Pesti Hírlap, 1939. augusztus 20.

Budapest legtávolabb eső határában, a rákoskeresztúri temető mögötti kis akácos erdősávban honvédelmi földmunkát végeznek azok a munkaszolgálatra kötelezett fiatalemberek, akiket júliusban hívtak be a táborokba. Alig pár hete, hogy itt dolgoznak, de munkájuk nyomát máris jókora darab erdőirtás és széles, mély árkok, hatalmas töltések mutatják. Olyan eldugott, szinte elzárt területe ez a fővárosnak, hogy már az is nagy esemény, ha valami idegen, civil vetődik erre a vidékre.

Serédi Justinián

Annál nagyobb esemény, valóságos ünnepnap volt ebben a táborban szombaton, amikor Serédi Jusztinián hercegprímás látogatott el a munkaszolgálatosokhoz.

A munka akkor is javában folyt, amikor a hercegprímás autója megérkezett. A két titkára kíséretében érkező főpapot elsőnek vitéz dr. Fábry Dániel tábornok, a közérdekű munkaszolgálat országos parancsnoka üdvözölte. Az árkokban és a töltéseken dolgozó fiatalemberek ásókkal és lapátokkal tisztelegve köszöntötték a magas vendéget, akit szemmel láthatólag kellemesen lepett meg a nagy igyekezettel dolgozó csapatok mozgalmas látványa. Rövid beszéddel válaszolt az üdvözlésre:

— Úgy jöttem ide — mondotta többek között —, mint aki magam is a munka embere vagyok. Egész életemben mindig sokat dolgoztam, papi jelmondatom is a munkára utal és ide is tulajdonképp munkás testvéreimhez jövök látogatóba. Nagy örömömre szolgál, hogy azt láthatom, hogy itt a munka szeretetében és testvéri közösségében leomlanak a társadalmi osztályok közé mesterségesen emelt falak. Itt ebben a munkában a testvéri szeretet szolidaritása és a munka becsülete érvényesül, és az a gondolat válik valóra, hogy valamennyien együtt dolgozunk a haza javára. Ez ugyanolyan szolgálat a haza érdekében, mint azé, aki ha kell, hajlandó vérét is áldozni. Éppen ez a felemelő a munkatáborok szolgálatában.

A hercegprímás ezután Fábry tábornok és balázsfalvi Kiss Mihály alezredes, táborparancsnok kíséretében végigjárta a munkaterületet, ahol a táborba szállt 400 fiatalember 20.000 köbméter földet mozgat meg. Odament az egyik csoporthoz és sorra kérdezgette a fiatalembereket, mi a polgári foglalkozásuk. Az egyik jogszigorlónak ezt mondta:

— Hiszen akkor kollégák vagyunk. Én is jogász vagyok.

Amikor géplakatosok, péksegédek, gyári munkások jelentkeztek, akkor megjegyezte:

— Nagy haszna ennek a munkaszolgálatnak, hogy a szellemi munkások megismerkednek a testi munkával, de nem ártana valami olyan rendszert is kitalálni, hogy a testi munkások is megismerkedjenek azzal, milyen komoly és nehéz dolog a szellemi munka. Akkor igazán kölcsönösen tudnák megbecsülni egymás munkáját.

Mindjárt el is mondott egy kedves esetet, amikor a tihanyi apát két elégedetlen favágónak bebizonyította, hogy amikor ő pipázva az asztal mellett ül és dolgozik, az nem henyélés, hanem olyan munka, amit a két favágó annyira terhesnek tartott, hogy inkább visszakívánkoztak az erdőbe.

Végigjárta a hercegprímás a tábort is. Mintaszerű rend és tisztaság van a táborban. Ahol pár héttel ezelőtt még sűrű erdő volt, ott most salakozott, fehér kövekkel szegélyezett út visz végig az árkokkal körülásott sátrak között. Az út szegélyén végig szintén fehér kövekből hatalmas betűkkel vannak kirakva a hazafias magyar jelmondatok. A virágokból és gyeptéglákból kirakott hatalmas magyar címer, egy rohamra induló szuronyos katona földreliefje és sok más kisebb, színes rögökből és kövekből kirakott kép a tábor lakóinak művészi ízlését és ügyességét mutatja.

A konyha-sátor előtt a tábori szakács jelentkezett feszes vigyázz-ban:

— Alázatosan jelentem Főmagasságodnak: 419 ember! 378 kap ebédet, 41 pedig diétás kosztot. Az ebéd húsleves és paradicsomos marhahús, a diétások borsópürét és borjúsültet kapnak.

— Egy pillanatra megijedtem — mosolygott a hercegprímás — csak 378 ebédel és 41-en talán nem kapnak ebédet. Remélem, jó ebédjük lesz?

Odament a hatalmas kondérhoz, amelyben 58 kiló marhahúsból főtt a leves. Megkóstolta. A parancsnok elmondta, hogy a szakácsok is munkaszolgálatosok és egészen más polgári foglalkozásuk van. Sohasem voltak szakácsok.

— Legalább otthon megtanítják az asszonynépet is jól főzni — mondta hercegprímás —, mert a falusi asszonyok rendszerint nem tudják jól felhasználni azt a kitűnő anyagot, ami rendelkezésükre áll. Nagyon hasznos volna minél több főzőtanfolyamot tartani, hogy megtanítsák a falu asszonyait arra, hogy jobbat és ízletesebbet is lehet főzni abból az anyagból, amit mindenütt kapni.

Nagy érdeklődéssel nézett végig mindent a bíboros főpap a táborban. Az egy óra hosszat tartó látogatás végén ezekkel a szavakkal vett búcsút a tábor vezetőitől:

— Igazán örülök, hogy kijöhettem ide, mert ahogy a szólásmondás tartja: a jó pap holtig tanul. Én is voltam katona, mégis sok mindent tanultam meg itt, aminek később hasznát vehettem. Az Isten áldását kérem erre a munkára, amit Hazánk érdekében olyan lelkes igyekezettel végeznek!

Őszintén lelkes, szívből jövő éljenzéssel vettek búcsút a tábor lakói a körükből távozó hercegprímástól. Munkájuk megbecsülését és elismerését jelentette, hogy az ország első zászlósura ellátogatott közéjük. Az pedig a betetőzése volt az örömnek és lelkesedésnek, amikor a táborparancsnokság kihirdette, hogy a magas látogatás emlékére a Szent István-napi szabadságot egy nappal megtoldják.