Győri Nemzeti Hírlap, 1942. július 9.

Győrszentmártonban Schmidek nevű zsidónál szolgált Szalay Margit 30 éves háztartásbeli alkalmazott. A zsidónak van egy fia, a 29 éves Schmidek Jenő cipészsegéd aki - vajon hány hasonló eset van még - szemet vetett a leányra. Annyira ment a dolog, hogy „fiatalúr” hónapokon át egy szobában lakott a cselédánnyal.

Szalay Margit közben újabb botlást is elkövetett. Amikor oda jutott, hogy szégyentől kellett tartania, elment egy kuruzsló asszonyhoz, Polgár Gyuláné győrszentmártoni lakoshoz, aki egypár cipő kilátásba helyezése ellenében rendelkezésére állott. A tiltott műtét nem sikerült, Szalay Margit ez év április elsején világra hozta gyermekét. Miután a lejtőn nincsen megállás, a leányanya elkövette a legszörnyűbb bűnt, az újszülött csecsemőt egy szalaggal megfojtotta.

Ez a történet derült ki a győri büntetőtörvényszék előtt most megtartott tárgyaláson. A leány, akit fogházőr kísért a terembe, beismerte, hogy újszülött gyermekét megzavarodottságában és szégyenében megölte, de korábbi vallomásával ellentétben a zsidó Schmidek Jenőt - miért, miért nem - most már menteni igyekezett, azt állítva, hogy a fajgyalázási törvény életbelépése óta megszűnt közöttük a viszony.

A fajgyalázó Schmidek Jenő ugyanezzel a védekezéssel próbálkozott és arra is hivatkozott, hogy a leánynak mással is volt ismeretsége. A bíróság tanúként kihallgatta Fejes Ferenc dr. kir. ügyészt, aki annak idején a nyomozást lefolytatta. - Az ő tanúvallomása alapján a fajgyalázás alól való kibúvás lehetetlenné vált. A törvényszék ítéletében Szalay Margitot 7 hónapi börtönre, Schmidek Jenőt 3 hónapi fogházra, Polgár Gyulánét pedig egy hónapi fogházra ítélte. Az ítélet ellen mind a vádhatóság képviselője, mind pedig az elítéltek fellebbezést jelentettek be, úgy, hogy az ügy majd a Táblára kerül.

Przmysl, június hó.

Mezítlábos úrvezetőnk mohón szürcsöl a vízből és barátságosan invitál bennünket is:

- Prose Páná, voda, bardzo dobra! Azt mondja: jó a víz, ízlik neki. De mi csak állunk, szótlanul, nézzük magunkat a San folyó tükrében, a vastraverzek s betonbunkerek fekete árnyékai, meg ficánkoló halak és lusta vízi-bogarak között. A víz úgy hömpölyög délre, mintha semmit sem tudna már arról, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a háború ostora paskolta végig hullámait, hullák és élők úsztak a véres folyamatban, ami akkor is így folyt, ilyen lustán és csendesen. És nagy-nagy nagy békességgel.
A fiú teleitta már bendőjét és csodálkozva néz ránk, a furcsa idegenekre, akik idejöttek száz meg száz kilométerről, hogy megálljanak és elnézzék magukat a vízben. A túloldalon szucskos lengyel pásztorfiú tereli marháit a vízhez, az állatok úgy sétálnak a vastraverzek, a drótakadályok és betonkúpok között, mintha sosem láttak volna mást. A háború hétköznapos lett számukra is.

A város úgy ül a csendes lengyel dombok között, mintha szégyellné magát. Az utcák szűkek, a júniusi forróság beléjük szorul és a megkopott siedliczkai köveken tompán koppan a lengyel paraszt lovainak patája. Przemysl semmit sem változott harminc esztendő alatt. A sebeket kiheverte, kinőtte a város, de a hangulata, a színe és a régi sziléziai városokra mért arca most is olyan, mint régen, amikor Galícia erődje volt.

Az egyik sarkon vén limonádéárussal találkozunk. Messziről integet és invitál bennünket, azután belénk karol és úgy húz asztalához:

- Magyarok! Honvédbakák! Éljenek a magyarok!

A limonádéja ugyan irgalmatlanul rossz, de úgy kínálja az öreg, mintha legalábbis parádi víz lenne. Büszke is rá, azt mondja, a saját kreációja! Gratulálunk neki, mert ez így illik itt, a világ minden kincséért sem szabadna megsérteni az öreget, aki itt élt Przemyslben a nagy ostrom idején. Ismerte a legendás Tamássy altábornagyot, a 12-es honvédbakák parancsnokát, Kuzmanek várparancsnok helyettesét. És a honvédbakákat.
- Amióta megint látunk honvédeket, eszünkbe jut minden, hej micsoda szép idők voltak azok.
Az idő így szépíti meg a halálos napokat.

Az öreg azután eligazít bennünket.

A régi honvédbakák utcájában akadtunk rá arra a házra, ahol Gyóni lakott. A háziasszonyt megviselte már az idő, de amikor meglát bennünket, elfelejti, hogy túl van a nyolcvanon, úgy sürög-forog, mintha a háború sorsa függne attól, hogy kedves legyen hozzánk. A tizedes úr, a pionír tizedes úr lakott itt, aki úgy szerette Miczkieviczet, a lengyelek Petőfijét. A verseskötetét olvasgatta mindig, írt is bele valamit. Az öreg már hozza is a könyvet, mutatja, ahova egy verset írt a tizedes úr, de évekkel ezelőtt itt járt egy magyar és elkönyörögte a lapot.

Sajnáltuk, szerettük volna olvasni a harcok énekesének versét, amit itt hagyott emlékül, költőtársának, a lengyel Miczkievicznek.

A honvédbakák kocsmájába az öreg asszonyka irányított bennünket. Mutogatta, hogy ott van a siedliczkai úton. Illetve csak ott lett volna, ha a német-orosz háború kitörésekor el nem találja egy bolsi gránát. Lekaszálta a hátát, de a falai kibírták az ütést és megrepedezett bőrrel, de állanak még.
Az öreg korcsmáros - azért írom így, mert ő mondta korcsmárosnak magát - könnyezik amikor a régi szép időkről beszél. Igaz, egy szót sem értünk belőle, tolmácsunk fordít mindent, de sűrűn halljuk, hogy kérem, uram, tessék, meg magyar. Itt láttuk csak Galíciában, aki egyszer megtanul valamit ebből az istenáldotta magyar nyelvből, úgy őrzi, mint legféltettebb kincsét és évtizedek múltán is eldicsekszik vele, ha „honfitárssal” találkozik.

A honvédbakák itt mulatoztak, itt gondoltak haza és itt kerültek szájról-szájra Gyóni legtüzesebb versei is. Az áttörés előtti időkben, sokat ültek itt a honvédek, valahonnan cigány is került mindig és úgy énekeltek, ahogyan kevesen tudnak. A katonadalban van valami, amit nem értenek meg itthon, a vérben és halálban megkovácsolt harcosok melódiái azok, lövészárkokból meg drótakadályok mögül és aki halotta egyszer, sosem felejti el. Az öreg sem. Hozzá is kezd valamelyikhez, egy szót .nem értünk belőle, de a melódia itt ül bennünk gyermekkorom óta.
A przemysli hősök melódiái.

A város ott maradt a siedliczkai dombok mögött, még a régi vártemplom tornya látszik, azután már csak dombok és a Zuravicza csúcsán egy német légelhárító lövegfészek.

Szabó Sándor
Haditudósító

(Kuruc.info)