Minden bizonnyal hamarosan, egészen pontosan július 10-én a Magyar Sziget fesztiválon, Ásotthalom községben, a kezdeményező Toroczkai László polgármester jelenlétében fogják felavatni a világ első Szilágyi Mihály-szobrát. Mint minden nép, így a magyarság számára is kiemelten fontos, hogy hősöket, példaképeket állíthasson a jelenlegi és a jövőbeni generációk számára. Szerencsések vagyunk, hiszen a magyar történelem bővelkedik az ilyen személyekben, még akkor is, ha ezt sok évtized agymosása igyekezett kiirtani az emberek emlékezetéből. A szoboravatás kapcsán itt a remek alkalom, hogy kicsit közelebbről is megismerkedhessünk Szilágyival, és megvizsgáljuk, valóban érdemes-e arra, hogy szobor állítson emléket személyének.
 Szilágyi Mihály gróf arcképe, Emich Gusztáv Könyvnyomdája, Pest, 1880. (Forrás: Wikipédia) |
Szilágyi Mihályt az átlagember rendszerint két történelmi mozzanat miatt szokta ismerni. Az egyik az 1456-os nándorfehérvári diadal (szintén Hunyadi oldalán), ahol az ostrom során ő volt a vár kapitánya, valamint az újjáépítést is ő szervezte a diadalt követően.
A második, amely nem is inkább mozzanat, inkább egy folyamat, az Szilágyi Mihály meglehetősen kalandos politikai pályafutása, amelyről többé-kevésbé a középiskolai történelemórákon is betekintést nyerhetett az ember. Szilágyi élete nagyobb részében, egy rövid Mátyás-ellenes összeesküvést leszámítva végig a Hunyadi-házat támogatta. A támogatás alatt itt lényegében mindent lehet érteni, kezdve azzal, hogy részt vett 1456 novemberében, Nándorfehérváron, a régi rivális Cillei-család, történetesen Cillei Ulrik és kíséretének kelepcébe csalásában, majd lemészárlásában. A Hunyadiak és a Cilleiek közötti ősi rivalizálás természetesen bővelkedett az ilyen és ehhez hasonló eseményekben. A történetet az is bonyolította, hogy a Cillei-család volt V. (Utószülött) László király legfőbb magyarországi bástyája, így a Hunyadiak törvényszerűen szembekerültek a királlyal is.
V. László azonban 1457. november 23-án, rejtélyes körülmények között elhunyt Prágában. Az ekkor még ifjú Hunyadi Mátyást, akit egy évvel korábban maga László vitt el túszként Bécsbe, majd Prágába (Hunyadi Lászlót lefejeztette), kívánta trónra emelni Szilágyi Mihály. Mivel Mátyás még kiskorúnak számított, 1458 januárjában Szilágyit nevezték ki kormányzóvá (öt évre), míg Mátyás alkalmas nem lesz az uralkodásra. Ezzel Szilágyi Mihály lett a magyar történelem második kormányzója, egyel növelve a magyar kormányzók nem túl népes táborát, ahogy ezt a Horthy Miklósról szóló értekezésemben is megemlítettem nem is olyan régen.
A történelem zúgó kerekei azonban más sorsot szántak Szilágyinak. Hunyadi Mátyás nagybátyja feleskette a rendeket a király iránti hűségre, illetve gondoskodott Mátyás Prágából való hazahozataláról is. A király hálája jeléül Szilágyinak ajándékozta többek között Besztercét. Erdélyben volt a legerősebb a Hunyadiak hatalma, ez alól az egyik kivétel éppen Beszterce volt, amit a királypárti szászok laktak (legnagyobb valószínűséggel éppen ez okból ajándékozta a kormányzónak a területet). Egy évvel korábban Szilágyi már megostromolta Beszterce várát, akkor sikertelenül, az ajándékozást követően azonban sikerrel. De Szilágyinak ez még nem volt elég, a dacos várost megbüntette. Lakosainak egy részét felkoncoltatta, másokat megvakíttatott stb. Legnagyobb valószínűség szerint ez s ehhez hasonló oktalan kegyetlenkedései, illetve a király feletti túlzott gyámkodása vezetett ahhoz, hogy a két személy viszonya egyre inkább megromlott. A helyzetet nehezítette, hogy I. Mátyás már ifjúként sem volt egy gyámoltalan valaki, s ekkor sejteni lehetett, hogy erőskezű király válik majd belőle. A helyzet addig mérgesedett, hogy 1458 nyarán Szilágyi a Hunyadi család ellenségével, a Garaiakkal szövetkezett Mátyás ellen. A király erről tudomást szerzett, majd október 8-án elfogatta és Világos várába zárta. Egyes források úgy tartják, hogy nem sokkal később Szilágyi kivégzéséről is rendelkezett, amivel pápai közbenjárásra hagytak fel.
Szilágyi Mihály Világos várából való szabadulása (1459 augusztusa) Trónok harca-részbe illő. A vár őrségét jobbágyai csalták el, miközben Szilágyit kiszabadították tömlöcéből. A később visszatérő őrséget már maga Szilágyi fegyverezte le, tehát csellel lényegében bevette Világost. Ezt követően követeket küldött Mátyáshoz, aki 1459. szeptember 9-én Várkonyba hívta, és kibékült vele, 10 havi raboskodást követően. Ennek vélhetően egyik legfőbb oka az egyre fenyegető török támadás volt. Mátyás számított nagybátyjára és széleskörű harci tapasztalataira, így Erdély és Délvidék irányítása mellett a török elleni hadműveletek irányításával is őt bízta meg. Az egykori kormányzó e küldetés keretében lelte sajnálatos halálát is. 1460-ban hadjáratot vezetett a Délvidékre, ahol Szendrő környékén egy török elleni harcban seregével fogságba esett. Innen Konstantinápolyba (Isztambulba) hurcolták, ahol a szultán lefejeztette, mert a fogságba esett hadvezér nem árulta el az akkor még magyar kézen lévő Nándorfehérvár gyenge pontjait. A sajnálatos Szendrő melletti vereség előtt természetesen számos sikeres katonai akciót hajtott végre az említett területen.
Szilágyi Mihály úgy halt meg, ahogy élt. Életét két dologra tette fel. A török elleni harcra, valamint saját politikai becsvágyára, amit eleinte a Hunyadiak melletti harcokban kamatoztatott, ahová rokonsága is kötötte, de a későbbiekben képes volt Mátyás ellen is szövetkezni, ha érdekei éppen úgy kívánták. Ha a hatalom minden áron való megragadásának vágyához még hozzávesszük az Erdélyben elkövetett felesleges kegyetlenkedéseket is, egy nem túlságosan pozitív kép tárul elénk az egykori kormányzóról. Személyének megítélésén talán némiképp segíthet az a kontextus, hogy a korszakban ezek a cselekedetek nem feltétlenül voltak ritkák, különlegesek, valamint politikai ellenfelei is hasonló gátlástalan eszközökhöz nyúltak, amikor tehették. Pozitívum viszont, hogy a túlzott becsvágy mellett egy tapasztalt, elszánt és jó hadvezér volt, akinek központi szerepe volt a török elleni harcokban. Ha túlzott politikai izgágaságát, heves vérmérsékletéből adódó kegyetlenségeit lefejtjük, egy példaértékű, a keresztény világot karddal védelmező harcos képe tárul elénk. Az országban sok olyan embernek állítottak már szobrot, akik nemhogy nem érdemlik azt meg, de az is kétséges, hogy egyáltalán ahhoz van-e joguk, hogy magyar földben nyugodjanak (például az elcsalt rendszerváltás egyik ikonikus alakja, Göncz Árpád, népies nevén csak „patkány”), míg valódi hősöket tömegsírba dobtak, hogy soha ne is legyen végső, tisztességes nyughelyük. Ha ezeket számbavesszük, akkor miért ne kaphatna egy olyan magyar személyiség szobrot, akinek politikai cselszövései, király iránti hűsége ugyan megkérdőjelezhető, de végső soron életét és vérét adta ezért az országért, ráadásul még fogságban sem volt hajlandó információkat kiadni az ellenségnek, vállalva ezzel a biztos halált? Ma vajon hányan lennének képesek ilyen magas erkölcsi szinten álló cselekedetre? Magyarország bizonyára jobb hely lenne, ha több hozzá hasonló harcos védené.
Jelen sorok írójának véleménye szerint Hunyadi Mátyás volt az utolsó ízig-vérig magyar király, aki alatt az ország virágzott, és még utoljára nagyhatalom tudott lenni, miután a török és a történelem viharai talán végleg messze sodorták ettől a szereptől. Az „igazságos király” halála után pedig éppen az egymás közti viszályok és acsarkodások ágyaztak meg az ország összeomlásának. Jó, ha ebből okul a mai kor magyarja is.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
