Kuruc.info - Korlátlanul magyar: A terrorizmus fejlődése a kapitalizmus felé

Általában elmondható, hogy egyre többet foglalkoznak az újságírók a terrorizmussal a 2001. szeptember 11-i fordulópont óta. Mégis, kevés az olyan elemzés, amely nemcsak egy adott robbantásról és néhány véres végtagról számol be, hanem az egész jelenséget a maga tágabb környezetében helyezné el.

Mi is az a terrorizmus?

A tengernyi napi beszámoló között egy dolog nagyon ritkán fordul elő: a terrorizmus meghatározása. Hiába léteznek listák a terrorszervezetekről, hiába véljük tudni, hogy kik a jók és kik a rosszak, vajon hányan tudnák megmondani, mi is az a terrorizmus? Kész válasszal ez az írás sem büszkélkedhet, ahogy a társadalomtudomány és az ENSZ sem tudott általánosan elfogadott definícióval szolgálni az elmúlt 50 évben. Ugyanakkor a terrorista jelenségek időbeli alakulásának bemutatása eligazítással szolgálhat, és ami ennél is fontosabb, megmutatja a szóra – és ezzel a jelenségre – összehordott különböző jelentésrétegeket. A további elemzés pontjainak közös eleme, hogy a terrorizmus mindig az uralkodó hatalom által preferált diskurzusnak megfelelően került meghatározásra. Emellett a terrorizmus mint jelenség folyamatosan változik, alkalmazkodik a környezethez, így végül a terrort is utólérte a kapitalizmus.

Állami terror, központi terror, ellenállók, terroristák

Kiindulási pontként megállapítható, a szavak jelentése időről időre változik. Nincs ez másképp a „terror”-ral sem, a tisztánlátást pedig nem könnyíti, hogy e kifejezés a politika szótárába kerülve hatalmi harcok eszközévé vált. A terror szó a Nagy Francia Forradalom idején került be az emberiség szótárába, amikor Robespierre a forradalmi konvent uralma alatt, 1793-94-ben, a Közjóléti Bizottság vezetésével az aktuális hatalom ellenségei között tömegmészárlásba fogott.

A terrorizmus ekkor a központi hatalmat kézben tartó, „állami” személyek irányítása alatt állt. Azért csak idézőjelben „állami”, mert a következő példán is nagyon jól látszik, milyen keskeny a határ a forradalmi és az állami terror között. Ami Robespierre-nek nem sikerült, azt megvalósították a szovjet forradalmárok 1917-ben: hosszan fennmaradó államot építettek a terror segítségével. Itt is hasonló a történet. A korábbi rezsimet megbuktató forradalmárok a központi hatalom székébe ülve úgy döntenek, hogy erőszakkal szabadulnak meg politikai ellenfeleiktől.

Az „állami” jelző a köztudatból szépen lassan eltűnt és helyét átvette az ellenzékiség. A terrorizmus így azoknak a radikális csoportoknak vált eszközévé, akik az éppen uralkodó csoport legitimációját vitatják. A karhatalom ezentúl megbélyegző jelzőként használja a szót, fekete listára jegyezve a terrorista csoportok tagjait. XIX. századi anarchisták ugyanúgy járnak, mint a XX. század szabadságharcosai: akik a hatalmat veszélyeztetik, azok terroristák.

Így jut el a történelem oda, hogy a náci bábkormányok a megszállt országokban az ellenállókat terroristáknak nevezik a második világháború alatt, a szövetségesek pedig ugyanúgy terrorizmussal vádolják a Coventry-t éjszakánként bombázó német Luftwaffét. A 300.000 ember halálával járó, elhíresült drezdai szövetséges bombázás az utókor szemében szintén közelít a terrorhoz. Ezeknek az évtizedeknek a tapasztalatai is azt tükrözik: a szavakat az tölti meg tartalommal, aki hatalmon van, illetve akinek a kezében a kommunikációs csatornák összefutnak.

A terrorzimust tehát nem lehet meghatározni politikai alapon, mert itt az aktuális hatalmi érdek befolyása túl erős és így nem lehetséges történelmi korokon átívelő definíciót találni.

II. Historia est magistra vitae? – avagy a terrorizmus fejlődése

Az emlegetett terrorcselekményekből az összegezhető, hogy a terrorizmus egy meghatározott csoport adott területen, konkrét cél érdekében kifejtett erőszakos tevékenysége. Ez a meghatározás azonban remekül illene a háborúra is, hol van tehát a különbség? A háború állami, a terrorizmus pedig az ellenállók eszköze? A diplomácia ezt leginkább ad hoc módon határozza meg... Az ismert terrorista csoportok egy jó része valós, konkrét célt kitűzve küldi az embereit harcba. Az ETA, az IRA az általuk képviselt társadalmi csoport politikai függetlenségéért küzd, előbbi Spanyolországban, utóbbi az Egyesült Királyságban, Észak-Írországban.

Ebből a zárt földrajzi keretből az első nagy kitörés, amely a média számára is világos volt, az 1960-as, 70-es években következett be. Az önálló palesztin államalakítást, Palesztina függetlenségét zászlajára tűző Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) lesz az első, amely nemzetközi akciókat hajt végre az általa képviselt ügy érdekében. Mikor a PFSZ felismeri, hogy a környező arab országok nem hajlandók segíteni a palesztinokon, exportálják a terrort a legkülönbözőbb területekre a cél elérése érdekében.

Ennek eredményeképpen a korabeli terrorista (vagy annak nyilvánított) szervezetek között létrejön egyajta laza szövetség, amely a kiképzőtáborok kölcsönös használata, fegyverszállítmányok koordinálása terén jelentett együttműködést. A következő lépcsőben megjelenik a nemzetközi terrorista mintapéldánya: aki az adott ügyért bármely ország oldalán hajlandó harcolni. Ideológiailag még kötött, földrajzi helytől azonban már teljesen független elkövetővel néznek szembe az áldozatok.

Ilyen a Magyarországon is többször megfordult Carlos, aki venezuelai eredete ellenére az egész világon keresztül-kasul a kommunista ideológia ügyét szolgálta, ott, ahol éppen szükség volt a szolgálataira. Úgy mondhatnánk, hogy a terrort egyfajta szolgáltatásként, árucikk gyanánt nyújtotta. A Carlos-féle terroristák – legalábbis névleg, mintegy márkaként – még kötődtek egyfajta ideológiához. A világ népeinek felvilágosítását, a kommunista ige terjesztését tűzték zászlajukra. Hogy ez így alakult, annak az lehet az oka, hogy egyes terroristák valóban szolgáltatásként fogták fel tetteiket, és megélhetésként tekintettek a terrorizmusra, mint egy foglalkozásra. Másfelől, a Szovjetunió jelentős anyagi forrásokat fordított a nyugat-ellenes terrorista csoportok támogatására, ha nem is mindegyikre. Éppen ez utóbbi miatt bíztak abban a nyugati szakértők a hidegháború végeztével, hogy a terrorizmus hulláma apadóban lesz.

Ekkorra azonban a terrorizmus már nem állami keretek között folyt, hanem egyszerűen állami megrendelésre, nemzetközi szinten.

III. Hic et nunc - Itt és most

Az 1995-ös oklahomai robbantás igazolni látszott a szakértők állítását. Egy elszigetelt szélsőjobboldai csoport egyedi akciójáról volt szó, nem állt állami megrendelő a merénylet mögött. Ugyanakkor az 1993-as első merénylet a WTC ellen elkerülte a figyelmet, amelyet egy egyiptomi radikális követett el.

Az utóbb iszlám terrorizmusra keresztelt veszélyforrást 2001-ig folyamatosan alábecsülték az amerikai és más nyugati titkosszolgálatok. Az ikertornyok elleni merénylettel nyert szomorú bizonyítást, hogy nem egy új jelenséggel, hanem a régi terrorizmus továbbfejlődésével kell számolni: immár nem helyhez és nem konkrét célhoz kötött, hanem hálózatban működő terrorveszély fenyegeti a kiszemelt ellenséget, az USA-t és szövetségeseit.

Sokak szerint ezzel kezdődött meg a nyugat újabb alkonya, holott annyi történt, hogy a terrorizmus, mint annyi más tevékenység a 90-es években, globalizálódott. Az al-Kaida nemcsak a többi iszlám terrorszervezettől, de a korábban említett ETA-tól, IRA-tól is különbözik abban, hogy globális actio radius-ban gondolkodik. Bárhol és bármikor lecsaphat, annak a terrorista-sejtekből álló hálózatnak köszönhetően, amelyet lefejezhetetlen vezetősége kiépített. Nincs igazi Achilles-sarka a szervezetnek, mert a laza hálózat – valódi központ nélkül – nehezen lebontható.

A másik jelentős különbség abból adódik, hogy nem tudjuk pontosan meghatározni a szervezet célját: ahány újságíró, ahány olvasó, annyiféle értelmezés. Az USA elleni harctól a nyugati világ lerombolásáig, az iraki kivonulástól a tálibokért állt bosszúig sok kitűzés felvethető, ám egyik sem tűnik kizárólagosnak. Az al-Kaida, a körülötte keltett hírekkel szemben nem is annyira vallási, mint politikai szervezet. Célja nem a vallás terjesztése, az iszlám csupán eszköz a megfelelő marketinghez és működéshez. Tagjait nem művelt iszlamistákból, hanem marginalizált fiatalokból meríti.

A Közel-Kelet vallásos embereinek többsége módszereikkel nem ért és nem érthet egyet, ha a Koránt veszi alapul. A Dzsihád önmagában adja a szervezet célját, l’art pour l’art, a felső-vezetés megélhetése és munkája a terror, az öngyilkos merénylők ebbe nem is láthatnak bele. Ők egy profi szervezet hatalmas gépezetének apró kerekei. Ahogy egy tálib hadúr nyilatkozott: „regisztrálják a jelentkezőket”, „várólisták vannak”, tehát az egész tevékenység dekódolható lenne a modern piaci marketing szabályai szerint.

A terrorizmus meghatározására így csak egyfajta formai definíció marad, amelyek közül Raymond Aron francia politológus fogalmaz a legtömörebben: „Terrorizmus minden olyan erőszakos cselekmény, amelynek pszichológiai hatása aránytalanul nagyobb az általa okozott fizikai pusztításnál.” Így a szőnyegbombázástól a piactéri robbantásig minden ide tartozik, a válogatás az atrocitások között pedig politikai-hatalmi kérdés marad.

A mai terrorizmus a globalizáció berkeiben végül maga is kapitalista lett. A fejlett világ eszközeit használva és annak liberális jogrendszerével visszaélve éppen abból él meg a jelenség, hogy küzdhet e világ ellen. Az al-Kaida típusú terrorizmusnak egyszerűen szüksége van az Egyesült Államokra ahhoz, hogy saját létezését megindokolja. Marad a kérdés, hogy vajon egy hosszantartó együttélés következik-e a két szerv között, egyfajta szimbiózis; vagy ledönti a lábáról a vírus a gazdatestet, hogy aztán maga is kénytelen legyen átalakulni...?

(Kitekintő - Feledy Botond)