincs és nem is lehet világnézetileg semleges állam. Az együttműködés zavartalanságának érdekében minden párt előszeretettel választott magának egy céljainak megfelelő pártpapot. "Az egyházakban politikai szövetségest kereső pártok olyan elkorhadt régi világot képviselnek, amely soha nem fog visszatérni Magyarországra." (Részlet Orbán Viktor beszédéből, 1992., pécsi Fidesz-kongresszus.) Aztán elkezdődött a saját politikai egyház kiépítése.

Sokáig nem értettem, hogy egy magyar vidéket képviselő, hasznos és gyakorlatias, földműveseket összefogó kisgazdapártot mért kellett mindenáron szétvernie Orbánnak, s miért kellett létrehoznia egy mesterséges klerikális erőt távlati hatalmi céljai elérése érdekében. (Éppen a napokban ütnek még egyet a vidéki kisgazdákon a „Ledarányi” őket terv keretében!) Ma már tudom, hogy a súlytalan KDNP mindössze csinos bojtként fityeg Orbán palástján. Személye körül a politikának és vallásnak látványosan eggyé kellett válnia. Mindenhatóságát és megkerülhetetlenségét, vagyis krédóját és kultuszát így tudta csak az egyház közvetlen segítségével felépíteni. Az Orbánt körülölelő világi és vallási kultikusság dicsfénye 2010 tavaszán, a választási győzelem napján teljesedett be, amikor ígéretekkel manipulált hívei és a baloldalban végletekig csalódott milliók ismét - immár végérvényesen - magasra emelték a „Szent Jobb”-oldal politikai ereklyéjét. Emlékszem, ahogyan választási győzelmét latinul megköszönte Istennek a régi-új miniszterelnök. Orbán azt érezhette, hogy a rég áhított hatalmat a néptől, de áttételesen magától az Istentől szerezte meg. Isten akarata a nép által teljesedett be általa és rajta. Úgy gondolhatta, hogy közvetlen isteni felhatalmazást kapott, melyet - érzése szerint - földi hatalom ezentúl, már soha el nem vehet tőle. A hatalom bódulatától megzakkant Orbán ekkora felhatalmazás birtokában láthatóan úgy viselkedett, hogy ő az első számú szakrális politikai vezetője Európának. Aztán a kormányzás valóságtól elrugaszkodó, mindent felforgató őrülete elkezdődött…

Az EP-vitán érzékelhető volt, hogy a szekularizált Európa jelenleg nem érti, és nem is kér semmiféle küldetéstudatos, szakrális politikust a nyakába. A magyar jobboldali szavazók, akik többségükben keresztények és katolikusok, viszont úgy érezték, hogy ennyi csalódás és balsors után végre eljött számukra a politikai megváltás áhított időszaka. Bódult hívei természetfeletti és csodás képességeket látnak bele az orbáni jelenségbe, ezért fogadnak el tőle minden szenvedést, nélkülözést és megszorítást. Egyfajta kollektivizált, vallási, fanatikus révület lett úrrá a magyar polgári jobboldalon. Kizárólag hinni akarnak egy fétisben, de tudni és feleszmélni már nem. Ezek a kettős tudatú emberek sokan félnek és rettegnek a rideg valóságtól, ezért inkább narancsszínű homokba dugják a fejüket.

A politika, amely elsősorban a racionális lehetőségek kiaknázásának művészete, ma sokak fejében teljes egészében delejes hittani kérdéssé redukálódott. A valóságtól elrugaszkodott, kettős tudatú és látszatú orbáni politika kívülről nacionalista, de belülről végtelenül globalista, ám mindez az ellentmondás a híveket egyáltalán nem zavarja! Orbán egy személyben Kossuth, Deák, bécsi kancellár és zsidó szabadkőműves. Így teljes a zűrzavar! Az Orbánhoz való viszonyulás egyre inkább dogmatikus és kollektivista üdv- és megváltástan érzetét kelti. Már csak általa és vele lehetünk jó magyarok! Aki nem követi őt a sírig, az mindörökre gonosz és kitaszított marad, elveszíti nemzeti identitását, az örökre csak a „Sátán kutyáját” szolgálja. A magyar miniszterelnököt, az „intercionista” nemzetköziség feszítette korpuszra támadásaival. Felemelte és eldobta azért, hogy Magyarországot végletekig megossza és legyengítse! Általuk lett Orbán egy valóságtól elemelkedett, szuverén (önjáró) földi isten, akinek kisugárzása és kiteljesedése már nem lehet más, csak egy „szuverén” diktatúra beteljesedése. Az „új” államalapító, az „Új István”, a Birodalom rejtett helytartójaként, ismét elindult végzetes zsidó-keresztény útjára. Hatalma megtartása és kiteljesedése szempontjából csupán eszköz a rommá zúzott Magyarország. A nemzet igazi hősei, a névtelen Koppányok, Petúrok és Tiborcok láthatóan nem állhatnak útjába! Ők ismét nem kellenek, mert nem férnek bele a nemzeti együttműködés képmutató rendszerébe! Őszintén sajnálom a becsapott Magyarországot, hogy önpusztító fenekedései és bódult illúziói között képtelen megtalálni a helyes útirányt.

A „Békemenet Magyarországért” fedőnevű körmeneten, amely valójában az Orbán melletti hűséget, erőt és szimpátiát demonstrálja, ott volt Székely János esztergomi-budapesti megyéspüspök is, aki nyilván Isten áldását vitte a Nagy Vezetőnek. Aki meg akarja érteni az „orbánizmus” kegyetlen lényegét, az olvassa el Dosztojevkij Karamazov testvérek című zseniális művét, és ismerje fel benne a Nagy Inkvizítor jellemét. A sok becsapott és átvert hívő pedig emlékeiben idézze fel Arany János Hídavatás című drámai költeményét. Mert egyszer majd felvonulnak a rendszer anyagilag és szellemileg megcsonkított áldozatai is: a becsapott szegények, a nyomorultak, a kifosztottak, az átvertek toprongyos milliói. Bármennyire abszurd a kép, a mostani menetről akaratlanul is a levert forradalmunkat követő 1957. május elsejei erődemonstráció jut eszembe. A félelem, a rettegés és az erő furcsa szimbiózisa lett ez a menetelés. A nemzetmentő farizeusság kettős lelkülete most is tetten érhető. Azok az egykori kommunista privatizátorok, bértollnokok és fizetett pártkatonák szervezik ma a menetet, akik 2003-ban a legnagyobb ellenségeink voltak. Akkor könyörögve kértük a közvéleményt, hogy így, ilyen feltételekkel ne lépjünk be a szuverenitásunkat erősen korlátozó nemzetközi szervezetbe. Orbánnal szemben mi, régi jobbikosok már akkor láttuk a végzetet. Azok átkoztak ki bennünket akkor, akik most az EU statáriumai ellen tüntetnek. A kelepce bezárult. A politikai vakhit nagy erő! Legyen hát minden akaratotok szerint, Ti szegény, szegény magyarok! Égi egyházatokat eldobtátok a politikai fanatizmusért!

Utóirat: Kossuth a kiegyezést követően ezt írta ama híres levelében Deáknak: „Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodás szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni - nincs semmi kívánnivalóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep, de fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!”