Még ma sem tudjuk felmérni, a külső és belső forradalom milyen erői játszottak közre ebben, egy nép, mely misztikus jámborságában ereklyeként tisztelt soktemplomú fővárosában egész rendeltetésének szimbólumát látta, hagyományaival szöges ellentétben hirtelen onnan kapta és fogadta el a sorsát, irányító parancsokat, ahol hazája nemrégen még az idegen messzeségekkel érintkezett.

Az újkori történelemnek ez a legnagyobb szabású, de egyben legtöbb szerencsétlenséget és emberi nyomorúságot hozó városalapítása. Fenyegető katonai jellegét már az is elárulja, hogy helyét az ott lakó népek, a svédek és finnek anyaországától kellett elhódítani.

A védelemre berendezett határerődítmények helyén, melyekkel Ingermánia, Svédország és Karélia biztonságát és az észak-európai–dél-ázsiai kereskedelem útját akarta oltalmazni, 16 nappal elfoglalásuk után ott állt már az orosz imperializmus hídfője, a Szent Péter és Pál erőd.

Nagy Péter cár a svéd erődítmények elfoglalásával Svéd-Finnországot a Skandináv-félszigetre szorította vissza. Ezeknek a bástyáknak ledöntésével Oroszország saját évszázados elzárkózottságán is rést ütött. És a régi erődök erdős előterében a Névának az év felében jégpáncéllal borított mocsaras deltájában felépült az „északi Palmyra”, Szentpétervár.

Ennek a katonai végvárul alapított Nagy-Oroszország metropoliszává való átalakulását csak a környező vidék népességtörténetével szoros kapcsolatban lehet áttekinteni. Az orosz hódítóhadjárat a nyugati és észak-nyugati partszegélyt jóformán teljesen elnéptelenítette, úgyhogy a nagyvárossá való fejlődésnek az volt a feltétele, hogy Észtország, az egykori svéd hercegség területére és észak-nyugaton Karéliába orosz tömegek nyomuljanak be. Az a föld, melyen az új főváros felépült, idegen népek földje volt, és az is maradt.

Maga a város az imperialista önkény szeszélyes tervei szerint nőtt ki a földből. Talaját azoknak az ezreknek és ezreknek csontjai szilárdították építkezésre alkalmassá, akiket a nagyvonalú kényúr a mocsarak kiszárítására, a folyó szabályozására, az utak és utcák feltöltésére megszámlálhatatlan tömegekben rendelt ide. Amint Viipuri 1709-ben történt elfoglalása után az új várost a svédek már nem fenyegethették közvetlenül, Nagy Péter fővárossá nyilvánította, és kormányával együtt az ősi szent városból ide költözött át.

Ezzel megkezdődött Pétervár történetének második szakasza. Szent Péter és Pál erődje helyett magának a cárnak jelenléte adta meg a város jelentőségét és egyben fényét. Nagy Péter uralkodásának utolsó éveiben és az utána következő uralkodók hosszú sorozata alatti Szentpétervár mindnagyobb fénnyel nőtt ki a Néva iszapos árterületéből, és a határos Észak-nyugat felé való terjeszkedésével a végvárból lassankint földrajzilag is központi jelentőségű fővárossá fejlődött, méltó utódává Moszkvának.

Ha a kezdet kezdetének a kényszermunkások seregei adták meg jellemző vonását, a második szakasz fénye neves európai építészek munkájának köszönheti eredetét.

Ennek a munkának külső szemmel élvezhető eredménye valóban egyedülálló: a századfordulóig a világ egyetlen fővárosa sem hivatkozhat hasonlóra. Amerikai ütemben kinő a semmiből az a Petrográd, melynek álomszerű szépségeit egész memoár-irodalom igyekszik megörökíteni, az a Petrográd, melynek varázsától a hidegen számító Bismarck sem tudott szabadulni. A forma külső szépségével olyan nagyhatalom metropoliszának belső élete forrott szoros kapcsolatban, melynek határai között sohasem nyugodott le a nap. Generációkat kellene tanúul hívni, ha a fénykor pompájában ragyogó főváros báját szóba és írásba akarnánk önteni. Ennek a varázslatos szépségnek megteremtésében Európa majdnem valamennyi nemzete kivette részét. Francia, német, holland, velencei, svéd építészek adták meg a külsőt, főképpen német szakemberek fejlesztették nagyszabásúvá, ipari középponttá, és Európa legszellemesebb diplomatái, legnagyobb művészei töltötték meg olyan szellemi tartalommal, mely az egész világra kisugárzott. Ez a nagyság, ragyogás és pompa, mely valójában idegen, nemzetközi volt, megrészegítette a szertelenségre hajló orosz lelket.

Az orosz államhatalom, mely a politikai és szociális belátás terén sohasem tudott ezzel a külső fejlődéssel lépést tartani, megfeledkezett arról, hogy nem a maga alkotóerejének fényében sütkérezik, és a valóság határaitól nem korlátozott nagyravágyásában a nemzetközi társasági és művészi életnek ezt a központját nemzetközi politikai központtá akarta emelni, természetesen az orosz imperializmus jegyében. Mint hivatalos külpolitikai program, a vigasztalan szentpétervári munkásnegyedek árnyékában megszületett az orosz pánszlávizmus. Szentpétervár a pánszláv gondolat szimbólumaként felvette a Petrográd nevet, éppen tíz évvel a világháború kitörése előtt.

A hatalmi mámorban részegedett orosz szellem szinte történelmi törvényszerűséggel ebben a mámorban ismerte fel Petrográd ragyogásának idegenszerűségét, és európai nevelői ellen fordult.

A világháború előrevetette árnyékát.

Szertelen imperialista szédüléséből a bolsevista forradalom vérözönében a borzalmas valóság sivárságára ébredt a keleti fény egykori fővárosa. Leningrádnak Szentpétervár régi patinájából és görögtüzes tündökléséből Petrográd amerikai iramú iparosodásából már csak az árnyoldalak maradtak meg.

Leningrád kietlen nyomorúságos proletárvárossá lett. A sors még azt a szomorú dicsőséget is megtagadta tőle, hogy a bolsevista imperializmus rezidenciája legyen. A világforradalom démoni fanatikusai felismerték, hogy semmi közösség sem fűzi őket az európai szellemhez, és a valóságellenes, misztikus orosz lélek ősi székvárosába, Moszkvába tették át székhelyüket. Leningrád visszasüllyedt azzá, ami alapítása idején volt: az orosz katonai imperializmus Nyugat ellen irányított bástyájává.

A visszafejlődés útjának azonban ez még, a jelek szerint, nem utolsó állomása. A minden emberi érték elpusztításával fenyegető veszedelmet felismerte Európa, és már Leningrád előterében dörögnek a három irányban előtörő európai seregek ágyúi. Az elvakult fanatizmus az emberi élet szentségének és minden történelmi s kulturális értéknek megtagadásában ellenállásra fegyverezte fel a lakosságot, és várrá tette Leningrádot. Vajon nem pecsételődött-e meg ezzel teljesen az egykor fényes metropolisz sorsa? A közeljövő majd eldönti, nem lesz-e Pétervár ismét azzá, ami volt: kietlen, halálgőzös pusztaság.

(dr. n. l.)