Győri Nemzeti Hírlap, 1944. augusztus 6.

Lemberg, augusztus hó.

A galíciai főváros néhány nap óta nyüzsög az idegenektől. Az eső néhány órája állt el. A katonaváros benzines levegője megfrissült. A júliusi napfény behasalt az utcákba, és valósággal párázik az ázott aszfalt. A Hitler Ring vén fái alatt hosszú kocsisor lapul: magasra rakott társzekerek, könnyű lengyel fogatok, kétkerekű homokfutók. A kocsikon a legkülönbözőbb holmik: tollas testű dunyhák, bútordarabok, edények, sovány házikutya, egy teknő, telerakva mosatlan és rongyos fehérneműkkel, bölcső, néhány tollasodó libával.

A megtestesült szegénység.

Nyomor.

A háború nyomorultjai, akik most már istentudja hányadszor állanak kidülledt szemekkel és kalapáló szívvel a harcok pokla előtt. Az arcukon semmit sem lehet már észrevenni. Megkövesedett már azokon az érzések tükre. A kocsik körül állanak, ázottan, a férfiak a holmikat igazgatják, a nők semmit sem csinálnak. A gyerekek a kocsikon ülnek, úgy bámulnak ránk, mintha sosem láttak volna még idegent. Egy fiatal anya gyerekét szoptatja. Hathónapos a fiú. És már menekül. Isten tudja hova?

A hernyótalpas tankóriások dübörögve húznak el mellettük, a kocsik valósággal megremegnek a dübörgéstől, a lovak félve tapossák a megkopott köveket, de az emberek fel sem néznek, szemükben a földönfutó hazátlanok merevsége ül.

A kisfiú kapja fel csak ijedten a fejét, azután tovább szívja anyja sovány mellét.

A háború őt nem érdekli!

A galíciai katonaváros, amely máról-holnapra a keleti front középső szakaszán megindított támadás gyújtópontja lett, a menekülők városává változott.

Kelet-Lengyelország városai és falvai menekülnek nyugatra.

Az elmúlt év őszén láttunk már egyszer ilyen óriási méretű népvándorlást. Akkor Ukrajna és Fehéroroszország népe menekült végtelen karavánokban és szakadatlan oszlopokban az orosz „felszabadító” hadosztályok elől. Ezer kilométereket tettek meg családok, száz meg száz kilométert vándoroltak falvak és városok, de senki sem maradt ott, senki sem várta meg kenyérrel és sóval a „bolsi testvéreket”.

Azokról, akik valamiképpen ott ragadtak, csak azt tudjuk, irgalmatlanul elbánt velük a „felszabadítók” nyomában rájuk szakadt bolsevista rendszer.

Az ukrán területekről átszökött emberek a háború előtti sztálini rémmeséket messze felülmúló históriákat mondtak azokról a borzalmakról, amikkel a felszabadítás járt – Ukrajnában.

A lengyelek is hallották ezt.

És most ők menekülnek. Egyszer már ők is megkóstolták a bolsevista államélet ízes „paradicsomját”, elég volt abból. A keletről nyugatra hullámzó utakon megint feltűntek a karavánok, a szekér- és emberáradat, mint egy új megzavart népvándorlás, hazátlan emberek és földönfutó városok menekülése ez, cél és terv nélkül, csak bőrüket mentik, sovány, sanyarú életüket!

– Hova mennek?

A kérdésemre rám néznek, úgy, mintha azt válaszolnák magukban, hát tőlük kérdezem ezt, mit tudják ők hova, merre? Csak mennek, minél messzebb innen, ettől a pokoltól.

De a válaszuk sem más:

– Messze, minél messzebb innen!

A lembergi cigarettásfiúk áron alul kínálják itt a Szimfóniát. A menekülőkből nem húznak hasznot. A Sobieski szobor alól idesereglenek az emberek, sokan ismerősöket találnak. Mi is körülnézünk a szomorú karavánban.

– Öt nap óta jövünk! Isten tudja, mikor lesz vége! De inkább megyünk!

– Mindenünk ott maradt!

– A Szovjetből elég volt egyszer, nem akarunk Ukrajna sorsára jutni.

– Verje meg az Isten a bitangokat! Így beszélnek az emberek. Az elkeseredés csordultig töltötte őket, látni rajtuk, számukra minden mindegy, csak mehessenek minél messzebb a közelgő felszabadítóktól.

– A férjem még a háború kitörése előtt vitték el Szibériába. A fiam elmenekült, valahol Törökországban van most. Én megyek, ki tudja, meddig, de nyugatra, ahol már nem érhet utol bennünket Sztálin.

Életek, amelyeket Szibériától Nyugat-Európáig sodort el a sors, összenőtt sorsok, akiket kettészakított a háború, kilométerek ezreit ékelte közibük, teleszórva kínnal, nyomorral, szegénységgel és sok-sok nélkülözéssel. A férfiak hallgatnak, az asszonyokból tudunk egy-két szót kihúzni, a legfiatalabbakon meg sem látszik a hontalanság, ők még nem tudják, mit jelent az, hogy most kiszakadtak ez ősi földből. A barbárság, a szovjet korbács így szór szét népeket, dúl falvakat és békés háztájakat, sodor el nemzeteket a biztos veszendőbe.

Az eső újra nekikezd. A karaván rongyaiba, búj, a cigarettásfiúk is húzódnak a fák alá; az emberek elsietnek, és a katonaváros hernyótalpas zörejében ott marad egyedül a hosszú karaván a fák alatt, úgy, mint egy szárnyaszegett, megvert, kiéhezett madár.

S estére indulnak tovább – Nyugatnak.

Szabó Sándor
zászlós, haditudósító

Genf, 1936. augusztus 7. Szombaton nyílik meg az első zsidó világkongresszus Genfben Stephen S. Wise (New York) elnöklétével. A világ minden tájáról Genfbe sereglett zsidó szervezetek képviselőit a hatóság és a különféle nemzetközi szervezetek nevében William Happard egyetemi tanár fogja üdvözölni. (MTI)