Győri Nemzeti Hírlap, 1942. július 16.

Budapest, MTI. A képviselőház szerdai üléséti Tasnádi Nagy András nyitotta meg, és az ülés iránt nagy érdeklődés nyilvánult meg, amelyen a Kállay Miklós miniszterelnökön kívül a kormány több tagja is megjelent. Az elnök bejelentette, hogy napirend előtt Popovics L. Milán délvidéki képviselő bizonyos délvidéki eseményekkel kapcsolatban a nemzetiségi kérdésről kíván felszólalni. Az elnök erre megadta az engedélyt.

Popovics L. Milán beszéde során olyan eseményeket sorolt fel, amelyek ez év januárjában történtek Zsablyán, Titelen és Obecsén. Megemlítette, hogy az arra hivatott tényezők ez ügyben elrendelték a vizsgálatot, amely 28 napig tartott. Ő maga is megállapította, hogy a vizsgálat a legnagyobb alapossággal és tárgyilagossággal történt. Kérte a miniszterelnököt, hogy ilyen bomlasztó folyamat többé ne ismétlődhessék meg és segítse elő a lelkek békéjét.

A képviselőház feszült érdeklődése mellett adta meg a választ Popovics felszólalására a miniszterelnök. Beszédét azzal kezdte, hogy az a tény, hogy nyílt ülésen tárgyalunk erről, a legélénkebb cáfolata azoknak a vádaknak, rágalmaknak és hazugságoknak, amelyek velünk szemben ebből az ügyből eredően külföldön elhangzottak. Nem hiszem - emelte fel szavát a miniszterelnök, hogy 22 évvel ezelőtt, amikor összeült a jugoszláv parlament, ott felállhatott volna magyar képviselő és olyan beszédet mondhatott volna el, mint Popovics Milán. Ezután arról beszélt, hogy a januári események nem a nálunk élő szerb nép lázadása volt, hanem azon erők játszottak ott szerepet, amelyek ellen ő már Jugoszláviában küzdött.

A délvidéki terület visszafoglalását követően hónapok multával többen a magyarsággal szemben terrorcselekményekre ragadtatták magukat. Ugyanakkor kommunista elemek a magyarságot lemészárlással fenyegették. A terroresemények napirenden voltak, megtámadták és lelőtték a magyar közbiztonsági közegeket.

Az egy éven át tartó aknamunka 1942. januárjában nyílt lázadásban robbant ki. Szerb partizánok megtámadták a magyar közbiztonsági szerveket, csendőreinket, rendőreinket, akiknek súlyos veszteségeket okoztak. Céljuk az volt, hogy Bácskában általános felkelést robbantsanak ki. Erre való tekintettel honvédségünk megfelelő karhatalmat rendelt ki, amely a lázadókat nyílt harcban leverte és a titeli háromszöget a partizánoktól megtisztította.

A partizánok Újvidék felé menekültek, és így szükségessé vált, hogy a tisztogató munkát itt is végezzék el. Sajnálatos, hogy a tilalom ellenére érdektelen polgári egyének is az utcán tartózkodtak s a szerb lakosság lekicsinylően nyilatkozott honvédeinkről.

Hangoztatta a miniszterelnök, hogy a valótlanságok egész halmazatát tartalmazzák azok a jelentések, amelyeket az emigrált jugoszláv kormány terjeszt. Egyetlen helyen sem történt atrocitás, amit a hazug szerb jelentés e tekintetben megjelöl. Azt mondták, hogy Szabadka romokban hever és a Palicsi tóban halottak úsznak. Szabadkán senkit egyetlen karcolás sem ért, a Palicsi tó meg januárban be volt fagyva, most pedig vidám strandolók élik ott kellemes életüket.

Végül a miniszterelnök bejelentette, hogy elhozza az összes áldozatok névsorát és azt mindenki rendelkezésére bocsátja. Az egész idő alatt a szerb halottak száma 2550 volt. Ezek a vizsgálatnak adatai, amelyet a képviselő úr, hiszen részt vett benne, a legpontosabbnak tart.

A miniszterelnök beszédét nagy tapssal fogadták, majd rátértek a napirendre és megválasztották a 42-es országos bizottság 28 képviselő tagját.

Az interpellációk során Csoór Lajos második interpellációjában a hadba vonultak hozzátartozóinak társadalombiztosítási ellátását kérte. Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter válaszában hangsúlyozta, hogy a kormány figyelmét nem kerülte el ez a kérdés és tárgyalások folynak a minisztériumban a megoldás érdekében. Törvénypótló rendeletet készítenek, amely szerint a háborút egész tartamára kiterjesztik a hadbavonult családtagjainak OTI ellátását.

A Ház legközelebbi ülését csütörtökön délelőtt 10 órakor tartja amelyen a további teendőkről határoznak.

 

1944. július 16.

Kormányzónk hadparancsára két évvel ezelőtt virágos katonavonatok gördültek kelet felé. Nótás ajkú, csupa szív magyar honvédek mentek büszkén a harcba, hogy folytassák azt a hősi küzdelmet, amit nem sokkal előbb a gyorshadtest a szovjet ellen megkezdett.

Ott voltunk mi is soraik között. A hazaszeretet szent lángja lobogott szívünkben és az az ősi hagyomány, hogy a magyar hűséges marad földjéhez, amelyre apáink annyi vére hullt. Idegen tájakon robogott a vonat velünk. És talán még szét sem oszlott a mozdonyok fekete füstje, amikor már az itthon maradt zsidóság a közelmúltban letűnt rezsim titkos, majdnem nyílt pártolása mellett megkísérelte, hogy csóvát dobjon az elárvult otthonokra. A zsidóság kiszolgálói könnyes szemmel engedték ugyan útjára a katonavonatokat, de szívük érzéketlen és rideg maradt minden igaz magyar üggyel szemben. Ők nem törődtek azzal, hogy a magyar ifjúság az aknamezőkön a halál útját járja, hogy ágyúk dörgése fojtja el honvágyuk hangját, hogy a pusztulás üszkös romjaiból az új ezeréves magyar jövendő alapjait akarják lerakni. Nem törődtek vele. Nem is törődhettek, hiszen sokkal fontosabb gondjuk volt az, hogy a magyarországi marxistáknak bizalmas rendeletekben szervezkedési szabadságot tudjanak biztosítani. Nem titok ma már az sem, hogy röpcédulákat szórtak a felváltásra induló honvédek lábai elé, amelyekben arra szólították fel őket, hogy ne harcoljanak a bolsevizmus ellen, hanem adják meg magukat.

A magyar honvéd ezek ellenére tovább harcolt, mert látta már egyszer a vörös pokolt s tudta, mi történne hazájával s családjával, ha ez a pokol minden bűnével és szennyével rászakadna az országra. A zsidóság és a zsoldjukban álló díszmagyarok békésen nyüzsögtek itthon és lerontani igyekeztek mindazt, amiért a hős honvéd életét feláldozta.

A kíméletlen harc még tart. Ki tudja, meddig? Közben sokan hazajöttek, sokan fiatal életüket otthagyták az orosz prériken. Akik megjöttek, épen, vagy rokkantan, nem nézhették tétlenül, hogy a haza vámszedői aljas módon továbbra is uralkodjanak, lázítsanak, hanem egységbe tömörülve szervezkedni kezdtek…

A főváros szívében, egy kávéház zöld asztalánál jöttek össze a titkos szervezők. Hatalmas üvegablakokon át küldték tekintetüket a kint zajló élet felé, amely még akkor nem volt az övék. Lázban égő szemük a magyar jövő kibontakozásának lehetőségeit mérlegelte, kutatta, kereste. Úgy ültek ott hárman: dr. Ney Károly, Ambrus József és Szentmiklóssy Antal, mint a 48-as idők szabadságszerető fiai, akik Petőfi lánglelkével együtt keresték a magyar igazságot.

Hamutartóik megteltek hamvadó cigarettavégekkel, kihűlt izzadt tenyerük között a párolgó fekete s múltak az órák, a napok, míg végre komoly formában határozatot tudtak hozni: felveszik a harcot a belső front megszilárdítására és megalakítják a magyar önvédelem és az európai szolidaritás egyedül helyes útját követő és követelő szervezetét.

Elhatározásukat azonnal tett követte. Nem sokkal később már belügyminiszteri engedéllyel megalapíthatták a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetséget.

Csak erre vártak azok, akik a bolsevizmusnak koronatanúi voltak, akik ott jártak a szemfényvesztésen és zsidó lelkiségen alapuló vörös birodalomban, akik tudták, hogy ott nem szent a család, a lélek s a hit, mindent a zsidóság és a vörös terror vezet és irányit, ha kell, öldöklés és vér árán is. Éppen ezért kell egységes, küzdőképes magyar társadalmat szervezni és felépíteni, olyant, amelynek minden téglája az otthon, és a magyar föld megvédését célozza és szolgálja. Azt akarja ez a szövetség, hogy a magyarság nemzeti becsületéhez híven, német szövetségesünk oldalán minden erejével vegyen részt a zsidó-bolsevizmus és szövetségesei elleni harcban. Természetesen ez sok önfeláldozást és élethalál küzdelmet parancsol minden magyarnak. Csak így lehet elérni azt, hogy a magyar munkás megkapja a magyar kenyérből, becsülettel azt, ami neki jár. Csak így lehet elérni a tökéletes és teljes magyar közösségi szellemet, amelyben legyőzhetetlenné válik a magyar...

Borongós nyári délután vitt a szövetség vidéki szervezetének háza felé az utunk. Romok között jártunk, hiszen a terrorbombázók ezt a környéket sem kímélték meg, pedig itt van a szomszédban az angolszász-zsidók palotája is. És a romok közül, ha kissé megtépázva is, de épen áll és emelkedik ki a szövetség háza, mintegy mementóként, hogy a romokból most új magyar élet születik. A kapuban formaruhás fiatalember köszönt ránk: Harc! mondja és fénylik szemében a győzelem lángja. Igen, harc, azt kopogja az előttünk haladó rokkant bajtársunk mankója is, amint odaütődik a lépcsőfokokhoz. Bent a teremben, amelyben egykor egy könnyelmű mágnás dorbézolta el ősei örökségét és juttatott mindent a zsidók kezére, most lázas munka folyik. Hatalmas iramban dolgoznak fiatalemberek, tisztán az eszme diadalmaskodása érdekében. Látni lehet a tekintetükön, hogy nem igazgatósági megbízatásokért teszik azt, hogy éjt nappallá téve fáradoznak a frontért; járt bajtársak szervezéséért, hanem magyar ügyet szolgálnak, olyan szent meggyőződéssel, amely csak győzelmet eredményezhet. Elszántak ezek a vezetők, de elszánt az a sok tízezer tag is, akik előtt csak egy van: győzni, vagy meghalni. Megalkuvást nem ismernek, csak fegyelmet, összetartást és hazaszeretetet. Milyen erősek, magabízók valamennyien. És milyen szeretettel veszik körül a bajtársakat, azokat a derék magyar fiúkat, akiket nem is akartak észrevenni, amikor hazajöttek a poklok tüzéből.

A szervezkedés országos mozgalommá érett. Budapesten és más nagy vidéki városokban, falvakban ezrével sorakoznak a harcot hirdető zászló alá és napról-napra nő a tábor, mely az eljövendő Magyarország kiépítésén, fáradozik.

Győr városa és valamennyi faluja, tanyája is visszhangozza már a hívó szót: Bajtárs, tarts velünk, s ha benned él a kötelességteljesítés szent tüze, jössz velünk. Értesülésünk szerint rövidesen Győrött is dísztáborozást rendeznek, hogy a magyar ügynek még több hívő, harcos fiatalt szerezzenek. A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség nem politikai egyesülés, több annál, hitvallás a magyar eszmék, a magyar győzniakarás mellett. Ide csak azok jöhetnek, akik érdek nélkül szeretik ezt a sokat szenvedett hazát, akik arra érdemesek, akik meggyőződésből vallják magukat magyarnak, akik mindenüket fel tudják áldozni a hazáért, a győzelemért, de készek meghalni is az igazságért.