(Az írás tartalma nem tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. A "náci, rasszista, kirekesztő" etc. Kuruc.info csupán a virtuális teret biztosítja az esetleges vitához.)
A sorozat bevezetője: Tereljük vissza a kiábrándult magyar embereket a politikai gondolkodás mezejére! - Politológus olvasónk írása
Részlet a bevezető írásból:
Hogy ezt miért pont a Kuruc.infón szeretném leközölni, annak több oka van. Először is, azért, mert én, bár büszke vagyok, hogy konzervatív vagyok, de azt sem titkoltam soha, hogy én a Kuruc.infón "nőttem fel", itt kezdett érdekelni a politika, és itt döntöttem úgy, hogy a való életben is ezzel szeretnék foglalkozni. Épp ezért úgy érzem méltányosnak, hogy először itt tegyem közzé gondolataimat, eddigi tapasztalataimat.
Mindenkit, akinek véleménye van az egyes cikkekről, kérek arra, hogy ne fojtsa magába a véleményét, ossza meg akár velem privát üzenetben, akár mindenkivel hozzászólás vagy válaszként a szerkesztőségnek elküldött levél formájában. Annyit kérek, hogy ezek ne legyenek sértő és/vagy gúnyos reakciók, és feleljenek meg az alapvető stilisztikai követelményeknek. Mindenkinek joga van mást gondolni, mint én, és mindenkinek joga van ahhoz is, hogy ezt közölje velem, de az alpári stílus csak az illetőről nyújt szegénységi bizonyítványt.
Mottó: "Minden gondolkodó embernek természetes kötelessége a politika iránti érdeklődés. Aki nem így gondolkodik, megítélésem szerint elveszti a kritika és ellentmondás jogát."
Első alapvető tétel: minden gondolkodó ember természetes kötelessége a politikai gondolkodás
A politikai gondolkodás kialakításához vezető első lépés, hogy az ember "kialakítja" a saját személyes politikai preferenciáit. Ez a könnyű lépés, hiszen ez gyakorlatilag genetikailag belénk van "kódolva"; mindössze annyi a dolgunk, hogy ezt elhelyezzük a politikai palettán. A jelenlegi listán (már, ha megengedik, hogy egy kicsit "listázzak") a baloldalt a DK-MSZP-E2014-LMP négyes tölti ki (értékrendi szempontból balról középre haladva), és - a szélsőbaltól eltekintve - a balközépig bezárólag teljes egészében ki is tölti; a Fidesz a jobbközép nemzeti liberális vonalat követi, a KDNP, mint a neve is mutatja, a kereszténydemokraták pártja (vagyis az lenne, ha nem igazítaná ennyire a politikáját a Fideszhez) míg a Jobbik nemzeti radikálisként a szélsőjobb egy "szelídebb" változatát képviseli.
Raffaello: Az athéni iskola (részlet) |
Bár nem kötődik szorosan a témánkhoz, de a felsorolás alapján látható, hogy van egy komoly hiányosság a listán, ugyanis Magyarországon nincs klasszikus konzervatív párt. Ez, azt tekintve, hogy nálunk hagyományosan a konzervatívok képezik a legszélesebb politikai réteget, egy elég nagy űr (nem véletlen, hogy a két "felszabadulás" utáni első választásokon mindkétszer konzervatív programmal fellépő párt vagy pártszövetség győzött), amit a Fidesz - gyűjtőpártként - igyekszik kihasználni. Több-kevesebb sikerrel. Ugyanez megmutatja a Jobbik választási kampányának egyik fő hiányosságát: nem próbálják megszerezni a konzervatív szavazókat, vagy legalábbis nem látványosan. Ez elég súlyos hiba, mert 1993-ig a nemzeti radikálisok és a konzervatívok minden korszakban egy táborban voltak, "csak" épp nem a nemzeti radikális, hanem a konzervatív részleg volt a vezető erő. Azonban, meglátásom szerint az egyik győzelme elképzelhetetlen a másik tábor támogatása nélkül.
Visszatérve az eredeti témához, nekem személy szerint van három alapvető "tételem" a politikai gondolkodással kapcsolatban, vagy másképpen mondva: ahhoz, hogy az ember eldöntse, hová tartozik a politikai palettán, három alaptétellel kell teljes mértékben tisztában lennie. Először is, minden gondolkodó ember természetes kötelessége a politikai gondolkodás. Másodszor, a politikai gondolkodás megköveteli a személyes értékrendünk kialakítását. Harmadszor, a saját értékrendünk hatékony képviselete megköveteli az összes többi értékrend beható ismeretét is.
Az első tétel, ami ennek a cikknek a fő mondanivalóját adja, végtelenül leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mivel nincs olyan politikai párt, ami venné a fáradtságot, hogy megtanítsa az embereket a demokrácia szabályaira, ezért ezt nekünk magunknak kell megtanulnunk egy életre. Aki nem értené, hogy ez miért fontos, azoknak ezt most el is magyarázom, méghozzá annak a két embernek a példáján keresztül, akit az előző írásomban már felemlítettem, mint "akik valóban tudták, hogy mit miért kell cselekedniük, hogyan kell a magyar nemzetet is 'megtanítani' arra a leckére, amit a demokrácia és mindenekelőtt Magyarország érdekében előbb-utóbb meg kell tanulni minden gondolkodó embernek."
(Megelőzendő azon helyes megfigyeléseket, miszerint mindkét személy a néhai MDF-ből induló volt közjogi személy, előre leszögezném: ebben az esetben ez tökéletesen lényegtelen, mivel én konzervatívként nyilvánvalóan a konzervatívok munkásságán keresztül tudom leghatékonyabban elmagyarázni a demokrácia lényegét. Ugyanakkor, mondjuk Józsi bácsi Dabasról, aki tegyük fel, hogy MSZP-szavazó, és megtanult politikailag gondolkodni, valószínűleg volt MSZP-tagok életútján keresztül magyarázná. Ugyanez igaz a fideszesekre, a jobbikosokra stb. Az ember tisztánlátása nem attól függ, hogy milyen értékeket vall - a tisztánlátás ott kezdődik, amikor a fideszes felismeri, hogy Orbán Viktor mikor és miben hibázott, és van ötlete a megoldásra.)
Lakitelek, 1987., "rendszerváltó" sátor |
Az első személy, akit meg kell említenem, az Sólyom László , és az ő láthatatlan alkotmány-elmélete, aminek jelentőségét az adja, hogy nemcsak robotként betartatta az alkotmányos jogszabályokat, hanem gondolkodó emberként értelmezte is azokat - a magyar demokrácia történetében először. Ezt megelőzően azok közül, akik nem az állami vezetés legfelsőbb szintjén álltak, csak olyan halhatatlan nagyságok tettek ilyet, mint például Deák Ferenc, akinek a híres passzív ellenállása szintén az 1848-as törvények értelmezésén és az azok melletti kiálláson alapult, mivel ő is tudta, amivel Sólyom László is tisztában van: hogy egy állam helyes működésének elengedhetetlen feltétele a törvények megértése; hogy ne csak a papírra vetett betűket figyeljék, hanem a törvény célját, értelmét és minden egyes lehetséges értelmezését pontosan tudja.
Hogy egy példával érzékeltessem a problémát: ha már a Kuruc.info, akkor legyen a sajtószabadság kérdése. A sajtószabadságról szóló paragrafusok benne vannak az Alaptörvényben, ki lehet keresni szó szerint. Ugyanakkor, a sajtószabadságnak van egy célja, vagy egy értelme, és van vagy százféle értelmezése. Az amerikai értelmezés szerint például semmilyen szinten nem korlátozható a sajtó szabadsága - nagyrészt ennek köszönhető, hogy én most ezeket a sorokat itt közzé tudom tenni. Viszont Magyarországon némileg bonyolultabb ez a kérdés, aminek köszönhetően a mindenkori kormány az oldal megalakulásától napjainkig igyekszik ellehetetleníteni az oldalt; bár amennyire tudom, ezek a támadások egyre erőtlenebbek, ugyanis az Egyesült Államok kerek-perec kijelentette, hogy náluk másképp értelmezik a sajtószabadságot és pont.
Ugyanígy, az embereknek is ki kell alakítaniuk a saját álláspontjukat, és mindörökre el kell felejteni a "fent majd megoldják, hisz azért fizetjük őket"-féle mentalitást. Kapcsolódva az előző példához, nekem meggyőződésem, hogy minden emberi lénynek joga van ahhoz, hogy - kulturált mederben - kinyilvánítsa a véleményét, függetlenül az illető világnézetétől, nemétől, származásától - mindentől. És van, akinek más a meggyőződése, de már ez alapján is feltételezhető, hogy gondolkodott a témán, és nem csak egy sablonként kezelte, amit ki kell másolni és be kell illeszteni. Ez pontosan ugyanúgy igaz mind a társadalmi gondolkodásra, mind a törvényekre.
Még egyszerűbben kifejtve: képzeljük el, hogy az ország egy iskola, és a társadalom a tanár, a diákok pedig a különböző állami szervek - kormány, parlament, rendőrség stb. Mi, a társadalom (házi) feladatokat adunk a diákoknak, de ugyanakkor tudjuk, hogy ha nem ellenőrizzük le, akkor előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már senki nem fogja elvégezni a feladatát, hiszen miért is csinálná meg, ha egyszer semmilyen ellenszankció nem jár érte? Ez fordítva is igaz: ha a társadalom lelkiismeretes tanárként alaposan a körmére néz minden egyes általa kiadott feladatnak, a felelősségre vonás terhe alatt valószínűsíthetően emelkedni fog a házi feladatot elkészítők száma. Ez nem feltétlenül jelent minőségi emelkedést, mivel a tanár által megbízottak képességeit nem tudja befolyásolni - ugyanakkor, a becsületességen sokat javít, hiszen minden tanár elnézőbb a rossz tanulókkal, ha látja, hogy azért rossz, mert nem futja tőle többre, de mégis igyekszik jobb lenni. Ugyanez a politikai viszonylatban: én nem azért haragszom a kormányra, mert "csak" ennyit tudott produkálni - őszintén megmondom, az is kész csoda, hogy nem ment csődbe Magyarország. De ahhoz képest, amit ígértek, ez még a semminél is kevesebb, és itt kezdődik a bizalom kérdése. Ha kettőezer-tízben azzal álltak volna ki, hogy "gyerekek, most jócskán összébb kell húzni a nadrágszíjakon (Koltai után szabadon) két-három évig, hogy megteremtsük nektek a növekedés feltételeit, de közben ne menjünk hatszor csődbe" - minden további nélkül aláírnám. Még most, kettőezer-tizenhárom decemberében is, mert ez még, úgymond a "hibahatáron belül" van, ami alatt azt értem, hogy 1. ez lett volna az őszinte kampányszlogen, 2. mivel eddig ez teljesült, nem ábrándult volna ki belőlük a szavazóik fele. De mivel nem ez történt, a Nemzeti Együttműködés Rendszere is csak egy üres szlogen maradt valódi lehetőség helyett. És ebben a "fent majd megoldják" mentalitás legalább annyira felelős, mint maga a Fidesz-KDNP; épp ezért ideje elfelejteni a "merjünk állami fogaskerekek lenni" típusú hozzáállást - mert amíg Magyarország így áll hozzá, Magyarország nem fog tartós fellendülést produkálni. Sólyom László a maga módján pontosan ebben volt úttörő - sajnos ő a nagyközönség előtt már nem tudott annyira hatékony neki, még ha ez nem is róható fel: nem lehet mindenki népvezéralkat.
Ugyanakkor, a második ember, akit meg kell említenem, az nagyon is vezető személyiség volt - olyannyira, hogy a halála után az addigi legerősebb párt összeomlott és az érdektelenségbe süllyedt. Mint talán sokan kitalálták, Antall Józsefről van szó. A köztudatban már viszonylag ritkán fordul elő a húsz éve elhunyt miniszterelnök neve, sőt le merném fogadni, hogy él olyan ember Magyarországon, aki foglalkozott már politikával, de még életében nem hallotta a nevét. Pedig az ezerkilencszázkilencvenes választásokon a magyar lakosság - talán akkor utoljára - a legjobb, legfelkészültebb és szakmailag legalkalmasabb jelöltre tette a voksát.
Ami tény: Antall nem tudott mit kezdeni a gazdasági válsággal, azonban ez elsősorban nem az ő tehetetlenségéből fakadt, hanem a gazdasági átállás szükséges velejárója volt. Ha viszonyítási alapul a következő kormányciklust vesszük, azt is ki lehet jelenteni, hogy valamennyire igyekezett "ésszel" privatizálni az állami vagyont, ami aztán hol sikerült neki, hol nem - de az igazi "vadprivatizáció" egyértelműen az ő halála után tört ki. Az is tény, hogy igyekezett visszafogni az államadósságot, akár a gyors fejlődés akadályozásával is - ennek az értelme ma, amikor 80% környékén az államadósság GDP-hez viszonyított aránya, egyre világosabban látszik. (Megjegyzem, egyáltalán nem lepne meg, ha igaz lenne az a történet, miszerint a halálos ágyán megeskette Orbán Viktort, hogy minden erejével igyekezzen visszaszorítani az államadósságot.) Bár a munkásságát akkor és napjainkban is sok kritika érte, az egyértelműen kijelenthető, főleg így húsz év távlatából visszatekintve: ő volt az egyetlen, akinek volt hosszú távú elképzelése a magyar demokrácia létrehozására. Ami röviden annyit tesz, hogy ha az ő elképzelései alapján megyünk előre, akkor tíz-tizenöt év alatt vánszorogva, nyögvenyelősen, de létre lehetett volna hozni egy stabil alapokon álló demokratikus államot, ami gazdaságilag lassan, de stabilan növekszik, és ahol a gondolkodás az embernek nem joga, hanem kötelessége. Hogy a balliberálisok is értsék: ha az antalli vonalon ment volna tovább az állam, akkor nem lett volna parlamenti párt se a MIÉP, se a Jobbik - azon egyszerű oknál fogva, mert nem lett volna szükség rá.
Lelki szemeim előtt látom, ahogy máris felteszik a kérdést: "És ugyan mi értelme van a feltételes módnak? Nem így lett és kész; amúgy sincs semmi értelme az ilyen típusú feltételezéseknek." Ezt minden tisztelettel vitatnám - ugyanis, az ember sokszor esik abba a hibába, hogy azt hiszi: minden, ami történt, csak így történhetett, nem is történhetett volna másképp. Ez egyszerűen nem igaz; minden, ami történt, az okkal történt így, és a véletlennek tetsző események mögött végül mindig felsejlik az értelem, a magyarázat. És bizony, így visszatekintve nem feltétlenül járt rosszul Magyarország azzal, hogy megismerte a demokrácia árnyoldalát, sőt mondhatni a lehető legjobban jött ki. Ez elsőre zavaros, azonban úgy talán kissé világosabb lesz, ha egy kicsit megnézzük a nyugati államok és a kommunizmus/szocializmus viszonyát: ugyanis, Nyugaton körülbelül halvány sejtelmük sincs arról, hogy mit művelt a kommunizmus itt, nálunk emberéletek százezreivel, millióival; nem is sejtik, milyen veszélyeket hordoz magában, és ugyanígy, azt sem képesek megérteni, hogy például Afganisztán vagy Irak miért nem örült, amikor a "hős amerikaiak" elvitték nekik a "demokráciát". Ezt csak az tudja elmagyarázni nekik, aki látta már a demokrácia árnyoldalát, de ugyanakkor ismeri az utat a fényes oldalára is. Nos, mi már jól ismerjük a demokrácia minden negatívumát - ugyanakkor, a felzárkózáshoz vezető egyetlen biztos utat még mindig Antall József politikája mutatja. "Csak" az a különbség, hogy immáron nincs egy Antall József, aki odavezessen minket - nekünk magunknak kell rálépni erre az ösvényre, és a saját érdekünkben. Szomorú, tanulságos ösvény, de ez a járható út.
A következő cikkekben a másik két ponttal is részletesebben fogok foglalkozni, szintén a saját példámon keresztül.
ifj. Dósa Szilveszter,
az SZTE politológia szakos hallgatója
az SZTE politológia szakos hallgatója